Az "amerikai" Orbán és az "európai" Magyar összecsapása?
6+1 pontban a 2026-os választások geopolitikai kontextusáról
Magyarország jövő tavasszal gigászi politikai összecsapásra készül, amelynek elsősorban belpolitikai tétjei vannak, és amelynek kimenetele belföldön fog eldőlni, a magyar állampolgárok legalapvetőbb politikai döntésén fog múlni.
Ezzel együtt a 2026-os kifejezetten geopolitikai körülmények által formált választás is lesz.
A politikusok és választók viselkedése mindig is alkalmazkodik a nemzetközi viszonyokhoz és trendekhez, a geopolitikai adottságokhoz. Amikor a politikusok megteszik az ajánlataikat, és amikor a választók behúzzák az ikszet, a fejükben— sokszor tudattalanul is — összetett spekulációs algoritmusok futnak le arról, hogy mi kívánatos, mi lehetséges, mi elvárható, és ebben a vélt vagy valós nemzetközi adottságok mindig szerepet játszanak.
A politikusok és a választók egy választási versenyben egyszerre olvassák/értelmezik, és ezáltal írják/teremtik a körülöttük lévő geopolitikai “valóságot”, de ennek a relevanciája nem mindig ugyanakkora. Vannak viszonylag stabil időszakok a nemzetközi politikában, amikor ez a tevékenység viszonylag banális, összességében politikai konszenzus van annak a nemzetközi térnek az olvasatáról, amelyen belül egy adott ország politikája kibontakozik.
Most egyáltalán nem ilyen időszakban vagyunk, és ezért is gondolom, hogy hosszú ideje ez lesz az egyik leginkább geopolitikai választás Magyarországon:
mivel nemzetközi szinten minden mozgásban, átalakulóban van, és a külvilág felől folyamatosan a bizonytalanság szivárog befelé, megnő a nemzetközi kontextus olvasásának és írásának jelentősége, illetve elburjánzanak azok a viszonyítási pontok, értelmezési erőforrások, amelyekhez mind a politikusok, mind a választók nyúlhatnak a választási folyamat során.
Most néhány alapvetést gyűjtök össze, amely segíthet jobban átlátni, milyen módokon hathat a nemzetközi politika a 2026-os országgyűlési választásokra.
1. Orbán Viktor versenyt fut az idővel
A magyar miniszterelnök sosem riadt vissza a nemzetközi dimenzió belpolitikába emelésétől, kiemelkedő tehetséggel volt képes belpolitikáját a nemzetközi folyamatokba, a nemzetközi folyamatok olvasatát pedig a belpolitikájába ágyazni. Jóval mások előtt megérezte és meglovagolta a neoliberális globalizáció és az egypólusú világrend válságát, így egy ideig kifejezetten a korát megelőző trendszetter szerepében tetszeleghetett — nem is teljesen alaptalanul.
Mára azonban mintha két szempontból is utolérte volna őt az idő.
Egyrészt:
2010 óta Orbán Viktor folyamatosan nagy kockázatú fogadásokat köt arra, hogy a nyugati világban a magyarhoz hasonló politikai változások következnek be, amelyek folyamatosan újratermelik a saját hatalma fennmaradásának külső feltételeit. Arra tett fel mindent, hogy a régióban, az Európai Unió magállamaiban és az Egyesült Államokban is vele szövetséges politikai erők kerülnek hatalomra és szilárdítják meg a hegemóniájukat.
Ezeket a fogadásokat gyakran — de nem mindig, ld. például legutóbb George Simion esetét!! — meg is nyerte, de a folyamat sokkal lassabban halad, mint remélte. Ha a hatalomra kerülés össze is jön, keveseknek sikerül olyan politikai hegemóniát kiépíteni, mint Orbánnak a 2010-es évek Magyarországán sikerült.
