Mamdani, Jetten, Magyar: ami közös bennük, és amit ez elárul rólunk
(Egy hét leforgása alatt két, politikai ideológiájában eltérő politikus nyert választást: Zohran Mamdani New Yorkban, Rob Jetten Hollandiában. A különbségeik ellenére van bennük valami közös, és ez nemcsak róluk, de a társadalmainkról is sokat elárul. Erről szól ez az írás.)
Nem vagyok túlzottan büszke rá, de a holland választások környékén kicsit belezuhantam a Rob Jetten-nyúlüregbe. Hot csávó, hot partnerrel, kiváló tehetséggel ült fel a legnagyobb TikTok-trendekre az október 29-i választást megelőző hetekben. Végül, kisebb meglepetésre, Jetten pártja, a D66 első helyre futott be a fragmentált politikai mezőnyben.
Hat nappal később egy másik lenyűgöző TikTok-tehetséggel rendelkező, a semmiből érkező fiatal politikus, Zohran Mamdani nyert választást, az Atlanti-óceán másik partján, Új-Amszt…, akarom mondani New Yorkban.
Nem árulok el titkot, amikor azt mondom, a 2020-as évtized a rövid videóformátumokban jól mutató, jól szereplő, azokat jól használó influenszerek, popsztárok és, igen, politikusok időszaka, Donald Trumptól Rob Jettenig. Mint olyan ember, aki hosszan, lassan, elkalandozva szeret beszélni, és szinte lehetetlen shortosítani vagy tiktokosítani, irigységgel vegyes csodálattal nézem ezeket a tartalomelőállítókat és politikusokat.
De ettől még nem érdemes determinisztikusan túlértékelni a dolgot, mert a politikai siker nem egy összetevős recept, még akkor is, ha a történelem során mindig összefüggött az épp aktuális médiadivattal.
Lenin és FDR nagyon jó érzékkel használták a rádiót üzeneteik eljuttatására, a fiatal és jóképű JFK felmosta a padlót a sminkeletlen és izzadó Nixonnal a történelem első amerikai elnökjelölti tévévitáján, ugyanebben az időben Charles de Gaulle teatralitása is a készülékhez szegezte az első generációs francia tévétulajdonosokat, a 24/7-es hírciklusok és kereskedelmi televíziók figyelemgazdaságát pedig a spindoktorokkal megtámogatott karizmatikus showmanek, Bill Clinton, Tony Blair, Silvio Berlusconi, Vlagyimir Putyin és Hugo Chávez uralták.
Azzal tehát nem mondunk nagyon magvasat, ha megállapítjuk, hogy a sikeres politikus az, aki jó érzékkel tudja használni a kor épp divatos médiaformáit.
Az már egy sokkal érdekesebb kérdés, hogy egy-egy adott kor médiájában milyen esztétikai és stiláris formák, beállítások működnek, ez a tény ugyanis sokat elmond arról, hogy
egy adott időszakban miből is épül fel az a megfoghatatlan, mérhetetlen, mégis tagadhatatlanul létező valami, amit karizmának hívunk;
és milyen megfontolások, logikák mozgatják a közéletünket, politikánkat, nyilvánosságunkat.
Egy tetemes mennyiségű Mamdani- és Jetten-short megnézése után az tűnt fel, hogy mindkét politikus egyfajta érdekes Schrödinger-macskája-állapotban van: egyszerre viselkednek úgy, mint komoly politikusok, és egyszerre mint ez előbbi énállapotuk paródiája.
Egyrészt részt vesznek azokban a jól koreografált, művies rituálékban, amelyekkel a professzionális politikusokat azonosítjuk a tömegpolitika korában: profi kampányspotokban mondják el marketinges precizitással kikristályosított, egymondatos üzeneteiket; a képviselni akart demográfiai csoportokat reprezentáló hétköznapi állampolgárokkal fognak kezet; jelölti vitákon vesznek részt; közhivatalokat töltenek be.
Másrészt viszont mindezeket a rituálékat valahogy egy (ön)ironikus gesztussal meg is kérdőjelezik, eltávolítják maguktól. Összekacsintanak a néző-választókkal: te is tudod, én is tudom, hogy ez a kampányoló politikus mutatvány mesterkélt, őszintétlen, nem autentikus, csak egy szerep, de én mint politikus nem vagyok ilyen, ezért beengedlek a szerep mögé is.
(Egy kicsit olyan ez a szuperpozíció, mint a “performatív férfi” alakja: sosem tudod eldönteni biztosan, hogy őszintén feminista-e vagy csak a randipiacon való érvényesülés érdekében vet be kulturális tőkét; hogy politikai meggyőződésekről vagy erényfitogtatásról van-e szó esetükben.)
Nagyon beszédesek ezek a mozgósító videók, amelyeket Mamdani tett közzé a New York-i polgármester-választás korai szavazási fázisának megnyitása után.
Tiktok failed to load.Enable 3rd party cookies or use another browser
Tiktok failed to load.Enable 3rd party cookies or use another browser
Tiktok failed to load.Enable 3rd party cookies or use another browser
Ez a három videó érte el a legnagyobb nézettséget a kampány utolsó hetében, mindegyik elég könnyen beazonosítható módon egy konkrét demográfiai csoportot céloz meg, ahogy az amerikai politikában minden jelölt teszi évtizedek óta.
Ami különlegesebb benne az mindegyik videóba berakott önreflexív, eltávolító gesztus. Legerősebben az elsőben, a spanyolajkú New York-iaknak szóló videóban érezhető ez, ahol a hagyományos értelemben vett politikai reklám csak a videó első harmadát teszi ki, a fennmaradó kétharmadban a spanyol nyelvvel küzdő, bukdácsoló jelöltről szóló werkfelvételeket látjuk.
