Léphetünk-e kétszer ugyanabba a technokráciába?
Vagy trumpokráciába?
Az elmúlt hetekben a magyar nyilvánosságban rengetegszer előkerült a “technokrácia” fogalma, főként a Tisza Párt programja, az a Magyar Péter által nemrégiben bemutatott külügyi és gazdaságfejlesztési frontpolitikusok, Orbán Anita és Kapitány István kapcsán is.
Az egész technokráciabeszélgetés azért vicces kicsit, mert sokan azt hihettük, hogy a “Történelem Vége” korának ez a paradigmatikus politikai formája megérdemelten kimúlt, megölte a 2008-as világválság, a Brexit és Trump, a “populistának” nevezett politika.
És valóban, úgy tűnik, hogy ez a “populizmus” nem hagyta érintetlenül a technokráciát sem, hiszen manapság inkább a kettő különböző ötvözeteiről, technopopulizmusról szokás beszélni — Chris Bickerton és Carlo Invernizzi Acceti politikatudósok nyomán. A fogalmat anno 2021-ben még Márki-Zay Péter kapcsán használtam, mostanában a kiváló Kováts Eszter alkalmazta nálam sokkal módszeresebben Magyar Péter kapcsán.
SZOLGÁLATI KÖZELEMÉNY
Eszterrel és Schultz Nórával holnap, azaz szerdán, azaz március 4-én este 19.00-tól immár harmadik alkalommal tartjuk meg a MANGÓ ÉLŐ néven futó hármas videós beszélgetésünket itt a Substacken.
Ezekben a beszélgetésekben általában továbbgondoljuk azokat a szálakat, amelyek valamilyen módon mindhármunk szövegeiben, megszólalásaiban megjelennek, ezúttal többek közt a technokráciáról is szót fogunk ejteni.
Gyertek, csatlakozzatok a beszélgetésünk élő közvetítéséhez! Itt tudjátok megtenni majd, itt pedig Facebook-eseményt is készített hozzá Nóra. De persze a legtisztább feliratkozni valamelyikünk vagy mindhármunk hírlevelére, és akkor automatikusan kaptok egy levelet a videóval, amit utólag is visszanézhettek.
Innen nézve felmerül a kérdés, hogy vajon ez a technokrácia 2026-ban ugyanaz a technokrácia-e, mint 1999-ben? Vagyis, hogy Hérakleitoszt parafrazeáljam,
vajon léphetünk-e kétszer ugyanabba a technokráciába?
A technokráciával szembeni kritikám elég jól dokumentálható az elmúlt több mint 10 évből származó cikkeimen és megszólalásaimon keresztül. És ezzel a kritikával továbbra is egyetértek, továbbra is azt gondolom, hogy a szakértelemre való hivatkozás antidemokratikus és antipolitikai, amennyiben azt a látszatot kelti, hogy a politika nem a társadalom különböző csoportjai között, konkrét térben és időben zajló érdek- és értékegyeztetési és -ütköztetési folyamat, hanem valamilyen “szakterület” technikai igazságainak az alkalmazása.
A technokrácia tehát kiveszi az emberek kezéből saját közös sorsukról való döntés jogát, és egy “hozzáértő” elit kezébe adja át, arra a hazugságra hivatkozva, hogy a közös dolgainknak csak egyetlen, “szakmailag helyes” megoldása van. Ez egy hazugság, amely általában a társadalom bizonyos részeinek — rendszerint a vagyonnal és hatalommal rendelkezőknek — az érdekeit bújtatja az egyetemes igazság álruhájába. Bizonyos elitfrakciók érdekéből varázsol megvitathatatlan, kikezdhetetlen dogmát.
De ahogy a technopopulizmus vagy technokrata populizmus fogalmai is sugallják, a mai körülmények között a szakértelemre való hivatkozás lehet, hogy már nem ezt a politikai funkció szolgálja, vagy ha mégis ezt szolgálja, nem biztos, hogy olyan hatékonyan tölti be, mint a kilencvenes-kétezres években, a “Nincs Alternatíva” korában.
