Az új kormánynak az építésre kellene koncentrálnia!
Az Orbán-rendszer megbuktatásra összerajzott sokszínű társadalmi csoportok nemcsak arra várnak, hogy a régi rend vadhajtásait visszametssze a frissen hivatalba lépett Magyar-kormány, hanem arra is, hogy egy közös, lelkesítő országterv megvalósításán dolgozhassanak együtt. Ennek központjában az építésnek kell állnia.
Mielőtt kifejteném, mit is értek ez alatt, szeretnélek megkérni, hogy ha tetszik, amit itt csinálok, akkor hívj meg egy kávéra a Ko-fi oldalamon keresztül!
Az Orbán-rendszer végével a magyar gazdaságpolitika, a magyar gazdasági modell újrahuzalozásának kérdése is előkelő helyre kerül a napirendünkön. A nyilatkozatok szintjén hallottunk pár alapvetést:
a kiszámítható, korrupciótól és klientelizmustól mentes piaci viszonyok megteremtéséről,
a “zebrák helyett unikornisok” gondolatáról,
az energiaforrásaink több lábra állításáról,
a közszolgáltatásokba való befektetésekről.
De mindez még nem áll össze egy átfogó, koherens gazdasági vízióvá, amely alkalmas lenne az egész társadalom bevonására, bemozgatására.
Márpedig erre a vízióra nemcsak az magyar gazdaság egymásba ágyazódott Matrjoska-válsága — tehát a tágabb európai modellválságba ágyazott, specifikusan magyar kórságokat is tartalmazó válságegyüttes — miatt van szükség, de politikai szempontból is.
A Magyar Péter által április 12-re összekovácsolt hatalmas választói koalíció széttöredezése csak akkor akadályozható meg, ha a rezsimbuktatásra összerajzott társadalmi csoportokat bevonja egy legtöbbjük számára konkrét tétekkel rendelkező és előnyöket hordozó
nagy, közös országprojektbe.
Tehát valami olyanba, ami nemcsak konkrét problémákra ad technokrata válaszokat, de egyúttal alkalmas a magyar nép lelkesítésére, motiválására is.
A közszolgáltatások, tehát az oktatás, az egészségügy, a tömegközlekedés, gyerekvédelem stb. színvonalának növelése kétségtelenül rendelkezik egy ilyen országprojekt ismérveivel, ugyanakkor a hiányzik belőle a GDP-termelő rész, vagyis hogy mit és hogyan termeljünk, a nap végén hogyan legyen több erőforrásunk, mint reggel volt.
Bár a zebrák-helyett-unikornisok paradigma divatosan hangzik, meg minden, de erősen szkeptikus vagyok, hisz az egész EU ennek a startup-ökoszisztémának a hiányától, a finanszírozás és a felskálázás nehézségeitől szenved. Az állapotok javításához tőkepiaci unióra és további szabályozási integrációra lenne szükség, ennek a politikai momentuma azonban látványosan nincs meg. Erről beszélt például a nekem adott interjújában Wolfgang Münchau.
Emiatt erősen kérdéses, hogy Magyarország egyedül képes lenne leküzdeni ezeket a nagy, saját befolyásán kívül álló szerkezeti akadályokat. De még ha igen is, hosszú idő mire a megjavított oktatásból kikerülő “innovatív magyarok” által felépített startup-infrastruktúra termőre fordul.
És csöppet sem világos, hogy a “termésből” aztán minden állampolgár részesülne is majd. A kelet-európai félperifériás országok történetében minden olyan felzárkózási kísérlet, amely elsősorban egy társadalmi szegmens, rendszerint a professzionális középosztály világpiaci integrációja által próbálta kivitelezni a centrumországok utolérését, általában nem a teljes társadalom feljebb lépését, hanem növekvő gazdasági, nyomában pedig szociokulturális szétszakadást, polarizációt eredményezett.
