Amikor nagyobb nyilvánosság előtti megszólalásaimban szóba hozom legalább említés szintjén a klímaváltozás és a zöld átállás témáját — mint tettem pár hete például a Partizán Vétó c. adásában —, automatikusan érkezik két-három visszajelzés vagy komment, mely szerint hülyeségeket beszélek: hát nem tudom, hogy ez az egész zöld átállás, a fosszilis energiahordozókról való leválás csak egy időszakos mánia volt, de ma már vége?!
Ha pusztán csak a politikai beszéd szintjén maradunk, akkor 2025 Európájában és Észak-Amerikájában valóban tapasztalható egyfajta apály ebben a kérdésben.
Januári hivatalba lépése óta Donald Trump visszafordította a zöldenergia kiépítését szolgáló bideni intézkedéseket és megduplázta elköteleződését a kőolaj és a földgáz iránt.
A “versenyképesség” mindent ütő kártyájára hivatkozva az Európai Unió is behúzni látszik a féket: ahogy a múlt heti EU-csúcs is bizonyította, a nagy tagállamok mindegyikének vezetője visszavenne a korábban megfogalmazott vállalásokból.
De ahogy magamat és másokat is egyre gyakrabban figyelmeztetem: a világon nem minden csak diskurzus, nem minden csak narratíva, nem minden csak beszéd. A 21. századi figyelemgazdaságban számomra egyre hasznosabb ökölszabály, hogy a valóság általában pont nem az és úgy van, amiről és ahogyan épp aktuálisan beszélnek a nyilvánosság felszínén.
A zöld átállással kapcsolatban is hasonló a helyzet.
Ahogy arra az ENSZ-főtitkár, Antonio Guterres múlt héten rámutatott, az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésében nem állunk jól, tehát rövid távon már elkerülhetetlen, hogy túllépjük az ipari forradalom előttihez mért 1,5 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedést. De a célkitűzés hosszabb távon továbbra is reális.
Ezzel és a korábban említett politikai diskurzusbeli ellenáramlatokkal párhuzamosan — jobbára a szélesebb nyugati közvélemény szemeitől elzárva — az elmúlt néhány évben a nem-fosszilis energia-infrastruktúrák kiépítése brutális léptékben zajlik. Nemrégiben a SPIEGEL angol nyelvű blogja összegyűjtött pár látványos adatot:
Tavaly az újonnan kiépített elektromosenergia-generáló kapacitások 92,5 százaléka megújulókon alapult, és ahogy az alábbi ábrán látszik, már az előző pár évben is sokkal gyorsabban bővültek a megújuló, mint a nem megújuló energiatermelők.
Ezzel párhuzamosan pedig az elektromos energia iránti igény kétszeresen gyorsul a más típusú technológiák iránti igénynél, ami azt jelenti, hogy a kétlépcsős zöld átállás, tehát az elektromosítás + a fosszilis energia kivezetése az áramtermelésből rohamos léptekkel zajlik.
Mindez Európából talán azért sem látszik, mert a munka oroszlánrészét Kína végzi el. Az idei év első hat hónapjában, például, Kína egyedül kétszer annyi naperőművet telepített, mint a világ többi része együtt. Ez egy kiemelkedő adat, és év végére az olló valamelyest zárul majd, de jól láthatóan Kína az elmúlt években is hozta egyedül azt, amit a világ többi része összesen:
Mindezek nyomán, vannak arra utaló jelek, hogy például az áramtermelésben Kína (és India is) elérték a szén-dioxid-kibocsátás csúcsát, és már lefelé tartanak onnan. Lévén, hogy a világ két legnépesebb, és ipari termelésében is gigantikus országáról beszélünk, kiváló hírnek mondanám — persze, ha a tendencia tényleg fennmarad.
Ezeket a folyamatokat viszont elsősorban nem a diskurzus, nem is az ideológia, hanem az energiabiztonsági érdek és az ároptimalizáció hajtotta, és ennyiben köze nincs ahhoz, hogy a különböző politikai influenszerek milyen hangulatkeltő szövegekkel hozakodnak elő.
Ahogy arra Adam Tooze sokszor rámutat, a kínai államkapitalista befektetéseknek köszönhetően a megújuló energia-infrastruktúrák telepítésének, és az általuk termelt áramnak az ára is rohamosan csökkent:
az évtized végére a napenergia lesz a világ szinte minden pontján a legolcsóbb áramforrás.
Más szóval, ez azt jelenti, hogy minden ágálás ellenére egyszer csak brutálisan olcsóbb lesz így, és nem másképp termelni az áramot, és ez az basic egyszeregy legyűri a fosszilis energia előnyeit.
Persze rengeteg probléma marad ez után is, a megújulók szaggatottságától, a nem elektromosítható dolgokon át a még kiépítendő kapacitások gigantikus méretéig, és az átállás különböző társadalmi költségeiig. (Hogy olyan finomságokról már ne beszéljünk, hogy az elektromosítás és digitalizálás által megkövetelt nyersanyagok kitermelése mekkora környezeti károkat okoz, még ha nem is föltétlenül klímaváltozással összefüggőeket, de nem kevésbé gyilkosakat.)
De az alap dinamika, ami globálisan zajlik, az mégicsak egy grandiózus energiaforradalom, az energiatermelésünk leválasztása a fosszilis energiahordozókról.
És ennek a felismerésnek van pár érdekes tanulsága.
Azzal indítottam, hogy Európa és Észak-Amerika társadalmai megtorpanni látszanak ebben a folyamatban.