A jelölt valamilyen formában történő kinevetése, vagy a kampányolás megrendezettségére (pl. a sok kamerára) való utalás, tehát ez a fajta önreflexív-eltávolító gesztus a másik két videóban is megjelenik.
Rob Jetten esetében az egész TikTok- és Reels-világ utalásrendszerének a mozgatásával jön létre a Mamdani esetében felvázolt logika. Itt van például egy első-választóval történő kézfogós videó egy agyonhasznált TikTok-mémbe ágyazva:
Tiktok failed to load.Enable 3rd party cookies or use another browser
Vagy itt van a Schrödinger-megkettőződést már-már fizikai értelemben is produkáló, Labubu-mániát is megmozgató, szintén milliók által használt másik mém:
Tiktok failed to load.Enable 3rd party cookies or use another browser
A magyar politikai kampányok hangulatába a játékosság kevésbé fér el, bár a pandémia idején készült operatív-törzs-filmtrailerek és a Washingtonba utazó magyar delegáció bőröndtartalmát firtató short valószínűleg nem ért velem egyet. Mindenesetre a werk mint hitelességnövelő, politikai autentikusságot generáló formai eszköz Magyar Péter közösségi médiás kommunikációjában is megjelenik, párhuzamosan azzal, ahogy a “jókedvű” és “mosolygós” szavak is fontos helyet kapnak a beszédekben, üzenetekben.
Tiktok failed to load.Enable 3rd party cookies or use another browser
Jó ideje szajkózom, itt is több irányba továbbgondoltam már, hogy bizalom utáni világban élünk, a politikai képviselet válságának időszakában, amikor egyszerűen nem hiszünk el semmit, ami a politika felől érkezik. Jól tudjuk, hogy az ígéreteiket megszegik, és hogy a demokráciáink valójában nem demokratikusak, hiszen azok a dolgok, amiket mi mint társadalom szeretnék, azok sosem következnek be.
Erre hosszú távon valódi megoldást csak a demokratikus-képviseleti intézményrendszereink radikális felfrissítése-megújítása hozhatja, de jól láthatóan itt még nem tartunk.
Amilyen feloldás a bizalom utáni politikára jelenleg adódik, az az autentikusság kergetése, hajhászása.
Ez alapvetően nem a szűken értelmezett politika területéről jön, hanem a tágabban vett kortárs kulturális repertoárunk kínálja fel. Ahogy a The Hipster Economy című könyv rámutat, az autenticitás fogalma a modern kapitalizmus fejlődésével párhuzamosan egyre jobban felértékelődött, mint a kapitalista tömegtársadalom okozta standardizáció, kommercializáció, árucikké válás, vagyis a különféle elidegenedés ellenpólusa.
A kézműves termék, a tökéletlen formájú, kistermelői zöldség, a turkálós ruha, a szándékoltan hibásnak tűnő minta vagy textúra a divatban, a #MiVanATáskámban videók mind a körülöttünk lévő valóságtól való elidegenedésünkkel szembeni autentikusság-kergetés megjelenési formája.
Nem nehéz belátni, hogy az autentikusság is ugyanúgy árucikké válik, tehát ugyanúgy elidegenítővé válik. Vagyis szükségszerűen “le fog lepleződni”, ami után egy újabb, még autentikusabb dolog után fogunk szomjúhozni. Tehát egy önmagát eszkaláló spirálban vagyunk és részben ebből is fakad a politikában az a radikális fragmentáció és átmenetiség, amiről egy másik hírlevelemben már bővebben írtam.
Mindez persze nem mond el semmit arról, hogy milyen polgármester lesz Zohran Mamdaniból, milyen miniszterelnök lesz Rob Jettenből, vagy épp — ha megnyeri az április választásokat — Magyar Péterből. Nagyon eltérő politikusok, a sikerük pedig nem egyszerűsíthető le shortvideó-zsánerekre, ahogyan politikai képességeik sem szűkíthetők kizárólag kommunikációs készségekre.
A kultúra inkább rólunk mond el dolgokat: hogy éhezzük az igazságot, éhezzük a valódit, éhezzük, hogy az ígéreteket betartsák. Azt akarjuk, hogy a politika a közjót szolgálja.
Ezek a vágyak nem teljességgel lehetetlen, elrugaszkodott fantáziák. Elérni őket viszont csak a nagy céljainkat generációkon át szolgáló stratégiákat követni képes közösségek és intézmények építésével lehet. Szóval valószínűleg nem jól komponált TikTok-videókkal, — legfeljebb a TikTokon is jól működő politikusokkal.
Jettenről nem tudom, hogy vajon felszántotta-e a pályát, de Mamdani és MP esetében is elég látványos a régimódi, végigkopogatatós kampányolás. Kicsit azt érzem, hogy OV és csapata mintha csak a kommunikációs tanulságot vonta volna le az elmúlt idők választásaiből - pedig pl. a Mamdani győzelem egyik legnagyobb tanulsága szerintem (vagy hát emberek szerint, akik értenek is ehhez) talán pont az, hogy persze, nagyon jó a modern kommunikáció, de a választók problémáit orvosolni javasló, a pályát felszántó és keményen dolgozó politika továbbra is elég nagy király.
Épp arról kezdtem el ma írni, hogy milyen "kognitív shortcut"-okat használ az ember, amikor túl nagy a zaj és/vagy kevés az információ a választási döntéshez. Az egyik ilyen valóban az őszinteségre utaló jelek keresése, amit pl. az ilyen videók szeretnének elhitetni velünk. De már tényleg az van, amit írsz, hogy ennél sokkal alapvetőbb dolgoknál veszett el a bizalom (és már mikor), és nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az őszinteség meg az összekacsintás itt is mindössze el van bábozva.