Mi a baj(om) az antikorrupciós politikával?
Újra fellángolt a korrupcióellenes hevület Magyarországon. Bár a hatalommal rendelkezők elszámoltatását és felelősségre vonását fontosnak tartom, az elmúlt 30 évben világszerte megfigyelhető antikorrupciós politikát mégis zsákutcának gondolom. Hogy miért, azt írom le most.
Ezeket a szövegeket szabad időmben, a gondolkodás és az írás örömétől hajtva szoktam írni. Ettől még bizony időt és energiát igényelnek, szóval minden pozitív visszajelzés nagyon motiváló tud lenni. Ha tetszenek a szövegeim, tetszenek a gondolatmeneteim, jelezd ezt vissza egy digitális kávémeghívással, nagyon hálás leszek érte :)
Úgy vagyok a korrupcióval, mint az egyszeri taxis az Uberrel: tiltsák be az illegális tevékenységeket. Nyilván, a korrupció rossz, és rengeteg formája alapból illegális, szóval én is azt szeretném, hogy a hatóságok szerezzenek érvényt ezeknek a jogszabályoknak és büntessék meg azokat, akikre egy tisztességes bírósági eljárás során rábizonyítják, hogy korrupciós bűncselekményt követtek el.
Szóval hát, tiltsák be az illegális tevékenységeket.
Most, amikor Magyarországon is újra lendületet vesz a korrupcióellenes politika, a Magyar Nemzeti Vagyonvédelmi és Visszaszerzési Hivatal formájában pedig új antikorrupciós hatóság is feláll,
érdemes tisztán látni azzal kapcsolatban, mit is várhatunk el, és mit nem a korrupcióellenes politikától.
Az elmúlt évtizedekben a hatalommal rendelkező politikai, gazdasági és kulturális elitek korrumpáltságának elutasítása a politikai mozgósítás egyik leghatékonyabb eszközének bizonyult, legyen szó akár az olyan klasszikus korrupciós bűncselekményekről mint a hivatallal való üzérkedés, megvesztegetés, közjavak elsikkasztása, akár a nagytőke szürkezónás lobbizásairól, akár az Epstein-botrányhoz fogható szörnyűségekről.
Ebből kifolyólag rengeteg tapasztalatunk van az elitkorrupció-ellenes politika működéséről és hatásmechanizmusairól Brazíliától a Fülöp-szigetekig, az Egyesült Államoktól Romániáig. Az új magyar hatóságot (részben) inspiráló román példáról beszéltem nemrégiben Endrey Mátyás kollégám Három lépés című műsorában, amely a Magyar-kormány első száz napját követi végig szakpolitikai fókusszal. (Egyedülállóan jó műsor a magyar médiapalettán, just sayin’.)
Azóta motoszkál a fejemben a dolog, és az elmúlt napokban kicsit jobban kikristályosodott, hogy mi is a fő bajom a korrupcióellenes politikával. Még egyszer — ebben a szövegben nem utoljára… — hangsúlyoznám: nem az a bajom, hogy üldözi a korrupciót és megbüntetné az azt elkövető hatalmasokat!
(Persze korrupciós bűncselekményeket nem csak a hatalommal rendelkezők követnek el, de az antikorrupciós politikai mozgósítás nem a hétköznapi kiskorrupció, hanem az elitek által elkövetett nagykorrupció ellen irányul.)
A (nagy)korrupció mint bűncselekmény különlegessége,
hogy elég közvetlen módon árulkodik egy ország hatalmi egyenlőtlenségeiről, és ezzel leleplezi a demokratikus jogállamok önmagukról vallott képének hiányosságait — vagy egyenesen hazugságát.
Azt mutatja meg, hogy a demokratikus döntéshozatal egy-ember-egy-szavazat elvén működő politikai egalitarizmusa, illetve a jog előtti egyenlőség ideálja a gyakorlatban nem érvényesül. A politikai vezetők a közjó helyett a saját meggazdagodásuk érdekében gyakorolhatják a rájuk bízott hatalmat, a gazdagok a pénzükkel nagyobb politikai befolyást és önmaguk számára kedvező jogszabályi környezetet vásárolhatnak, stb.
Mindezek olyan lehetőségek, amelyek nem állnak egy átlag állampolgár rendelkezésére.
