Ez nem egy demokrácia!

Avagy tényleg nem érdekli az embereket a demokrácia?

(Sziasztok! Ahogy megkezdődött az ősz jól eltűntem, volt több nagyobb projektem is az elmúlt két hónapban a Partizánon belül, elsősorban az amerikai választások kapcsán. Kifejezetten elégedett vagyok azzal, amit letettünk az asztalra, és itt nemcsak a majd’ 10 órás élő eredményváróra gondolok, de az azt megelőző tartalmakra, a kampány utolsó két hónapját végigkövető Amerikánó podcastra, az Adam Tooze- és Ivan Krastev-interjúkra, illetve a választási eredmények után is kifejezetten aktuális videóesszémre az amerikai hanyatlás politikájáról.

Mindezt csak azért írom, mert nem sok energiám maradt egyébbel foglalkozni, szóval ide sem írtam. Most Trump újraválasztása kapcsán fogok írni egy általánosabb kérdésről, aztán hátha nem telik el megint 2-3 hónap a következőig :D )

Ez nem egy demokrácia!

Az elmúlt bő egy évben Joe Biden újraválasztási (elő)kampánya, majd Kamala Harris kampánya, illetve a Demokrata Párttal szimpatizáló kommentariátus egésze sokat beszélt arról az állítólagos veszélyről, amelyet Trump jelent a demokráciára nézve. Ha volt olyan üzenet, amely összefogta a különböző társadalmi csoportokra és alcsoportokra lövő, mikrotargetált üzeneteket egy nagy közös keretbe, akkor az a demokrácia és a jogállam megvédése volt.

A végeredményt aztán ismerjük: Trump nyert, nem is akárhogy.

Minden ilyen választás után, amikor a 2008-as válság után előre törő újjobboldal sikereket arat, ezrek szájából hangzik el a nagy megfejtés, miszerint önmagában a demokrácia üzenetével nem lehet visszatartani ezeket a „populista” erőket, önmagában nem lehet választást nyerni. A demokrácia túl absztrakt, az emberek nem érzik elég húsbavágó kérdésnek, másként kéne ezt keretezni, össze kéne kötni megélhetési kérdésekkel, és így tovább. Ismerjük ezt az érvelést, hallottuk elégszer.

És biztos van benne igazság is. De játszunk el azzal a gondolattal, hogy mi van, ha mégsem ez a fő megfejtés!

Valamikor egy éve, Unger Anna politikatudós volt a vendégünk a Vétóban és ott vetettem fel, hogy a magyar ellenzék tizen-x éve fennhangon védelmezi a demokráciát, de nincs egy épkézláb mondata arról, hogy mi is az a demokrácia, mi is az értelme, hogyan nézne ki egy poszt-orbáni demokrácia, miben hasonlítana, miben különbözne a harmadik köztársaság demokráciájától. Ez még a jelen politikai időszámítás előtt volt (Mp. e.), de ez a helyzet azóta sem változott.

Ugyanez amúgy az amerikai kontextusban is elmondható. A Demokrata Párt sem tisztázta ezt a kérdést.

Márpedig ha – mint számtalan különböző diszciplínához és iskolához tartozó kutatás, tanulmány, könyv is alátámasztja – a Trumpok és Orbánok felemelkedését a megelőző időszakkal és annak elitjeivel szembeni erőteljes elégedetlenség fűti, vagyis az állampolgárok azon jogos érzése, hogy a problémáikkal, elképzeléseikkel, vágyaikkal a politikai döntéshozók nem foglalkoznak, az elitek nem reszponzívak és végső soron nem elszámoltathatók, szóval ha mindezt a felismerést elfogadjuk akkor azt is mondhatjuk:

az állampolgárok legalább egy része épphogy a demokrácia hiányosságait szeretné kijavítani, kompenzálni akkor, amikor az újjobboldali populistákra szavaz.

Vagyis nemhogy nem érdekli őket a demokrácia, épphogy a korábbinál több beleszólást, reszponzivitást, elszámoltathatóságot, a politikai rendszerbe való bevonást stb. akarnak, és ezt leghitelesebben az újjobboldal által érzik képviselve.

Ezt támasztják alá azok a felmérések és exitpollok is, amelyek nemcsak azt mutatják, hogy az amerikai választók többsége szerint romlik / veszélyben van az amerikai demokrácia, de azt is, hogy az így vélekedők között enyhén többen vannak azok, akik inkább Trump felé húznak.

A 80-as 90-es évek óta sokan, sokat írtak arról, hogy a technokrata neoliberalizmus korában kiüresedett a demokrácia. A folyamatot Colin Crouch posztdemokráciaként, az általam is sokat idézett Peter Mair vákuumként, Zizek vagy Badiou posztpolitikaként írta le, és Fukuyama utolsó embere is egy ilyen történelem utáni, posztpolitikai állapotban leledzett.