Hasonló érvek miatt gondolom frivolnak azt az elképzelést is, hogy itt majd a normál piaci viszonyok visszaállítása — jelentsen ez bármit is — automatikusan optimálisabb gazdasági kimeneteket fog hozni. Ha így lenne, akkor Európa nem stagnálna most már fél évtizede. Épp ezért gondolom azt, hogy
az új magyar gazdaságpolitika középpontjába a dolgok építését kellene állítani.
Olyan dolgok építését, amelyektől minden magyar állampolgárnak jobb lesz az élete, amelyek megvalósítására büszke is lehet, és amelyek egyúttal a magyar gazdaság fundamentumait is átalakítják, modernizálják — hosszabb távú növekedési pályát alapozva meg. (Tehát hangsúlyozottan nem térkövekre, reprezentatív épületekre és lombkorona-sétányokra gondolok…)
Mondok pár példát.
1. Építsük tele az országot gyorsvasúttal!
Mekkora lenne, ha Debrecenből Pécsre két óra alatt, bármelyik megyeszékhelyről Budapestre másfél óra alatt el lehetne jutni? Képzeljük el, milyen perspektívákat jelentene ez az egyéni szinten, és milyen mozgásokat indíthatna be a gazdaságban!
2. Építsünk házakat!
A lakhatás egyre inkább befektetéssé és spekulatív eszközzé vált, miközben egyre kevésbé megfizethető és egyre kevésbé áll rendelkezésünkre. A kelet-európai társadalmak (legalább) egyszer már kipróbálták, milyen gigantikus léptékben új otthonokat építeni. Tudjuk, hogy ezt meg lehet csinálni. És tudjuk, hogy minden árnyoldalával és kritizálható aspektusával együtt, milyen fantasztikus társadalmi és gazdasági modernizációs hatásai lettek ennek a múltban. Nincs okunk kételkedni abban, hogy újból így lenne.
3. Termeljünk olcsó, tiszta energiát!
Az olcsó, hozzáférhető és megbízható energia a 21. század második negyedére újra luxuscikké kezd válni, holott sem a hétköznapi élet, sem a versenyképes gazdaság nem képzelhető el nélküle.
Spanyolország példája jól mutatja, hogy a kontinensen belüli relatíve alacsonyabb árú energia az (újra)iparosítás központjává tud tenni egy országot és élbolyba sorolható gazdasági növekedést tud produkálni.
A megújuló energiaforrások nemcsak környezeti szempontból tisztábbak, de olcsóbbak is, sőt nemzetbiztonsági szempontból is kevesebb problémát vetnek fel, mint a fosszilis energiahordozók. A megújuló energia ma már nem klímapolitika, hanem geopolitikai életbiztosítás.
A tiszta energia és az elektromosítás pedig nemcsak gazdasági modellváltás, hanem egy gigászi közös társadalmi reformprojekt is, amely átalakíthatja az, ahogyan közösségként együtt élünk, pozitív hatással lehet a városaink lég- és zajszennyezettségétől kezdve az otthonaink kényelméig az életünk számtalan területére.
4. Építsünk 21. századi ipart!
Az Orbán-kormányok rengeteg rosszul átgondolt vagy egyenesen ostoba tétet tettek a világpolitika és a világgazdaság kapcsán, és az egész hóbelevanc végső soron rájuk omlott — ahogy ezt múlt szeptemberi elemzésemben bővebben ki is fejtettem.
De a Kína felé történt nyitás és a kínai központú elektromobilitási termelési láncokba való bekapcsolódás alapjait továbbra is helyesnek gondolom.
Persze a befektetőknek való szervilis aláfekvés, a bármiféle transzparencia és feltételrendszer nélküli állami támogatások elfogadhatatlanok. És az elmúlt időszakban épp tapasztalható iparági ciklus hullámvölgye még ijesztő is lehet.
Ugyanakkor hosszú távon még mindig ez az egyik legrealisztikusabb gazdasági jövőprojektünk. Spanyolország, ahová tömegével érkeznek a kínai autóipari és akkuipari cégek, ebből a szempontból is érdekes példa lehet.
