Vége van, kicsi! — Az eltűnt múlt és jövő nyomában
Kétnaponta azon kapom magam, hogy irritált nagypapa módjára zsörtölődöm: a világon nem minden diskurzus, nem minden narratíva! Elég sokrétű lenne kifejteni, hogy miért alakult így, de napjainkban úgy tűnhet, hogy az Élet mintha csak szöveg lenne és semmi más: valaki mondott valamit, valaki keretezett valamit, valaki narratívába illesztett valamit.
Nézem a második Trump-adminisztráció által kiadott új nemzetbiztonsági stratégiáról szóló sajtóbeszámolókat, és nem ismerek arra a valóságra, amelyet ezek kirajzolnak.
Trump újfent beszólt Európának, Trump civilizációs pusztulásról beszél Európa kapcsán, Putyin megdicséri Trumpot, Trump megint ugyanazt mondta, mint a Kreml, és így tovább.
Miközben az első veretes, írásos nyomát látjuk annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzata megpróbálja szisztematikusan újragondolni szerepét egy olyan világban, amelynek már nem kizárólagos egyeduralkodója; és megkísérli részlegesen új cölöpökre helyezni viszonyát a földgolyó legtöbb régiójához, addig a valóságot értelmezni, reprezentálni hivatott médiából inkább egy rossz Mean Girls reboot jön át.
Persze ahhoz, hogy valóban értelmezni lehessen ennek a nagyhatalmi stratégiát definiáló gesztusnak a jelentőségét, bele kellene tudni helyezni egy hosszabb távú időhorizontba, amely meghaladja a jelen idejű beszédaktusok gyors egymásutánját.
A kortárs európai társadalmak erre ma sajnos közösségileg egyáltalán nem képeseket: válságba került az időbeliség, a múltat és a jövőt is egy kontextusnélküli, szabadon lebegő örök jelen szorította ki, és ez bizony részét képezi annak a tágabb politikai válságnak, amelynek egyes aspektusairól itt, a Köztesben már többször írtam.
Most így év végére tehát kicsit az időbeliség válságán szeretnék eltöprengeni: hogyan is hat a múltban és jövőben való gondolkodás képtelenségének hiánya a politikai életünkre.
A múltat végképp eltörölni — de nem úgy!
Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia csak egy friss példája annak, hogy mennyire nem vagyunk képeseket a jelen eseményeit berakni egy idővonalba, a múlt történéseinek kontextusában olvasni.
Nemcsak arról van szó, hogy egy rövidhírbe nem fér bele mélyebb elemzés (amúgy de!), hanem arról, hogy a legtöbb esetben aktívan igyekszünk tenni az ellen, hogy a dolgok történetiségével szembesüljünk.
A kortárs európai nyilvánosság tele van változatos praktikákkal annak érdekében, hogy kitörölje a körülöttünk zajló események történetiségét, konkrét időben, konkrét feltételek mellett dinamikusan kibontakozó természetét.
Az ukrajnai háború egy kiváló példája ennek. Ez nem egy olyan dolog, ami csak úgy egy adott ponton lepottyant az égből, és nem is egyetlen ember torz agyszüleménye, hanem sok egymásba fonódó politikai, gazdasági, társadalmi történés és fejlemény, feszültség és ellentmondás kölcsönhatásának folyománya. De az elmúlt években az európai nyilvánosságszeletekben gyakorlatilag kirekesztésre érdemes főbűnné vált ezeknek a felemlegetése.
Valamilyen perverz logika nyomán, ugyanis, az a vélekedés hatalmasodott el, hogy ha egy ilyen tragikus esemény feltárható, megérthető, a történelmi időbe ágyazható, akkor az olyan, mintha megkérdőjeleznénk tragikus voltát.
Ha megállapítod, hogy a mindenkori orosz vezetés fenyegetésként élt meg ezt vagy azt, vagy adott esetben felemlegeted a politikai felelősségek komplexitását (anélkül, hogy ezáltal igazolhatónak tartanál bármilyen fegyveres támadást), egyből megkapod a vádat, hogy relativizálod Putyin bűneit. Ha a történeti, társadalmi, politikai gazdaságtani megértés vágyával lépsz fel, egyből valamilyen morális bűnt követsz el.
A mágikus gondolkodásnak egy szembetűnő esete ez, ahol a saját valós helyzeted tényleges megértését akadályozod meg, és így bármiféle értelmes cselekvési stratégiának a lehetőségét blokkolod. Hiszen ha nem tudod, hogy miben vagy, azt sem tudhatod, mihez kezdj vele.