Mindeközben pedig folyamatosan zajlik a történelem, változnak a paraméterek a világpolitikában és világgazdaságban, szóval a mégoly nagy győzelmek, mint Donald Trump második elnöki mandátuma sem biztos, hogy olyan sokat érnek, mint azt eredetileg gondolta.
Csak hogy egy példát hozzak: miközben 2020-21-ben fokozatosan távolodott az európai jobbközép pártcsaládtól, és viszonylag magabiztosan fogadhatott egy új, radikális jobboldali frakció létrejöttére, nem számolhatott azzal, hogy a 2022-es ukrajnai invázió milyen új törésvonalakat hoz létre az életre hívni kívánt új táboron belül.
A jövő áprilisig hátralévő időszakban — azon túl, hogy bármi bekövetkezhet, mert ilyen korban élünk — van pár előre kalkulálható bizonytalansági tényező ezen a fronton.
Az október 3-4-i cseh választások nagy kérdése, hogy a Patrióta pártcsaládot Orbánnal közösen megalapító Andrej Babiš visszatérhet-e a cseh kormány élére.
Október végén előrehozott választásokat tartanak Hollandiában is, ahol a szintén Patrióta pártcsaládos Szabadságpárt vezet ugyan a felmérésekben, de kérdés, hogy jobban vagy gyengébben szerepel-e, mint két évvel ezelőtt, és ennek következtében milyen felhatalmazással nyújthat be igényt kormányrészvételre, és a miniszterelnöki székre.
Franciaország folyamatosan az előrehozott választások szélén táncol, a szöveg véglegesítése előtti napon bukott meg François Bayrou kormánya. A francia politikai válság adott esetben óriási kellemes és kellemetlen meglepetést is hozhat Orbánnak, a szintén Patrióta Nemzeti Tömörülés forgandó szerencséjének függvényében.
Nem állítom, hogy a magyar választók aszerint húznák az ikszet, hogy hogyan is voksoltak a csehek vagy a hollandok, de egy Patrióta-párti hasítás komoly retorikai fegyvertény lenne abban a spekulációs-kalkulációs versenyben, amely a magyar választási kampányban zajlik. Ahogy a kötcsei beszédében láthattuk, Orbán minderre nyíltan rá is játszik.
Másrészt:
A neoliberális globalizáció válságának sajátosan kelet-európai, posztszocialista, félperifériás iterációját meglovagoló orbáni politika kiemelkedő politikai tehetséggel volt képes menedzselni a válságot, mégpedig a hosszabb távú válságcikluson belüli rövidebb gazdasági konjunktúra körülményei között.
Ez lett, ugye, a világgazdasági konjunktúra által lehetővé tett újraiparosítás, munkaalapú társadalom, illetve családbarát ország, és az ezek által okozott relatív megélhetési fellendülés megóvására rájátszó ideológia körítés, a “no migration, no gender, no war”.
De mindezzel nem állította meg, nem fordította vissza a tágabb, hosszabb távú válságot; ezt nem is tehette, hiszen egy globális rendszer dekadenciájának visszafordítására nincsenek lokális megoldások, Euro-Amerika gazdasági stagnálását és ebből következő kulturális kiüresedését nem lehet a Karmelitából orvosolni.
Most, mikor visszatérnek a gazdaságilag is válságos évek, próbálja folytatni a korábbi “szabadságharcos” stratégiát, amellyel távolságot próbál létrehozni önmaga és a válság okai között. És ez az orbáni “rendszerkritika” jól láthatóan még ma is sok magyar választópolgárnak ad valamit, pont azért, mert sokszor a valós diagnózison alapul — csak hát 15 hatalomban eltöltött év után ennek a hitelessége jelentősen megcsappant.
Minél több idő telik tehát el, annál nehezebb fenntartani azt a hitet, hogy Magyarország bajaiért a külső adottságok okolhatók, nem pedig választott kormányának ténykedése — ez az idővel való versenyfutás második geopolitikai dimenziója.
2. Az ukrajnai háború komoly bizonytalansági tényezővé vált
Mármint Orbán Viktor és a kormánya számára. Az ukrán, az orosz, a magyar és az európai társadalmak számára már három és fél éve az.