Érzésem szerint ennek a megtorpanásnak van egy alulról jövő dimenziója: a társadalmak közép- és alsóbb rétegeit a kormányzatok nem védték/védik meg az átállás anyagi és szimbolikus költségeitől, az ideiglenesen drágább energiaáraktól, a gázkazánok és belső égésű motorok lecserélésének árától, a munkahely elvesztésének árától és persze a megszokottság, otthonosság érzésének elvesztésétől, emiatt pedig érthető módon keletkezik egyfajta elégedetlenség különböző társadalmi csoportokban.
De van egy felülről, az elitek részéről érkező ellenállás is, amely a Nyugat globális pozíciónak elvesztéséhez kapcsolódik.
Történetileg úgy alakult ugyanis, hogy Euro-Amerika globális dominanciája kéz a kézben járt a fosszilis energiahordozókon alapuló globális energiarezsimmel. Most, hogy egy másfajta energiarezsim van kialakulóban, amely másfajta ipart, másfajta termelési láncokat, máshol létrejövő hozzáadott értéket és máshol lecsapódó profitokat hoz, a régi világ gazdasági elitjei a protekcionizmus eszközéhez nyúlnak, az állam szoknyája mögé bújva, hogy megvédjék a hagyományos jövedelemforrásukat.
Kiváló példája ennek az európai és észak-amerikai hagyományos autóipar, amely teljesen lemaradt elektromosításban a kínai autóipar mögött, és most ezt a lemaradást próbálja protekcionizmussal és az EU-s és USA-beli klímavállalások felvizezésével ellensúlyozni.
Az külön vicces, hogy mindezt a “versenyképesség” megőrzésének címszava alatt, hiszen pont, hogy egy lejárt, életciklusa végén tartó, tehát versenyképtelen technológia fennmaradását próbálja elérni, ahelyett hogy vadul elkezdene befektetni az életciklusa elején lévő technológiákba, a “jövő” technológiáiba. (Olyan, mintha egy ország a nyomdagép feltalálása után vámokkal és szabályozásokkal akarná fenntartani a kézi kódexmásolás “versenyképességét”.)
Mindenesetre rövid és középtávon ez azt is jelentheti, hogy a világot egy energetikai vasfüggöny — úgy is mondhatnám, hogy zöld vasfüggöny — fogja két részre osztani:
egyik oldalon létrejöhet egy Kína-központú, a Globális Dél országait tömörítő, megújuló forrásokból táplálkozó energiarezsim,
másik oldalon pedig egy főként Egyesült Államok- és Karib-térségbeli (talán kicsit orosz és közel-keleti) fosszilis energiahordozókra támaszkodó, Észak-Amerikát és Európát magába foglaló energiapolitikai tömb.
Meglátjuk, tényleg így lesz-e, de ha fogadnom kéne, akkor most inkább erre a forgatókönyvre fogadnék rövidtávon.
A másik tanulság ideológiaibb. A 2010-es években a szorosan együtt munkálkodó zöld&baloldali aktivizmus alapfeltételezése az volt, hogy a kapitalizmus és a fosszilis energia szétválaszthatatlan, és hogy ha le akarunk szállni a kőolajról, akkor a kapitalizmust is meg kell döntenünk.
Viszont a kínai államkapitalizmus és a piaci ármotívum által hajtott zöld átállás — pillanatnyilag — mintha abba az irányba mutatnának, hogy elképzelhető egy nem-fosszilis kapitalista világrend is.
Meglátjuk, hogy tényleg így van-e, de ha fogadnom kéne, akkor arra fogadnék, hogy igen, a nem-fosszilis kapitalizmus létezhet.
Ez a két következtetés nagyon érdekes további kérdéseket vet fel a különböző lehetséges társadalmi koalíciókról és potenciális társadalmi konfliktusokról a különböző energiarezsimeken belül és azok között is, de ez már egy másik téma.
Gratulálva a szerzőnek, és mélyen egyetértve a cikkben kifejtettekkel, különösen hogy az euroatlanti térség beragadt egy fosszilis mókuskerékbe, pótlólag felhívom a figyelmet a takarékossági szempontokra. Nyilvánvaló, hogy a szoláris energiatermelés felettébb ígéretes, a napelemek nyakló nélküli gyártása azonban nem "tiszta" technológiákon alapszik, tehát az átállás mellett legalább akkora figyelmet érdemes fordítani az energiatakarékosságra.
Még egy szempont, hogy a klímavédelem és zöld átállás nem (csak) az elektromosításról szól. Pl. nagy potenciál van a geotermikus energiában, a távhőben, a hőszivattyúkban, az árapályerőművekben. Úgy általában az energiarendszerek (termelés, tárolás, továbbítás, használat) jelentős decentralizálására lenne szükség, ami bizonyos tekintetben visszatérés a 19. sz. legvégére, amikor még nem voltak centralizált hálózatok. Sokkal rugalmasabb, autonómabb és “helyibb” megoldásokra lenne szükség, amely szerintem ellentmond mind a zöld-államkapitalista, mind a fosszilis-neoliberális logikának. Vagyis ne Pekingből mondják meg nekünk mint közösségnek (mondjuk egy falunak), hogy milyen megújulós energiamixet akarunk. De ne is egy monopol energiacég diktáljon mondjuk Houstonból. Azt viszont nem látom, hogy a jogi és versenyszabályozás ebbe, az önrendelkezés fokozása, elősegítése, a monopóliumok lebontása irányába mozdulna el