Az Orbán-rendszer megbuktatásra összerajzott sokszínű társadalmi csoportok nemcsak arra várnak, hogy a régi rend vadhajtásait visszametssze a frissen hivatalba lépett Magyar-kormány, hanem arra is, hogy egy közös, lelkesítő országterv megvalósításán dolgozhassanak együtt.
Nincs közösség fantáziát megmozgató közös projekt nélkül!
A piramisokat nem rabszolgák építették, hanem parasztok, akik a Nílus évi kétszeri, több hónapig tartó, földet megtermékenyítő, áradása miatt nem volt mit csinálniuk. Egy társadalom kohézióját elsősorban a háborús veszély erősíti, de másodsorban a közös erőfeszítést igénylő, olykor öncélúnak tűnő tervek megvalósítása, mint amilyen a piramis, a Stonehenge-hoz hasonló kőkori építmény, vagy autópályák építése az 1929-33 közötti világgazdasági válság idején, amikor pedig még viszonylag kevés autó járt az utakon.
A közösségi erőfeszítés értelme önmagában keresendő – még ha ez nem is tudatos a szereplők számára - edzésben tartani a „munkahadsereget”. Ilyen közösségépítő, de hasznos, közhasznú célkitűzésről beszélt régen Hankiss Elemér is, amikor sürgette, hogy „találjuk ki Magyarországot!”
Csak a kínai részhez szeretnék hozzászólni, mert a többi ponttal teljes mértékben egyetértek. Még Kínával kapcsolatban azzal is egyetértésben vagyok, hogy az elmúlt évek geopolitikai változásai nyomán jelenleg Kína tűnik a legracionálisabb kereskedelmi partnernek, mert éppenséggel bizniszelni akarnak és nem ránk gyújtani a fél világot. De attól azért óva intenék, hogy az európai gyártási kapacitásokat kiszolgáltassuk a kínai iparnak. Szerintem a covid is megmutatta, hogy mekkora veszélyekkel jár, ha a teljes ellátási láncunkat kínai beszállítókra alapozzuk, illetve azt sem tartom bölcsnek, hogy pl. az elektromobilitáshoz szükséges nyersanyagok és azok feldolgozása ilyen mértékben kínai kézen van. Európának itt is saját kapacitásokat kéne kiépítenie, mert ellenkező esetben csak a kínai ipar leányvállalatai leszünk, amit szerintem egy 500 milliós, szuverén (a szó eredeti értelmében) Európa nem engedhet meg magának.
Igen, abszolút így van, én inkább az élből elutasítás ellen szeretnék érvelni, mert szerintem ez utóbbi a jellemzőbb álláspont. De én is azt gondolom, hogy ezt nagyon ki kell találni, és a megfelelő együttműködési feltételrendszereket átgondolni, kialkudni, kikényszeríteni. Vagyis a realista és stratégikus hozzáállás mellett vagyok én is, abszolút.
Nincs közösség fantáziát megmozgató közös projekt nélkül!
A piramisokat nem rabszolgák építették, hanem parasztok, akik a Nílus évi kétszeri, több hónapig tartó, földet megtermékenyítő, áradása miatt nem volt mit csinálniuk. Egy társadalom kohézióját elsősorban a háborús veszély erősíti, de másodsorban a közös erőfeszítést igénylő, olykor öncélúnak tűnő tervek megvalósítása, mint amilyen a piramis, a Stonehenge-hoz hasonló kőkori építmény, vagy autópályák építése az 1929-33 közötti világgazdasági válság idején, amikor pedig még viszonylag kevés autó járt az utakon.
A közösségi erőfeszítés értelme önmagában keresendő – még ha ez nem is tudatos a szereplők számára - edzésben tartani a „munkahadsereget”. Ilyen közösségépítő, de hasznos, közhasznú célkitűzésről beszélt régen Hankiss Elemér is, amikor sürgette, hogy „találjuk ki Magyarországot!”
Csak a kínai részhez szeretnék hozzászólni, mert a többi ponttal teljes mértékben egyetértek. Még Kínával kapcsolatban azzal is egyetértésben vagyok, hogy az elmúlt évek geopolitikai változásai nyomán jelenleg Kína tűnik a legracionálisabb kereskedelmi partnernek, mert éppenséggel bizniszelni akarnak és nem ránk gyújtani a fél világot. De attól azért óva intenék, hogy az európai gyártási kapacitásokat kiszolgáltassuk a kínai iparnak. Szerintem a covid is megmutatta, hogy mekkora veszélyekkel jár, ha a teljes ellátási láncunkat kínai beszállítókra alapozzuk, illetve azt sem tartom bölcsnek, hogy pl. az elektromobilitáshoz szükséges nyersanyagok és azok feldolgozása ilyen mértékben kínai kézen van. Európának itt is saját kapacitásokat kéne kiépítenie, mert ellenkező esetben csak a kínai ipar leányvállalatai leszünk, amit szerintem egy 500 milliós, szuverén (a szó eredeti értelmében) Európa nem engedhet meg magának.
Igen, abszolút így van, én inkább az élből elutasítás ellen szeretnék érvelni, mert szerintem ez utóbbi a jellemzőbb álláspont. De én is azt gondolom, hogy ezt nagyon ki kell találni, és a megfelelő együttműködési feltételrendszereket átgondolni, kialkudni, kikényszeríteni. Vagyis a realista és stratégikus hozzáállás mellett vagyok én is, abszolút.
Egy Bőség-ráadás, félévzárásképp. https://furikhivatalos.substack.com/p/hoz-e-boseget-a-tisza
https://furikhivatalos.substack.com/p/mi-tortenik-a-vilagban