A 2022. február 24-e utáni hetekben kidolgozott “békenarratíva” a rezsicsökkentés és a migráció mellett a Fidesz egyik legerősebb “politikai termékének” bizonyult, amely történelme legnagyobb szavazatmennyiségét hozta 2022. áprilisában. Viszonylag könnyen érthető okokból — az előző pontban emlegetett megélhetési javulás megőrzése miatti aggodalomból, illetve a háborútól mint szélsőséges rossztól való jogos félelemből — a magyar társadalom egy jelentős része úgy kalkulálhatott, a megtámadott féltől való demonstratív távolságtartás vállalhatóbb, mint a szomszédunkban zajló háború elhúzódása és esetleges kiterjedése.
Ebben az amorális realizmusban tehát erős akcióegység jött létre kormány és társadalom között, amely mind a mai napig fennáll. Ez az akcióegység viszont nem feltétel nélküli, az Orbán-kormány vállát nyomja a bizonyítás terhe, vagyis neki kell demonstrálnia, hogy a stratégia tényleg “megérte”.
És akkor ebbe az akcióegységbe ver éket minden olyan esemény, amely azt bizonyítja, hogy az ukránok és az amerikaiak legnagyobb megegyezési szándéka mellett sem hajlandó Putyin felfüggeszteni a harci cselekményeket.
Az írás pillanatában radikális limbóban vagyunk.
Amennyiben a magyarhoz hasonló amorális realizmussal operáló Trumpnak sikerül legalább valamilyen tűzszünetet tető alá dealelni még 2026 áprilisa előtt, úgy ez megerősítheti a “korszakos geopolitikai zseni”, a nemzet érdekét páratlan éleslátással érvényesítő államférfi mítoszát Orbán kapcsán.
Amennyiben viszont Putyin az újabb és újabb aláfekvő gesztusok ellenére is tovább araszol Kelet-Ukrajnában, tovább bombázza az országot, sok magyarban felerősödhet az a kép, amelyet kritikusai próbálnak sulykolni Orbán kapcsán: hogy ti. Putyin vazallusa lenne. Érzésem szerint azt nehezen bocsátaná meg a magyar nép Orbánnak, ha az amorális realizmus értelmetlen árulássá vedlene át.
A jövő tavaszig hátralévő időszakban a Fidesz egyik alapvető célja, hogy ez a színeváltozás ne történhessen meg. Meglátjuk, hogy összejön-e nekik.
3. A többpólusúvá váló világ sok új kihívást jelent Magyarország számára
A 2025-ben élő ember alapadottsága a geopolitikai bizonytalanság, látványosan bomlanak szét az ismert nemzetközi rendszer alapstruktúrái, intézményei, működési mechanizmusai. Hogy pontosan milyen formában és mikorra stabilizálódik, jegecesedik ki ez az átalakulás, azt ma nehéz lenne megjósolni, mindenesetre egy többpólusú nemzetközi rendszer van születőben, amelyben nagyon sok különböző törésvonal épül egymásra.
Gazdasági, termelési, technológiai értelemben az Egyesült Államok és Kína egy különálló súlycsoportot képvisel, nyomukba senki más nem érhet, így az ő viszonyuk kétségtelenül a központi rendszeralkotó szembeállítás.
Kína elsősorban az ipari tőkét, míg az USA a pénzügyi tőkét jeleníti meg.
Az USA és Kína közötti versengés annyiban eltér a korábbi amerikai-szovjet versengéstől, hogy a jelenlegi két szuperhatalom gazdasága sokkal integráltabb, egymásra utaltabb, mint a szovjet-amerikai volt.
A két fél a közepes nagyságú szereplők (India, Brazília, Oroszország, EU, Indonézia, Japán, Dél-Korea) lojalitásáért versenyez, ez a verseny adja a keretét az erősen integrált amerikai és kínai gazdaságok szétválásának.