A bulvárosítás és moralizáló mágikus gondolkodás mellett ott van még a gyászfolyamatból ismert tagadás és harag is. A “történelem végéhez” hozzászokott európaiak fejében fel sem merülhet, hogy az itt és most valójában nem az ott és akkor, és amikor ez az alapvető igazság arcon csapja őket, akkor a belátás helyett érkezik a harag.
Az örök jelenben a politikai, gazdasági vagy bármilyen más cselekedetnek nincs időhöz és térhez kötött feltételrendszere, és ezen a medren belül kibontakozása; csupán és metafizikai helyessége van. Következésképp, ha egyszer valami sikerült, akkor annak másodszorra is sikerülnie kell. Csak aztán mégsem sikerül…
Ha történetileg gondolkodnánk, akkor elkezdenénk felmérni, hogy mi is a mostani kudarcunk kontextusa, és ez alapján módosíthatnánk a cselekvésünkön. De nem, inkább belép a harag és az áldozati póz, érkezik az “ahistorikus Gonosz”, ami mindenért felelős.
Az európai mainstream politikai pártok radikális jobboldallal szembeni tűzfala egy kiváló példája mindennek. Fel lehetne tárni, hogy valami, ami a dinamikusan növekvő gazdaság és bővülő jólét körülményei között, erősen integrált tömegtársadalomban működött, az nem működik stagnáló gazdaság és visszaszoruló jólét mellett, brutálisan atomizálódott és bizalmatlan társadalomban. Fel lehetne fejteni, hogy a tűzfal mint történeti gyakorlat pusztán politikai önámítás: addig működött, amíg nem volt társadalmi igény a szélsőségekre, de amint megszületik az igény rájuk, onnantól már hatástalan. (Hogy halmozzam a képzavart: olyan esernyő, amely csak akkor véd az esőtől, amikor épp nem esik.)
De ehelyett nyilván, hogy az emberek buták és megvezetettek, és ott vannak a gonosz populisták...
Az időbeliség múlttal kapcsolatos válságának egy negyedik megjelenése a nosztalgia és az utánzat dominanciája. Fredric Jameson amerikai filozófus szerint — aki az időbeliség válságát a posztmodern kapitalizmus egyik fő jellemzőjeként írja le — a nosztalgia és a másolat/utánzat a múltat mint kontextus nélküli szöveget vagy stílust jeleníti meg, anélkül hogy annak tartalmát, természetét figyelembe venné, értené.
Itt van például az a mód — és ezt már nem Jameson mondja, hanem én —, ahogyan fasizmus/nácizmus fogalmát a politikailag nem-tetsző szinonimájaként, a politikai kritikánk kifejtés nélküli jelölőjeként használjuk. Úgy tűnik, mintha a világban lévő rosszat, szörnyűségeset embertelent nem tudnánk másképp leírni, és mintha a világban a rossz és a szörnyűséges csak egyféleképpen, a fasizmus formájában jelenhetne meg. (Pedig sajnos nem.)
Ezzel analóg kelet-európai jelenség a kommunistázás is, például az, a beszédmód, amely kádárizmussal vádolja Orbán Viktort valamilyen nagyon felszínes, leginkább stilisztikai hasonlóságféleség alapján.
És ugyanebbe a kategóriába illeszkednek a különböző történelmi “jelmezbálok” is. Például az a kétfenekű játék, amit az új jobboldal egyes figurái, mint Elon Musk, folytatnak a náci karlendítéssel. De passzol ide a radikális baloldalon tapasztalható cosplay is, amely a múltbeli forradalmak esztétikájával kompenzálná saját történelmi partravetettségét, stratégiai cselekvési képtelenségét.
A tény, hogy nem vagyunk képesek elhelyezni magunkat bonyolult gazdasági, társadalmi és politika struktúrák és folyamatok folytonos továbbgördülésében, kibontakozásában, azt is jelenti, hogy nem tudunk cselekvőként fellépni, nem tudunk hatni ezekre a folyamatokra.
Vagyis ez felszámolja a politikát mint a világunk közösségi alakításának módját.
Ez a harc lesz a végső Q_Q
Hasonló eredménnyel jár az időbeliség válságának jövőre vonatkozó része is.
Tavaly jelent meg az LSE politikaelmélészének, Jonathan White-nak az In the Long Run: The Future as a Political Idea című kötete, amely szerint ahhoz, hogy működőképes legyen, a demokráciának szüksége van arra, hogy jövőtudata legyen.