Összességében tehát a korrupció a történelem kezdete óta a legalapvetőbb szinten sérti az ember mint közösségben élő, politikai lény igazságérzetét.
Persze annak, hogy a korrupció a 21. század egyik legfontosabb politikai motívumává vált, történelmi okai is vannak.
A közjavak és az azt védeni, építeni hivatott állam 1980-as évek óta tartó neoliberális privatizációja, az elitek kiágyazódása a társadalmaikból, a szabadpiaci globalizáció miatti önrendelkezés-vesztés, és a 2008 óta egymást követő válságok mind elmesélhetők az önmagát szolgáló, a szélesebb társadalmat eláruló elitek korrupciójának szemüvegén keresztül.
Az, hogy az emberek millióinak megélhetését romba döntő bankszektorból gyakorlatilag senkinek nem kellett börtönbe vonulnia, vagy hogy egy professzionális szélhámos évtizedeken keresztül, büntetlenül élhetett vissza kiskorúakkal, olyan példák, amelyek eléggé könnyen bizonyítják azt a mélyen igazságtalan kettős mércét, amelyet 21. századi emberként szemünk előtt láthatunk.
Bűnhődjön az összes szemétláda! Olyan jogos érzelem ez, amelybe magamat is könnyen bele tudom hergelni, például az előző bekezdés leírása során.
Ez az érzelem az elmúlt két-három évtizedben rengeteg kívülről érkező, outsider politikust (antipolitikust?) termelt ki,
akik mind azzal az ígérettel léptek fel, hogy az emberek képviseletében leszámolnak az ilyen-olyan fajta nagykorrupcióval.
A példák sora végtelen. Silvio Berlusconit a teljes olasz pártrendszert elsöprő, Mani pulite (Tiszta kezek) névre hallgató korrupcióellenes vizsgálat röpítette hatalomba, Barack Obamát az örökletes Clinton-klán és az örökké háborúzni akaró kétpárti konszenzus elutasítása tette amerikai elnökké, de Macron, Trump, Bolsonaro, Orbán Viktor mind valahogy a régi elitek korruptsága és önzősége miatti népi elutasítás hullámain jutott a hatalom csúcsába.
A legtöbbjük aztán így-úgy maga is rettentően korrupt, vagy minimum az eredeti vállalásait eláruló politikusnak bizonyult.
Nyomukban pedig még nagyobb kiábrándultság, még nagyobb elégedetlenség maradt, amely olykor a demokratikus politizálással szembeni apátiát, máskor pedig egy újabb, még radikálisabb, még tekintélyelvűbb “tiszta kéz” felé való fordulást eredményezett — hogy aztán abból is kiábránduljon.
Hogyha viszont az emberiség egy jelentő része, adott nemzetállami kontextusokon átívelően, ugyanazt csinálja harminc éven keresztül, és ismételten kudarcot vall, akkor talán érdemes elgondolkodni az alapfeltételezéseink helyességén.
A korrupcióellenes politikai keret olyan, mintha sós vízzel próbálnánk oltani a szomjunkat.
Elsőre nem tűnik hülyeségnek, de nem alkalmas arra, hogy a szomjúság eredeti okát felszámolja, sőt még inkább fokozza a már amúgy is meglévő szomjúságot.
Ebben a metaforában a szomjúság a társadalom igazságérzetének megbillenése, a korrupcióellenes politika a sós víz, és az ivók, azok mi vagyunk.
Kétségtelenül igazságtalan világban élünk. Kétségtelenül a pénzzel és hatalommal rendelkezők úgy alakíthatják a dolgokat, ahogyan szeretnék, és nekünk ebbe vajmi kevés beleszólásunk van. Szóval kétségtelenül egy korrupt világban élünk.
Csakhogy az, amit jogi értelemben korrupciónak gondolunk, csupán a jéghegy csúcsa.
De az, hogy pár messiáskomplexusos szupergazdag idióta az isten pénzét is ráköltheti egy “szókitaláló” masinára, amivel az ő szempontjukból optimális esetben mindannyiunkat lecserélhetnek, rossz esetben pedig bedönthetik a teljes világgazdaságot, ez nem illegális tevékenység.