Az amerikai központú kapitalista globalizációval szemben Kína nem képez ideológiai alternatívát, szóval a gazdasági szembeállásukra nem épül olyan típusú ideológiai versengés, mint az (első) hidegháború amerikai-szovjet ideológiai versengése.
A valódi ideológiai szembenállás az USA és Európa között húzódik: utóbbi kitartani látszik a technokrácián, szabadkereskedelmen, klímaátálláson és nemzetek fölött álló (szupranacionális) intézményeken alapuló kormányzási ideológia mellett, miközben a USA az újraiparosító, protekcionista, fosszilis energiaalapú, populista-nemzetállami kormányzási ideológia mellett teszi le a garast.
Ebben a bonyolult geopolitikai koordinátarendszerben Magyarország lehetőségeit erőteljesen befolyásolják, hogy egy-egy nagy világellentét hogyan dől el, egy-egy globális erőviszony hogyan alakul. Csak hogy néhány példát hozzak fel:
A trumpi vámpolitika lényege többek között Európa iparának további leépítése, ami a magyar gazdasági modell összeomlását is jelentheti, amennyiben bekövetkezik. Minden barátsága ellenére, Trumpnak semmi szándékában nem áll Magyarországot kimenteni a vámpolitika negatív hatásai alól.
Az amerikai-kínai gazdaság fokozatos szétválása, blokkosodása és az Washington irányából megfogalmazódó hűségelvárások komoly kérdéseket vetnek fel az Orbán-kormány kínai tőkebevonzó stratégiája kapcsán.
Hasonló problémákat vet fel Budapest határozott elköteleződése az orosz energiahordozók mellett, amely összeütközésbe kerülhet a saját fosszilis energiahordozóit toló Washingtonnal, ahogy azt India esete is példázza.
Volt logika abban a nemzetközi mozgástér-növelésben, amelyet “keleti nyitás”, majd “konnektivitás” névre keresztelt a kormány, csak 10 év alatt kiéleződtek a belső ellentmondásai, mind a kínai-amerikai és orosz-amerikai irányú Kállay-kettős, mind az EU fősodrával szembeni ellenállás dimenziójában — utóbbiról bővebben egy későbbi pontban.
A nagy kérdés tehát hogy ebben a képlékeny nemzetközi politikai térben Magyarország zsákutcába kormányozta-e magát, vagy ki lehet még szlalomozni a sok ellentét és ellentmondás közt. Végeredményt itt is butaság lenne még hirdetni.
4. Magyarország az EU és az USA közötti feszültség frontvonalába került
Az elmúlt másfél évtizedben a Duna-parton sokan sokat írtak arról, hogyan finanszírozta az EU az orbáni autokrácia kiépülését, és hogy a 2020-as évekre hogyan keményítettek be az uniós elitek.
Én összességében azt gondolom, nem a magyar demokrácia és jogállamiság leépülése okozza az uniós centrista elitek Orbánnal szembeni szigorodását, hanem az előző pontban említett, a nyugati világon belül megnyílt politikai-ideológiai törésvonal fokozatos kiéleződése.
Először is azt kell belátnunk, hogy az uniós integráció, pontosabban az uniós költségvetési transzferek minden 2004 után csatlakozott tagállamban alapvetően valamilyen hibrid rezsim kialakulásához, az 1989 utáni demokratizálódás valamilyen mértékű visszafordulásához vezettek. Kicsit hasonló módon ahhoz, ahogyan föderális államokban a szegényebb alegységek felé irányuló költségvetési transzferek autokratizálódást eredményez(het)nek, az EU keleti tagállamaiban is az uniós forrásokat elosztó, ebből kliensrendszereket kiépítő elitek a szabad politikai versenyt és szabad választást korlátozó, oligarchikus berendezkedéseket hoztak létre Lengyelországtól Szlovákián és Románián át Bulgáriáig.1
Viszont amíg ezek az oligarchiák “tudják a helyüket”, vagyis nem zavarnak be a közös kül- és gazdaságpolitikába és nem fenyegetik az uniót ténylegesen irányító centrista-neoliberális-technokrata elit- és tőkéscsoportok pozícióját, addig különösebb bántódásuk nem esik.