Vagyis arra a széleskörű meggyőződésre van szüksége, mely szerint:
az előttünk álló idő nem eleve elrendelt és állandó, hanem nyitott, alakítható, formálható;
az előttünk álló idő kellőképpen tágas ahhoz, beleférjen elveszíteni bizonyos csatákat, beleférjen elrontani bizonyos dolgokat, beleférjen tévedni, mert egyetlen vereség, egyetlen hiba, egyetlen tévedés sem végleges, örökkévaló, minden elvesztett csata után marad idő később nyerni egyet, minden tévedés után marad idő kijavítani dolgokat;
az előttünk álló idő eléggé kiszámítható ahhoz, hogy hozzáértő emberek, szakértők képesek legyenek felmérni a döntéseink kockázatait, képesek legyenek terveket készíteni és azokat kivitelezni; de nem annyira kiszámítható, hogy a közös dolgaink intézése teljességgel kiszervezhető lenne ezeknek a technokratáknak;
és ezek a kockázat-elemzések, trendfelmérések, és úgy általában a jövőről szóló információk kellőképpen nyilvánosak (tehát nem titkosak) ahhoz, hogy közösségként mérlegelni tudjuk őket, meg tudjuk tárgyalni a jövőt, és döntést tudjunk hozni róla;
végül pedig az előttünk álló időnek közösnek és nyilvánosnak kell lennie, hiszen ha mindenkire saját privát bejáratú kis magánjövő szabható (pl. algoritmusok által), akkor a kollektív cselekvés értelmét veszíti.
White úgy látja egy olyan korban élünk, ahol ezt a jövőtudatot kiirtottuk magunkból.
A jövőtudat válsága a “vészhelyzet”, a “kivételes állapot” politikájában ölt testet, ezt a politikát pedig egyszerre az elitek és a társadalom is táplálja, tehát egyszerre alulról és felülről is generálják.
A vészhelyzetben, a kivételes állapotban a jövő beszűkül és bezárul, sötétté és determinisztikussá válik. A vészhelyzetben nincs tere a jövő kollektív alakításának, ott meg kell találni az egyetlen megfelelő reakciót egy külső szükségszerűségre. A vészhelyzetben nincs időnk veszíteni, nincs időnk tévedni, hiszen ez a harc lesz a végső, ha ezt elbukjuk, akkor onnan nincs visszaút. A vészhelyzetben nincs idő mérlegelni, vitázni, a vészhelyzetben tudni kell, merni kell, és tenni kell, vagyis egy vészhelyzetben erővel és szakértelemmel rendelkező elitekre, élcsapatokra van szükségünk.
Háború, klímaválság, globális átrendeződés, migráció - megannyi helyzet, amelyet a hatalmukba kapaszkodó elitek és alulról szerveződő mozgalmak, konzervatívok és progresszívek egyaránt az “ez a harc lesz a végső” szellemében kereteznek, és ekképp a jövőtudat olyan válságát termelik újra, amely aláássa a kollektív, demokratikus önrendelkezés lehetőségét.
Vége van, kicsi!
Az időbeliség válságáról eleddig mint gondolati, meta-ideológiai jelenségként írtam itt, így az elsődleges megoldások szintén ilyen gondolati jellegűek:
a történeti tudat visszaszerzése a múlt megismerése (tárgyi tudás) és egyfajta történelemfilozófia gondolkodásunkba való beépítése (módszertani tudás) által;
a jövő nyitottságának, tágasságának visszaszerzése, merni nagyot gondolni, nagyot álmodni, nagyot ígérni.
Csakhogy ezek nem olyan dolgok, amelyeket otthon, magányosan meg tudunk valósítani. Mármint feltérképezni mindazokat a struktúrákat és folyamatokat, amelyekben vagyunk, tehát informálódni, olvasni, gondolkodni persze egyedül is lehet, de azért mondjuk nem ártana ennünk, aludnunk, dolgoznunk, szexelnünk, és úgy általában élnünk, szóval csak módjával!
Amire valójában szükségünk van azok olyan közösségek és intézmények, amelyek képesek ezt a térképkészítést (Jameson: cognitive mapping) szisztematikusan, napról napra, évről évre végezni, azokra alapozva cselekvési terveket készíteni, megtölteni ezeket a terveket közös célkitűzésekkel és ideálokkal. És persze képesek generációkon át fennmaradni és csatornázni, összehangolni az egyéni cselekvést, hiszen a valóság megváltoztatása soha nem egyik pillanatról a másikra történik, olyan folytonosságra van szükség hozzá, amely felülemelkedik adott egyéni életek, vagy az közösségi cselekvésre áldozható egyéni életszakaszok hosszán.