Ha én ellopok egy zsömlét a boltból, amiatt megüthetem a bokámat, ehhez képest ezek az AI-hiperskálázók az emberiség közösen megtermelt tudását teljes természetességgel sajátíthatják ki, hogy a rajtuk felhizlalt algoritmusaikat pénzért értékesíthessék azoknak, akiknek közös tudását az imént ingyen lenyúlták.
Az, hogy a gazadagok a pénzükkel önmaguknak kedvező ideológiákat gyártó és népszerűsítő “think tankeket” és más szervezeteket támogatnak, és ezzel az emberi társadalom világlátását, önképét torzítják a maguk kedvére, szintén nem illegális tevékenység.
Az, hogy a közösen megtermelt javainkból egyre kisebb rész jut a társadalom 99,9 százalékának, és egyre több a legfelső 0,1%-nak, szintén nem illegális tevékenység eredménye. Sőt még csak nem is egy-két ember tudatos döntésének következménye, hanem sok millió ember apró kis döntéséből összeálló szerkezeti átalakulás része.
Mindannyiunknak ki kell fizetnünk az adóinkat, kivéve a nagyvállalatoknak, amelyek kormányzati adókedvezményekkel és megfelelő könyvelési trükkökkel gyakorlatilag kimaradhatnak a közteherviselésből.
Én egyszerű állampolgárként vagy kisvállalkozóként csődbe mehetek. Egy nagy pénzintézet vagy vállalat “too big, to fail”.
Millió másik példát tudnék hozni amelyben a jog előtti egyenlőség és a klasszikus republikánus politikai egyenlőség ideálja mélységesen sérül anélkül, hogy valóban jogi értelemben korrupciós bűncselekményről tudnánk beszélni.
A vezetőszáron elvitt és rács mögé zárt politikus vagy nagyvállalkozó persze legalább a büntetlenség érzését tudja oldani, kicsit balzsamozhatja az igazságtalanságokba belekeseredett lelkünket, de végső soron a nagy strukturális igazságtalanságainkat és az abból fakadó méltánytalanság, igazságtalanság érzetét nem tudják valójában orvosolni.
Mert az alapprobléma nem az, hogy egyesek megszegik a törvényeinket. Hanem az, hogy a törvényeink, a normáink, a működésmódjaink, amelyek mentén a politika, a gazdaság, a társadalom felépül, ezek igazságtalanok, ezek nem a közjót, az egyetemes emberi szabadságot, kiteljesülést és jólétet hivatottak szolgálni.
Szóval amikor én egy politikust megítélek, akkor sokkal többet nyom a latba, hogy a közjót szolgálja-e, mindannyiunk által használható közösségi infrastruktúrákat épít-e, a környezetet próbálja-e ápolni, méltó lakhatást próbál-e teremteni, a dolgozó embereket védi-e a munkáltatóik kizsákmányolási kísérleteivel szemben, mint az, hogy amúgy elsikkasztott-e pár milliót, vagy mindenben betű szerint követte-e a közbeszerzési szabályokat.
Tudom-tudom, ez az én politikai fantáziám korlátosságát bizonyítja, de akkor is…
Ezzel nem mentegetni akarom a korrupciót, és azt sem mondom, hogy ne kéne elszámoltatni az elmúlt 16 év korrupciós bűnelkövetőit. Csak szólok: nem az ilyen típusú bilincscsattanásoktól várjuk azt, hogy jobb hely lesz Magyarország vagy a világ.
Minden nap, amit ennek a politikának a bűvkörében élünk, az egy elvesztegetett nap, amelyet arra is fordíthattunk volna, hogy egy sokkal jelentősebb átalakulás mikéntjének kitalálását és megvalósítását elkezdjük.
Szerintem az, ami a nagykorrupció kapcsán felkorbácsolja az emberek igazságtalanság érzetét, az nem az hogy illegális, és nem is az hogy egyenlőtlenségek vannak és rámutat a képviseleti demokrácia tökéletlenségeire.