Mindezek felől nézve, azok a liberális és baloldali politikusok, akik a demokráciát védik a Trumpokkal szemben, anélkül, hogy ennek a demokráciának a mibenlétéről és válságáról bármit is mondanának, valójában maguk is egy antidemokratikus berendezkedést védenek.

Egy status quo ante védelmezői, amelyet világszerte emberek sokasága tart nem-(eléggé)-demokratikusnak, és magam is hajlok arra, hogy egyetértsek ebben velük.

A nagy baj, hogy ennek a helyzetnek a liberális és baloldali elitek általi fel nem ismerése nem egy bug, hanem egy feature. Nagy általánosságban a különböző liberális és baloldali, mérsékelt és radikális irányzatok közös nevezője az elitizmus: hogy ti. ők jobban tudják, mint az emberek, hogy mik is a bajok, és mit is kéne tenni. A népek végső soron hamis tudatban élnek, struktúrák által fogva tartva, nem képesek felismerni saját valós érdekeiket, így az intézményeknek / szakértőknek / forradalmi élcsapatoknak kell értelmezni / mérsékelni / csatornázni a népi érzületeket és indulatokat. Ha a dolgozók nagyobb részt szeretnének a közösen megtermelt javakból, mindjárt jön egy expert, aki elmagyarázza a közgazdaságtudomány egy és megmásíthatatlan törvényeinek nyelvén, hogy miért nem lehetséges ez. Ha egy takarítónő félelem nélkül biztonságban szeretne a lakóhelye körüli utcákon járkálni, mindjárt jön egy balos értelmiségi, aki megmagyarázza, hogy ez miért rendpártiság és fasizmus.

Szóval összességében azt gondolom, hogy a demokrácia kortárs védelme nem keretezési, üzenetmegformálási, kampánytechnikai, hanem szubsztanciális, politikai-tartalmi kérdés, mégpedig a legalapvetőbb fajtából. És ezért azt is gondolom, hogy a kortárs újjobboldallal szembeni legerősebb fegyver a radikális demokrácia elméletének és gyakorlatának kimunkálása. Ebben pedig sem a saját múltbeli tévedéseivel számot vetni képtelen liberális professzionális-menedzseri osztály (PMO), sem pedig a szociokulturálisan vele rokon kistestvérek, a különböző miniszektákba tömörült, önnön Igazságukba intoleránsan beforduló, annak határai fölött kényszeresen rendőrködő baloldali aktivistacsoportok nem tudnak kezdeményezőként fellépni.

Hiányzik ugyanis kortárs ideológiai konfigurációikból a demokrácia két alapvető alkotóeleme: az emberi társadalmak fundamentális politikai pluralizmusának felkarolása, illetve a politikai döntések meghozatalához való egyenlő hozzáférés biztosítása.

E két pillér egyike sem csupán formai, intézményi kérdés (az csak a másodlagos), hanem vastag, robusztus társadalmi kultúra, vagyis le nem írt normák, viselkedésmódok, habitusok, érzületek kérdése is. Mark Lilla liberális filozófus nemrég közzétett gondolatmenete ezt az utóbbit hangsúlyozza, amikor leírja az a kortárs folyamatot, ahogyan az oktatási helyzetben fennálló társadalmi különbségek aláássák a demokráciát.

University does not only provide training for entering lucrative professions, it also socialises students into new styles of living, as Tocqueville called it, that are vastly different from those of the less educated. Graduates come out of the university with different ideas about how to comport themselves in public and at work, what to eat, how to entertain themselves, how many children to have and how to raise them, how to manage money, and how to take care of their health. Even the typical bodies of our cultural classes are notably different today.

The term caste is thrown around fairly promiscuously, but frankly I can’t think of a better one to describe the seriousness of the new cultural gap. If Tocqueville was right that extremely different styles of living can set apart even people who have shared economic and political interests, then we are in trouble.

A widely shared sense of exclusion, with all the attendant emotions of shame and resentment, is toxic to democracies. We are living with a new brute, generating fact that is triggering new feelings of distrust, contempt, resentment, antipathy, and withdrawal."

Ennek a helyzetnek az előállításából minden politikai és ideológiai tábor jócskán kivette a részét, történelmi-szociológiai értelemben a felelősség kétségtelenül a tőketulajdonosokat, és a professzionális-menedzseri osztályokat terheli. (Az, hogy a tőke nem valami demokratikus dolog nem meglepő. Az hogy a PMO különböző frakció ennek a posztpolitikai, posztdemokratikus status quónak a fő védelmezői, utóvédharcosai, az első ránézésre kevésbé magától értetődő, de persze meglepőnek ez sem meglepő, max több benne az ostobaság és a hübrisz, mind a tőkéscsoportok viselkedésében.)

Hogy mi lenne az új társadalmi szerződés, a radikális demokrácia programja? Erről majd (talán) máskor.