Trump második mandátumával viszont egy tényleg komoly frontvonal nyílt Euro-Amerika politikai mezejében a protekcionista, szuverenista, voluntarista, népakaratra hivatkozó (amerikai) populizmus és szabadkereskedelem párti, transznacionalista, jogászkodó (európai) technokrácia között és Orbán ebben az összecsapásban került a tűzvonalba.
Ahogy azt JD Vance müncheni beszéde, az AfD-t vagy épp a Călin Georgescut támogató washingtoni megszólalások vagy épp az EU-ra rátessékelt vámdiktátum is mutatja, a MAGA nem kíméli az európai eliteket, akik ugyan túl gyengék és kiszolgáltatottak ahhoz, hogy direkbe visszalőjenek az Atlanti-óceán túlpartjára, de a helyi minionok levadászása egyre kevésbé tűnik tabunak, még az alapesetben visszafogott német kereszténydemokrácia számára sem.
Orbánéknak sok mindenben igazuk van az “elhibázott brüsszeli elitpolitika” ostorozásában, Európa kormányzó elitjei tényleg nem állnak a helyzet magaslatán, valóban önellentmondó, valódi stratégiát nélkülöző módon, és valóban nem eléggé demokratikusan kormányoznak.
Az sem kérdés, hogy a MAGA politikában létezik olyan irány, mely teljes mértékben felszámolná ezeket az eliteket; de olyan is, amelyik megelégedne azzal, ha végérvényesen engedelmes vazallusokká tenné őket.
Az európai újjobboldal és benne az orbáni projekt jövője is nagyban függ attól, hogyan alakul tehát a trumpista és uniós elitek közötti feszültség, lesz-e Washingtonnak elég ereje, kitartása és fegyelme európai elitváltást katalizálni, vagy megelégszik a Mark Rutték hányingerkeltő, de őszintének semmiképp nem nevezhető behódolási gesztusaival.
5. Orbán az amerikai, Magyar az európai Magyarországot képviseli
Ebben az összefüggésben egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a Trump adminisztráció nyílt szóval, sőt cselekedettel fog kampányolni Orbán Viktor mellett a választásokig hátralévő időszakban. Ugyanakkor nem világos, hogy a Trump-adminisztáció meddig menne el Orbán hatalomban tartása érdekében, eddig azt láttuk, hogy egyes outsiderek hatalomba juttatása érdekében inkább csak a kötelező minimumot hozta (ld. például az AfD vagy a romániai elnökválasztás esetét).
Ezzel párhuzamosan azt is látjuk — például a székesfehérvári, pannonhalmi és kötcsei beszédeiben —, hogy Magyar Péter fokozatosan emeli be retorikájába az uniós fősodor néhány geopolitikai alapvetését.
Mindez az orosz-ukrán háborún keresztül példázható leginkább: miközben Orbán az amerikai vonalvezetést követve a putyini Oroszországgal való kompromisszumkötést szorgalmazza, addig Magyar a kompországi állapot megszüntetését, az orosz energiahordozókról való leválást hangsúlyozza — úgy, hogy közben azért kifejezetten “ukránbarát” se legyen.
Összességben tehát úgy is lehetne mondani, hogy az uniós pénzek hazahozását ígérő, utóbbi időben határozottabban oroszellenes hangot megütő Magyar az európai, a kontinentális lázadással lelkesítő, az EU jövőjével kapcsolatban egyre szkeptikusabb Orbán pedig az amerikai opciót képviseli.
Kérdés, hogy minden eddig felsoroltat figyelembe véve, léteznek-e egyáltalán valós stratégiai opcióként ezek a pozíciók, vagy csupán ugyanazon éremnek két oldaláról van szó.