Az elmúlt években ezzel az utolsó ponttal kapcsolatban rengeteg intelligens vita, beszélgetés zajlott le nálunk is, és ennek során felmerültek teljesen megalapozott kételyek is. Ezek egyébként a spanyol kontextusban is megfogalmazódtak. Az energiahiányt megújulók telepítésével orvosolják, az összeszerelő-üzem paradigma kapcsán megfogalmazott félelmeket pedig a befektetések számára előzetesen kiszabott konkrét feltételekkel és a helyi beszállítói lánc fokozatos kiépülésének támogatásával kezelik.
Nem érdemes könnyelműen hozzáállni tehát a témához. De ideologikus daccal lesöpörni az asztalról szintén nem érdemes.
És mindebben, vagyis az ipar, az iparosítás és Kína — különálló, de összefüggő — kérdésében rengeteg dolog uniós szinten tud csak eldőlni, uniós szinten kell kitalálni, építeni és fejleszteni dolgokat. A magyar EU-politikának a középpontjában pont annak kéne állnia, hogy ezen döntéseket az építés, a befektetés irányába tolja. És olyanokkal kössön szövetséget az EU-n belül, akik ezt az irányt képviselik.
A startupillúziók túlhangsúlyozása és a fegyvergyártás-mint-gazdaságélénkítés meglátásom szerint nem alkalmas arra, hogy minden magyar és európai állampolgárt újra a gyarapodás és a békés és méltó életet lehetővé tevő anyagi körülmények felé vezető útra állítsa. A fent felsorolt alapvetések, meglátásom szerint, alkalmasabbak.
Építsünk hasznos dolgokat, házakat, tiszta erőműveket, 21. századi gyárakat, gyorsvasutat, kórházakat és iskolákat. (És az sem baj, ha ennek az az ára, hogy körülöttünk eltűnik pár olyan dolog is, amit amúgy megszoktunk és megkedveltünk…)
Nincs közösség fantáziát megmozgató közös projekt nélkül!
A piramisokat nem rabszolgák építették, hanem parasztok, akik a Nílus évi kétszeri, több hónapig tartó, földet megtermékenyítő, áradása miatt nem volt mit csinálniuk. Egy társadalom kohézióját elsősorban a háborús veszély erősíti, de másodsorban a közös erőfeszítést igénylő, olykor öncélúnak tűnő tervek megvalósítása, mint amilyen a piramis, a Stonehenge-hoz hasonló kőkori építmény, vagy autópályák építése az 1929-33 közötti világgazdasági válság idején, amikor pedig még viszonylag kevés autó járt az utakon.
A közösségi erőfeszítés értelme önmagában keresendő – még ha ez nem is tudatos a szereplők számára - edzésben tartani a „munkahadsereget”. Ilyen közösségépítő, de hasznos, közhasznú célkitűzésről beszélt régen Hankiss Elemér is, amikor sürgette, hogy „találjuk ki Magyarországot!”
Csak a kínai részhez szeretnék hozzászólni, mert a többi ponttal teljes mértékben egyetértek. Még Kínával kapcsolatban azzal is egyetértésben vagyok, hogy az elmúlt évek geopolitikai változásai nyomán jelenleg Kína tűnik a legracionálisabb kereskedelmi partnernek, mert éppenséggel bizniszelni akarnak és nem ránk gyújtani a fél világot. De attól azért óva intenék, hogy az európai gyártási kapacitásokat kiszolgáltassuk a kínai iparnak. Szerintem a covid is megmutatta, hogy mekkora veszélyekkel jár, ha a teljes ellátási láncunkat kínai beszállítókra alapozzuk, illetve azt sem tartom bölcsnek, hogy pl. az elektromobilitáshoz szükséges nyersanyagok és azok feldolgozása ilyen mértékben kínai kézen van. Európának itt is saját kapacitásokat kéne kiépítenie, mert ellenkező esetben csak a kínai ipar leányvállalatai leszünk, amit szerintem egy 500 milliós, szuverén (a szó eredeti értelmében) Európa nem engedhet meg magának.