Hanem az, hogy a jóléti állam ígéretével rákényszerülnek (nincs választásod hogy fizetsz-e adót, mert lecsuknak ha nem; és erre az a mondás, hogy hát mert ez közérdek és mindenkire vonatkozik hogy a 'közösbe' bele kell adnia) a saját nehezen megkeresett pénzük nagy részét odaadni ezeknek az embereknek, akik gyakran nem is azok, akiket ők választottak volna arra hogy az általuk is előteremtett közvagyon felett őrködjenek és rendelkezzenek; és nemhogy az alapvető létbiztonsághoz szükséges szolgáltatásokat (pl. minimális szinten működő egészségügyet, kátyútlan utakat, óvodai férőhelyeket) nem kapnak érte, hanem egyenesen a saját egetverő luxusukra költik el ezt olyan emberek, akiknek alapból sincs szükségük a jóléti államban megteremtendő alapvető intézményes infrastruktúrákra vagy egyéb pluszpénzekre, akik már a hivatalos fizetésüket is az állampolgárok zsebéből kapják, és akik még csak nem is adnak bele a vagyonukhoz proporcionális módon abba a 'közösbe'.
A klasszik ókori demokráciában pl. megválaszthatóság ugyan volt, de adó abban a formában mint ma, nem (vámok és eseti díjak voltak, a közérdekű beruházásokat pedig a gazdagabb családok támogatták kvázi jó hírnév és legacy biztosítása végett); és ugyan lehet egy ilyen kontextusban is beszélni a képviseletiség problémáiról, és akár korrumpálhatóságról is, de ez a rétege, hogy a nép finanszírozza a politikus vagyonodását, nem jelenik meg. Azok a szófordulatok, hogy a 'mi pénzünkből', 'az én adómból', 'elvesztette közpénz jellegét', 'miközben nincs a kórházban wc-papír', ezek adják az erejét az antikorrupciós ügynek.
És sztem tök jogos hogy állampolgárok, ha már olyan rendszerben élünk ahol szép magyar kifejezéssel élve 'a beledet is kidolgozod', kivannak rajta hogy ebből a munkából nemhogy nem kapják vissza amit a 'közösbe' betettek, hanem ezek az általuk meg se választott, sokszor általuk egyenesen gyűlölt emberek repcsiznek, nyaralnak, vuttyonoznak, plusz bebetonozzák hogy továbbra is rendszeresen tudjanak lopni az állampolgároktól. Ha nem az állampolgárok finanszíroznák ezt úgy hogy arról volt szó kapnak cserébe valamit, akkor sztem elég toleránsak sokan a luxizással; még akár szórakoztató sorozatot is néznek szívesen az extrémen egyenlőtlenül gazdagabb emberek életéből. (Edit: még az illegális tevékenységekkel, félig-szabályszerű trükközésekkel, sőt még akár az erőszakosabb bűncselekményekkel sincs automatikusan baja az embereknek - a kiskapukeresés nemzeti sport, a gangstaság, fegyverek, barely legal girls mind egyenesen cool, de most ebbe bele se megyek - a lényeg, hogy önmagában az hogy valami illegális vagy a legalitás határán táncol az nem elegendő ahhoz hogy közutálat tárgyává váljon, vagy hogy népszerűség-deterrens legyen.)
Jobbról úgy sikerül meggyőzni az embereket, hogy látod, itt tolod az igát becsületesen és úgyse kapsz az adódért semmit, akkor már inkább ne kelljen adókat fizetni.
Most itt az az ígéret, hogy a beledet ugyan kidolgozod majd továbbra is, de legalább az abból kifizettetett közpénzeket tényleg olyan dolgokra fogják költeni, amiből az átlag állampolgár is részesül majd.
Sztem balról úgy kezelhetjük ezt a témát a legjobban, hogy tudomásul vesszük a bérmunkás osztály (klasszikus értelemben véve, tehát nem jövedelemszint alapján osztályosítva, hanem mindenki aki bérért dolgozik és adót fizet) felháborodását azon, hogy a kapitalizmus (belemetkidolgozom) és a politikai elit (az meg ellopja) úgy játszik össze egymással, hogy ő nem részesül a munkája egy jó részének gyümölcséből (nem valódi közszolgáltatásokra költik az adóját); és rávilágítunk hogy az első is megnevezhető a szendvedése forrásaként, és a kettő együtt adja ki hogy mennyire átbaszottnak érezhetjük magunkat, és nem elég hogy az adóból ne luxizzanak hanem hasznos dolgokra költsenek, hanem a munka rendszerével is kell kezdeni valamit.
Hamis dichotomia. Nem az elszámoltatás és a jobb világ építése között választunk.