És persze meg kell reformálnunk a demokráciáink létező intézményeit is, a parlamentektől a pártokon át más képviseleti intézményekig, hiszen ezeknek korábban pont az volt a feladatuk, amit az előző bekezdésben felsoroltam, de mára kiüresedtek és nem tudják betölteni ezeket a funkciókat.
A jó hír, hogy ezek szerint mindent nem kell nulláról feltalálni, csak aprólékosan hozzáigazítani ahhoz a valósághoz, amelyben jelenleg élünk.
Zárásképp csak úgy itt hagyom White könyvének zárómondatát és ezzel kívánok minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket és egy boldog új évet!!
“A demokrácia képes túlélni a zűrzavart, a veszélyt és a hanyatlást. Amivel nehezebben küzd meg, az a vég bekövetkeztének előérzete.”
És akkor egy kis ajánló!!
A 2025-ös évben már nem tervezek új hírlevelet küldeni, mindenesetre ha a vakációs időszakban mosogatás közben olyan perverz vágyatok támadna, hogy még fogyasztanátok a munkáim gyümölcseiből, akkor nagy szeretettel tudom ajánlani az új interjúsorozatomat a Partizánon: ez az Unortodox, és eddig két rész jelent meg belőle.
Az első Wolfgang Münchauval a német gazdasági modell kifulladásáról és az EU hanyatlásáról.
A második pedig Helen Thompsonnal az energiáért, a ritkaföldfémekért és a technológiáért folytatott küzdelmekről. (Helen könyvét egyébként nemrég Schultz Nóra is ajánlotta az egyik szuperizgi videójában.)
És ha még ez sem lenne elég, akkor jövő hétfőn, dec. 15-én Marci engem fog kérdezni élő közönség előtt, kvázi geopolitikai évértékelő jelleggel. Erre a jegyek már elfogytak, viszont valamikor a két ünnep között a csatornára is felkerül majd.
Bár magam ellen beszélek, mindenesetre azért inkább tartsatok politikai és digitális detoxot az ünnepek alatt, én is így fogok eljárni!
Nagyon tetszett az írás, főként ahogy meghaladja, és egyben tematizálja az aktuális csatakiáltások és az „örök jelenbe” ásott lövészárkok enyhén szólva is szűkös perspektíváját, vagy inkább vak dühökbe fúló perspektívátlanságát. De hogy ennyire megragadott, talán azzal is összefügg, hogy épp a substack megnyitása előtt akadtam rá egy Lamartine idézetre. Így szól: „Ez a káosz ideje: a vélemények töredezettek, a pártok összekuszálódtak; az új elképzelések nyelve még nem született meg; semmi sem nehezebb, mint elhelyezni magunkat a vallásban, a filozófiában, a politikában. Az ember érzi, tudja, megéli saját ügyét, és ha kell, meg is hal érte, de megnevezni nem tudja.” Igen, nem tudjuk „megnevezni” a „saját ügyünket”, és ez persze nem egyetlen szón múlik: „elhelyezni” kellene tudni magunkat valamilyen „elképzelésben”, egy szimbólikus, jelentésteremtő, narratív keretben, mely értelemes egésszé, járható úttá kerekítené a pusztán megesett események kusza halmazát. Szóval egy történetben: honnan jöttünk, kik vagyunk, hová megyünk. Hogy ezt a kérdést feltegyük, meg kell nyitni a múlt és a jövő perspektíváját.
Persze a 19. századból származó fenti idézet akár arra is jó lehet, hogy legyintsünk egyet: az elbizonytalanodás, a talajvesztés szele nem először csap meg minket. Volt már ilyen, meg lesz is. Válságokon át haladunk előre, az EU, a demokrácia, a Nyugat hajója lassan fordul, de fordul. Hát nem tudom. A baj ennél nagyobbnak látszik, a hajó eresztékeiben recseg. Mintha az alaptörténet, a sokféle módon megfogalmazódott, de variációiban is fennmaradó imaginációs mag repedt volna szét. Az a Nyugatra, és jószerével csak a Nyugatra jellemző képzet ugyanis, hogy nem a kozmosz néha kizökkenő, de időtlen és változhatatlan törvényei rendezik értelmes egésszé az emberek világát, hanem éppen maga az idő: az értelmes, mert közreműködésünkkel egy cél beteljesítése felé tartó (nagybetűs) Történelem. Ebben az értelemben „a jövő nyitottságának, tágasságának visszaszerzése” magának az alaptörténetnek a visszaszerzése lenne. Nem kis feladat. Nem teóriákon, nem érveléseken múlik, hanem egy kultúra széles körben osztott, jórész artikulálatlan, anoním háttérmeggyőződésének intaktságán. Visszaszerzésén, de inkább újra termelődésén – minden bizonnyal egy más formába.