A 20. századi intézményesült tömegpolitika végstádiumában, amikor
a képviseleti intézmények kiürültek,
a pártos verseny értelmét veszítette a jobb- és baloldali pártok közötti különbség felszámolódása nyomán,
a választópolgárok visszavonultak a politikai részvételből a privát fogyasztásba,
a vezetők pedig önreferenciális elitbuborékokba (klubokba, állami és céges bürokráciákba, akadémiába, NGO-ba) zárkóztak,
a technokrácia a kormányzás, a hatalomgyakorlás domináns igazolása, legitimitási forrása tudott lenni.
Ma viszont nem ebben a posztpolitikai korszakban élünk, hanem a hiperpolitika korában, amikor minden-de-minden átpolitizálódott, minden esemény, minden probléma politikai szempontból értelmeződik, a társadalmaink minden ügy kapcsán újra aktívan politizálnak a közösségi médiában, az utcán és a szavazófülkékben egyaránt. (Egyes számítások szerint a 2010 óta eltelt másfél évtizedben történelmi rekordot döntött a tüntetések száma, a legtöbb demokratikus ország választásain pedig a kilencvenes-kétezres évek csökkenő részvételi tendenciái is megfordultak.)
Nemcsak arról van szó, hogy minden politikailag túlfűtött, de csapongó és gyorsan mulandó is, efemer, ahogy egy korábbi hírlevelemben írtam.
Tehát minden átpolitizálódik ugyan, de stabil politikai közösségek és intézmények hiányában valójában semmire nincs megoldás. Minden politikai konfliktus, de semmi sem feloldása annak.
Ilyen körülmények között nekem valószínűnek tűnik, hogy a technokrácia maga is fragmentálódik, és esete válogatja, hogy milyen politikai funkciókat kezd el szolgálni: a régi, megszokott ideológiai funkcióján túl szárnysegédévé válik a hiperpolitikának vagy épp az azzal szembeni kimerültségnek.
Adott esetben például retorikai bizonyítékul szolgálhat arra, hogy valamilyen nagy politikai ügy két oldalán elhelyezkedő politikai szereplők rendelkeznek nemcsak a politikai akarattal, de hozzáértéssel is ahhoz, hogy ha nyernek, meg is tudják valósítani azt, amiről a politikai harc szólt. (Get Brexit done, ugyebár…)
Vagy demonstrálhatja, hogy a korrupt elitekkel szemben, a népért küzdő populista vezető nemcsak találomra, össze-visszasuhint a jelképes kardjával, hanem hozzáértő bajnoka a népnek, aki átlát a vele szemben ármánykodók cselszövésein. (A sajátos magyar észjárás, amiről Orbán oly sokat beszél a “hozzáértésnek” egy ilyen kifejezetten “népi” formája.)
Vagy csak a “minden-politika-de-semmire-nincs-megoldás” működésmódtól megcsömörlött, az állandó politikai készenléti állapotba és kommentharcokba belefáradt emberek delegálási vágyának kifejeződése. Hogy valaki végre menedzselje kicsit nyugisabban, stabilabban a dolgokat.
Sőt az is lehet — és vannak napjaim, amikor ezt tartom a legvalószínűbbnek —, hogy az egész csak egy üres, zombi forma, valami, ami azért él tovább, mert emlékszünk, hogy valamikor jelentett valamit. És mivel új dolgokat nem tudunk kitalálni, ezért a már-nem-élő-de-még-nem-halott politikai formáinkkal bábozzuk el a valóságot.
Ezek persze mind hipotézisek, amik segíthetnek végiggondolni a dolgokat, de simán lehet, hogy megcáfolja egy részüket az idő. A lényeg viszont az, ami az egész Köztesnek az alapállítása, hogy:
történelmi időben élünk, ami azt jelenti, hogy bár sokszor látszólag ugyanabba a folyóba lépünk, valójában a folyó is megváltozott, és mi is, akik belelépünk; illetve
hatalmas történelmi átalakulások közepén (elején? elejének a közepén? közepének az elején?) élünk, és ezért nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy ragaszkodjunk bejáratott egyenválaszainkhoz.