Nem kérdés, és az elmúlt hónapokban számtalan demonstrációját is láthattuk annak, hogy hard power tekintetében Washington sokkal erősebb, mint Brüsszel. Az is világos, hogy a közepes hatalmakért folytatott küzdelemben Trump az EU-nak a problémamentes, engedelmes vazallus szerepét szánja.
Nagy kérdés viszont, hogy az EU alkalmazkodik-e ehhez a szerephez, vagy India példájából tanulva, saját multilaterális filozófiájához hű maradva, megpróbálja növelni saját mozgásterét, nem behódolva egy az egyben az Egyesült Államoknak.
Amennyiben utóbbit választja, úgy Magyarország számára valóban létezik két eltérő stratégiai választási lehetőség, egy amerikai és egy európai. Amennyiben az európai elitek — cselekedettel vagy mulasztással — a vazallusi pozíció mellett döntenek, úgy igazából a két eltérő opció nem létezik.
Mindettől függetlenül, a tagadhatatlanul gyengébb európai uniós elitek kezében sokkal több Magyarország sorsát közvetlenül befolyásoló eszköz van (ld. az uniós forrásokhoz való hozzáférés), így a választásokig hátralévő fél évben, tehát nagyon rövid távon a Orbán-féle inkoherens amerikai opcióval szemben álló sokkal koherensebb európai opció — vagy legalábbis annak látszata — igenis létezik.
6. A nemzeti érdek újra a világpolitika középpontjába kerül
Az egypólusú világban a “Birodalom” érdeke univerzális érdekként, a világ egészének érdekeként tételeződött fel. A nemzeti érdek ciki volt, maradi, önző, lejárt lemez. Nincs is a világ többpólusúvá válásának annál kifejezőbb jele, mint az, hogy a “nemzeti érdek”-keretben való beszéd és a gondolkodás visszatért, sőt a kihívói (Kína, Oroszország stb.) után az Egyesült Államok is magáévá tette azt.
Early adopterként Orbán Viktor itthon 15 éven keresztül bármiféle valós alternatíva nélkül volt képes a nemzeti érdek egyedüli képviselőjeként fellépni, amihez a magyar társadalom jelentős részének passzív beleegyezését is megszerezte.
Az orbáni külpolitika ellentmondásai azonban mára fel-felvillantják a magyar nemzeti érdek és a kormányzó elit hatalmi érdeke között meghúzódó feszültségeket.
Olyan kérdések merülnek fel, hogy például jó-e nekünk tapsikolni annak, ha az USA lenullázza az európai gazdaságot, ha ez egyúttal a magyart is lenullázza? Megéri-e milliárdokat belerakni a kínai kapcsolatba, majd feláldozni azt az amerikai kapcsolat oltárán? Ha saját sikerünk ennyire függ az európai sikertől, megéri folyamatosan botnak lenni a küllők közt?
De persze a rendszerváltás utáni magyar nyugatos-liberális gondolkodással szembe is szegezhetők hasonló kérdések. Hogy például tényleg érdekünkben áll-e, minőségi javulást hoz-e az orosz “rabság”-gázról az amerikai “szabadság”-gázra való átállás? Jelen körülmények között meddig tartható fenn az észak-atlanti egység rendszerváltás utáni illúziója? Meddig hivatkozhatunk a nyugatra követendő példaként, nem véve figyelembe az ottani demokrácia és gazdaság egyre mélyülő válságát? Biztos-e, hogy a NATO a legjobb garanciája Magyarország és Európa biztonságának?
Szükség mutatkozik tehát a magyar nemzeti érdek demokratikus körülmények között való újrafogalmazására, amely felülemelkedik mind az orbáni zsákutcába-spílerkedés, mind a nyugatos-liberális minta-nélküli-mintakövetés politikáján, és figyelembe veszi a geopolitikai viszonyok fundamentális átalakulását.