Még egy megjegyzés: úgy gondolom, hogy az értelmet és a jelentéseket a szimbolikus struktúrák és intézmények, szóval végső soron az ember hozza létre, és a megélhető, emberi valóság elmei. Egy jól berendezkedett (intézményesült) valóságban nem kell keresni a jelentést: ott van, beleírva a valóságba. Ugyanakkor érteni vélem a „zsörtölődést” az írás elején: „világon nem minden diskurzus, nem minden narratíva”. Az értelmezések, keretezések hihetetlen tempójú szaporodása maga is válságjel, a valóság fokozatos eltűnésének jele. De pár éve, túl ezen, megjelent valami új: a politikusok, a hatalom képviselői és várományosai mindig hajlamosak voltak hazudni. De a pillanatnyi hatalmi érdekeket szolgáló narratívák és keretezések propagandacélokat szolgáló nagyipari megtervezés és legyártása új jelenség, ahogy új jelenség a szociális médiák véleménybuborékjaiban képződő hisztéria is. Egy közös háttértudást nem lehet legyártani, de birtokba lehet venni és szét lehet verni – a valóság pedig megy a levesbe.
És végül: nem ismerem a szokásokat. Lehet, hogy egy substackban nem illő ilyen hosszan reflektálni egy írásra. Ha így lenne, elnézést, de a szöveg igazán inspiratív volt.
"A vészhelyzetben, a kivételes állapotban a jövő beszűkül és bezárul, sötétté és determinisztikussá válik. A vészhelyzetben nincs tere a jövő kollektív alakításának, ott meg kell találni az egyetlen megfelelő reakciót egy külső szükségszerűségre. A vészhelyzetben nincs időnk veszíteni, nincs időnk tévedni, hiszen ez a harc lesz a végső, ha ezt elbukjuk, akkor onnan nincs visszaút."
Értem, igen, hogyan ássa ez alá a jövőnk alakításának a lehetőségét is, persze. Csak... szóval vannak olyan történelmi helyzetek, amikor TÉNYLEG vészhelyzet van. Amikor tényleg nincs visszaút, vagy ha van, az borzalmas áldozatokkal jár, vagy hosszú időbe telik - márpedig a legtöbben a saját életünk vonatkozásában gondolkodunk, és ilyenformán sovány vigasz, hogy majd húsz év múlva talán újra elindulunk a jó irányba.
A jelenből nagyon nehéz megítélni, hogy valójában épp egy ilyen pillanatban vagyunk-e. De érthető, hogy, amint írod is, a társadalom alulról is táplálja ezt a vészhelyzeti gondolkodást - hiszen számtalan történelmi példa van rá, hogy milyen az, amikor elszalasztjuk az időben történő cselekvést.
Az a bizonyos folytonosság, "amely felülemelkedik adott egyéni életek, vagy az közösségi cselekvésre áldozható egyéni életszakaszok hosszán", nincs meg, vagy legalábbis az a megélésünk, hogy eltűnt, és nagyon kényelmetlen gondolat, hogy esetleg a nulláról kell ezt kezdeni, és a gyümölcsét már meg sem érjük. Meg nekem van még egy nagy problémám: hogy a most látott, hosszabb távú folytonosságra való törekvések az én értékrendem szerint nagyon rossz irányt jelölnek ki. Az életem egy jelentős részét töltöm azzal, hogy közelről figyelem a Fidesz hegemóniaépítését, és elborzaszt a gondolat, hogy az a világkép, amit ők építenek, nem egy aberráció, amit előbb-utóbb meg tudunk haladni, hanem az egész életem kerete lesz. Még akkor is, ha a saját életemben még ebben is meg tudom találni a boldogulás mikéntjét.
(amúgy én annyira nem tartom felületesnek a kádári összehasonlítást. nyilván nem történettudományos igényű elemzés, de hát na; egy mindent uraló állampárt megkérdőjelezhetetlen, teljhatalmú vezetője, aki egyébként a nép egyszerű gyermekeként van beállítva, olyanként, aki ismeri a magyarok lelkét és mindennapi gondjaikat, de emellett történelmi távlatokban gondolkodik. lehet erre azt mondani, hogy ez csak stilisztikai hasonlóság, igen, de azért szerintem picit több annál, és cselekvői tudatosság is akad benne).