Fúú, amúgy ez a történelmi idő dolog, meg amiről korábban írtam, a történetiségünk válságról, most Irán kapcsán is nagyon durván befigyel, ahogyan a kontinuitás és cezúra kérdése is.
Teljesen világos, hogy az amerikai birodalmi hatalomgyakorlás kilencvenes-kétezres évekbeli hübriszének már alapeleme volt az “örök jelen”-ben élés, vagyis annak figyelmen kívül hagyása, hogy a nagy katonai beavatkozások rengeteg előre nem látható, jelenben nem is érzékelhető, más jelenségekkel kölcsönhatásban csak évek-évtizedek múlva jelentkező hatásokkal járnak.
Mostanra teljesen világos, hogy a trumpi birodalmi hatalomgyakorlás nem szakít ezzel, hanem turbófokozatra kapcsolva folytatja, megváltozott geopolitikai paraméterek között.
A Marvel-univerzum szuperhősfilmjeihez hasonló katonai beavatkozásaival, az ezekre a filmekre jellemző egyszerű jó-rossz felosztásaival, a fuck-around-and-find-out attitűdjével és az örök jelenre kondicionált emberek ujjongása mellett, Trump beavatkozásai — melyekből csak az elmúlt egy évben több volt, mint Biden négy éve alatt — gyakorlatilag kiiktatják a hosszabb távú, nem szándékolt következményekről való gondolkodást.
Az külön érdekesség, hogy Trumpnak már csak életkori okokból sem kell ezekkel a hosszabb távú következményekkel foglalkoznia.
Hosszú évtizedek teltek el, amíg a nyugati országok rendszer közel-keleti kavarásai egyre radikálisabb politikai ellenáramlatoknak (pl. a szélsőséges politikai iszlamizmus) adtak annyi üzemanyagot, hogy abból komoly baj legyen. 10-15 év kellett, hogy az afganisztáni és iraki beavatkozások továbbgyűrűző hatásai nyomán menekültek milliói próbáljanak meg jobb életet keresni Európában.
Még egy ötven vagy hatvan éves embernek is másképp tevődnek fel ezek az időtávok, mint egy nyolcvan éves embernek. Ez nem age-izmus akar lenni, inkább csak illusztráció, hogyan is manifesztálódik az egyének mikroszintjén egy vagy több tágabb, absztraktabb folyamat vagy jelenség — jelen esetünkben egyrészt a demokratikus politikai rendszer elitkiválasztási funkcióinak elsorvadása, az elit bezáródása, másrészt pedig a történeti időben való gondolkodás képtelensége a kortárs kultúrában.
Amúgy szerintem amikor van egy nyugati világ válsága (gazdasági, technológiai, geopolitikai, társadalmi, eszmei ízlés szerint), akkor az, hogy a politikusok azt mondják, hogy 'én meg tudom csinálni', elég ésszerű válasznak tűnik. Vagy inkább fura lenne, ha valaki nem azt mondaná, hogy ő majd faszán megcsinálja.
Ugyanúgy, ahogy MP esetében zöldmezős pártnál hogyan tud az ember vezetői képességet demonstrálni? Vezetők igazolásával, és mivel a politikai élet igencsak megtépi a benne élőket, hát az üzletből. Szóval itt is inkább a kényszer (nem a legjobb szó, de megteszi) az erősebb, mint az aktív választás.
Szóval igazából amit mondani szeretnék, hogy talán míg a korábbi technokrácia inkább választásnak tűnt (nyilván a TINA fényében vicces, de akkor is), az új fajta technokráciák esetében maga a technokrácia mintha kevésbé lenne tudatos döntés. Nem tudom, hogy ennek van-e értelme, de remélem!