Ehhez adhat inspirációt ad a “jó szomszédság” ideálja, amely összeköti a belpolitikát és a külpolitikát: a magyar társadalom belső viszonyait és az európai államok közötti politikát is a kölcsönös, demokratikus együttműködés, egymásért való felelősségvállalás és a körülöttünk lévők egyéni és közösségi önrendelkezésének tiszteletben tartása mentén képzeli újra. A jó szomszédság politikája továbbviszi a rendszerváltás utáni européer gondolatot, de ötvözi az a konnektivitás jó oldalával, amelyben Magyarországnak nincsenek ellenségei a bolygón, csak többé-kevésbé szoros partnerei.
+1. 2026 nem 1989
A magyar nyilvánosság jelentős szegmenseiben 2026 egyfajta potenciális, reménybeli rendszerváltásként tételeződik fel, ami automatikusan előhívja az 1989-90-es rendszerváltással való összevetéseket. Hogy belpolitikailag ez az analógia mennyiben (nem) állja meg a helyét, abba most nem mennék bele, de a nemzetközi politika szempontjából kétségtelenül tévútra visz.
35 évvel ezelőtt a liberális demokrácia és globalizált kapitalizmus győzelme, illetve a szovjet blokk széthullása egyértelmű viszonyokat teremtett a kelet-európai országok számára. A nyugati országok ebben az időszakban érték el legnagyobb részesedésüket a globális gazdaságon belül. Közép-Európában a 1989-91-es időszak szovjet/orosz-ellenes szabadságharcos/nacionalista politikai érzületei viszonylag hézagmentesen tudtak belesimulni az uralkodó, alternatíva nélküli liberális világszemléletbe.
Függetlenül a végeredményétől a 2026-os választás kiéleződött geopolitikai feszültségek és általános ideológiai káosz körülményei között fog lezajlani. És ami még súlyosabb: az európai országok összetett és összefüggő válságainak körülményei között.
A múltszázadi belga miniszterelnöknek, Paul-Henri Spaaknak tulajdonított aranyköpés szerint Európában kétféle ország van: vannak kis országok, és vannak olyan kis országok, amelyek még nem jöttek rá, hogy kis országok. Úgy tűnik, a második kategóriába tartozók is kezdenek ráébredni saját valódi méretükre. Ami egyrészt — látjuk ennek millió jelét — önbizalomhiányt és bezárkózást, de másrészt az egymásrautaltság felismerését is okozza.
A jogi szövegeken, intézményeken és technokrata bürokráciákon keresztüli absztrakt európai integráció — ahogy azt egyébként még a hatvanas években Charles de Gaulle megjósolta — nem képes áthidalni ezt a limbót, a népek demokratikus akarata és együttműködése talán képes lehet.
2026 nem 1989: Magyarország válaszút előtt állt akkor és most is. De most vele együtt az egész kontinens is. Hogy ebből mi következik, azt majd meglátjuk.
Az föderális államok és az EU közti ilyen jellegű párhuzam és hozzá kapcsolódó szakirodalom ajánlásáért köszönettel tartozom Labanino Rafael politológusnak!
Orbán csak szeretné, hogy orosz-amerikai-kínai erőtérbe kerüljön Magyarország és hogy ő ennek a politikai haszonélvezője legyen, de eddig csak "hányingerkeltő, behódolási gesztusokat" láttunk tőle, igazi eredményeket nem. Trump ugyanúgy le akarja vakarni magáról az orbáni vircsaftot, mint az általa megvetett "vén-Európának" a többi részét. Az "amerikai-Orbán" opció legfeljebb a gesztusok szintjén létezik, vagy ott sem.
Apróság, de én háklis vagyok az ilyesmire, és talán nem csak én: "A kállai kettős Nagykállóról származó zenés/táncos történet, műfaja szerint táncballada . Létezéséről már a XVII. század második feléből vannak adatok." (Wikipédia) Tehát helyesen kisbetű, pontos i, két szóban 8) További jó munkát, szeretem az írásokat nagyon!