Talán mégis van más választás
avagy kapitalizmus, jó élet és egy film.
Mielőtt belevágnánk, egy fontos infó: ennek a cikknek a megjelenését a Mozinet Kulturális Szolgáltató Kft. támogatta, de a véleményem természetesen most is a sajátom, a feldolgozott téma pedig 100%-ban illeszkedik a Köztes mint “geopolitikai válságnapló” koncepciójához.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nem szoktam irigykedni a tévében vagy filmekben látott dolgokra, eddig talán egyedül a Szólíts a neveden című film helyszínéül szolgáló észak-olasz villa kapcsán éreztem tényleges sóvárgást. Ez most kiegészült egy második ingatlannal.
Az ünnepek alatt megnéztem Park Chan-wook koreai rendező magyar mozikban január 8-án debütáló új filmjét, a Nincs más választás-t, és a főszereplő You Man-su családi házára, erre az aprólékosan belakott, zsúfolt, kaotikus és gyönyörű otthonra kifejezetten irigy lettem.
Mindez azért különösen vicces, mert You Man-su filmbeli életében nem nagyon van más irigylésre méltó.
A Nincs más választás a kortárs kapitalizmus fizikailag és mentálisan dehumanizáló jellegének tanítómeséje. Látjuk benne a nagy iparági átstrukturálások egyéni életre gyakorolt hatásait; azt, ahogyan a munkahely elvesztése széttrancsírozza a magán- és családi életet, illetve lenullázza az egyén társadalmi értékét és önbecsülését.
Azt is plasztikusan láthatjuk, mennyire lehetetlen ebben a világban a dolgozók kollektív önszerveződése, kiállása, és ilyen körülmények között hogyan kerül előtérbe az egyéni érdekérvényesítés1 — akár szélsőséges, thrilleres formájában is, de nem szpojlerezek, nézzétek meg!!
Ebben a világban amúgy a “győztesek” és a “vesztesek” igazából egyaránt szenvednek és boldogtalanok. És ha valakik adott esetben nyernek ebben a beteges futamban, jutalmuk legalább annyira sivár és disztópikus, mint vetélytársaik vesztesége. Juhé!
Viszont ha ez a helyzet, akkor felmerül a kérdés, hogy ez olyan élet-e, amit érdemes élni, amelyért érdemes ennyit küzdeni. És itt eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mik is azok a dolgok, amelyektől az élet jobb, boldogabb, értékesebb, a szükségszerűen jelentkező munka pedig elviselhetőbb (akár élvezhetőbb!), és nem uralja le teljesen az egész emberi létezést.
A nyitányomban megidézett csodálatos családi ház felvillantja ezt a jó életet, a lehetősége ott van ebben a mégoly embertelen világban is.
De mi is ez az embertelen világ?
Feljebb kortárs kapitalizmusnak hívtam — ami persze igaz is. De közben annál több is: egy válfaja, túlpörgetett, hiperkapitalista alesete. Ezt — részben az olyan globális szenzációknak köszönhetően, mint amilyen a Squid Game vagy az Élősködők — főként Dél-Koreával és a Kelet-Ázsiával asszociáljuk, bár egyáltalán nemcsak itt jellemző.
Mindenesetre nem véletlen, hogy ezek az alkotások egy olyan országból jönnek, amely a kapitalista felzárkózás sikersztorija, és közben arányaiban itt születik legkevesebb gyerek a világban, itt lesznek a legtöbben öngyilkosok (az OECD-n belül), és külön szó van a túlmunka miatti elhalálozásra.
Itt, a Köztesben egy “világpolitikai válságnaplót” vezetek, a világunk épp zajló radikális átalakulását próbálom veletek együtt megérteni. És, hát, nem ritkán ostorozom az EU-t és az uniós eliteket, amiért fogalmatlanul bénézának, miközben az USA és Kelet-Ázsia (elsősorban is Kína) vadul diktálja a tempót.
Viszont a Nincs más választás és a hozzá hasonló alkotások nyomán felmerül a kérdés bennem: biztos, hogy ennek az eszeveszett globális versenynek a keretén belül érdemes az európai társadalmak jövőjéről gondolkodnunk? Nem inkább a kevesebb elidegenedést és több boldogságot lehetővé tévő modellféleségünket kellene homlokterünkbe helyeznünk?
Nem lenne több értelme abbahagynunk azt, hogy a kelet-ázsiai és amerikai kapitalizmusokhoz mérjünk magunkat?
(Az utóbbiban uralkodó társadalmi állapotoknak is több érdekes filmes megjelenítésével találkozhattunk tavaly: Eddington, Egyik csata a másik után, Bugonia. Egyiktől sem jött meg a kedvem irigykedni. Sőt a Nincs más választás forgatókönyvének alapját is egy amerikai regény, Donald Westlake The Ax c. könyve szolgáltatta.)
Nagyjából a Nincs más választás megnézésével párhuzamosan jött szembe a francia sztárközgazdásznak, Gabriel Zucmannak a Le Monde-ban megjelent publija, amelyben tévedésnek nevezi az elmeszesedett Európáról és az dinamikus Amerikáról szóló diskurzust.
Zucman nemzetközi statisztikákkal alátámasztva meggyőzően érvel amellett, hogy miközben az amerikai és az EU-s polgárok termelékenysége (tehát, hogy mennyi értéket állítanak elő) nagyjából megegyezik, aközben az európaiak jelentősen több szabadidővel, jobb egészségügyi állapottal rendelkeznek, sőt kisebb egyenlőtlenségek és karbonlábnyom mellett élnek.
Szóval valami választás csak van.
Akár vizuális illusztráció is lehetne Vivek Chibber amaerikai szociológus The Class Matrix című könyvének vonatkozó részéhez.
"Nem inkább a kevesebb elidegenedést és több boldogságot lehetővé tévő modellféleségünket kellene homlokterünkbe helyeznünk?" De.:) Szerintem van ez az "Európa lúzer, de legalább élhető" ítéletpár, amit kb. nagyon sokan elfogadnak. De a levont konklúzió meg már nagyon más, mert valaki azt mondja, oké, de Europa nem fenntartható ebben a formában, le fog maradni/szakadni, és már itt sem lesz jó élni, ha nem megy a "progresszívekkel" és tech-optimistákkal. És ezt különféle erősségű, de vehemensen előadott érvekkel támasztják alá. A másik oldalnak meg biztos vannak érvei, de én sokkal kevesebbet hallok ezekről, inkább mintha szokás lenne simán "naivnak" elkönyvelni. Felteszem, az egyik fő kérdés, hogy ki lehet-e keveredni a globális piacról, és hogyan.