Szakmámból kifolyólag, meg úgy személyes érdeklődésből is, rengeteg hírt, kommentárt és elemzést fogyasztok, emiatt nálam valószínűleg egy fokkal vadabbul jelentkezik, de nem igazán találkoztam olyan emberrel a 21. században, aki ne tette volna fel valamilyen formában azt a kérdést:
Hogyan informálódjak, hogyan szerezzek információt az engem körülvevő világról?
Édesanyáink esetében ez valószínűleg úgy tevődik fel, hogy mennyire bízhat abban a linkben, amit egy ismerőse osztott meg a Facebookon, vagy épp mennyire reprezentatív egy-egy ügy kapcsán az, hogy kik mit kommenteltek. Az öcséink és húgaink számára valószínűleg fontosabb kérdés, hogy a rengeteg különböző platformon 24/7-ben ömlő kontentből hogyan lehet kiszűrni azt, ami releváns, és az, ami őket érdekli. Nem ragozom tovább, nyilván még sok más iterációban legenerálható ugyanez, de a fő kérdés ugyanaz marad.
És nemcsak a kérdés ugyanaz, de valamilyen formában a válaszok is egy közös ponton futnak össze, ez pedig egyfajta kiszervezés-és-behódolás. Algoritmusoknak szervezzük ki a válogatás és hitelesítés munkáját is, és ezzel eltérő mértékben ugyan, de behódolunk ezeknek az algoritmusoknak. Mondhatnám azt is, hogy bizalmat helyezünk beléjük, de az algoritmusok transzparenciájának ezen a fokán ez olyan vakbizalom, ami érdemben nem különbözők az alávetettségtől.
A behódolás abban az ingyenmunkában is tetten érhető, amelyet az algoritmusok tréningjébe, az algoritmusok tanításába befektetünk.
Mindannyian nap-nap után végezzük ezt a munkát, kvázi beszállító-alvállakozóként. Tanítjuk a Youtube-ot, a Spotifyt, az Instát és a Facebookot, tanítjuk a TikTokot, a Google-t és az X-et, manapság meg már a ChatGPT-t és társait is. Ezt eltérő tudatossági szinten tesszük, van, aki észrevétlenül teszi, anélkül, hogy tudná, és van, aki kifejezett céltudatossággal képezi az algoritmust a kívánt outputra. De persze a kontroll így sem teljeskörű, de talán ebben az esetben a bizalom és a behódolás határvidékére egyensúlyozzuk vissza magunkat.
Nekem az algoritmusokkal szembeni, részleges (erről majd később) függetlenségi nyilatkozatom is egy ilyen tréninggel kezdődött, valamikor 2021-ben. Épp egy számomra toxikus közegből próbáltam kioperálni magam, és ennek egy Facebook-detox is integráns része lett volna, de munka miatt a profil- és apptörlés nem volt egy opció (mégiscsak meg kell tudni nézni, mit posztolt Orbán Viktor), úgyhogy hirtelen felindulásból az összes ismerősömet hide-oltam. Ez a gesztusom hamar párosult a platform általánosabb elszaródási tendenciájával.
Elszaródás: ez bizony egy terminus technicus, az angol enshittification fogalmából ered, amelyet Cory Doctorow író, kutató, aktivista dolgozott ki annak a ciklusnak a leírására, amely során tulajdonos-működtetői és a profitmotívum minden platformot széttrancsíroz, a béke feneke alá csökkentve a szolgáltatás minőségét.
A folyamatról gyorstalpalónak az On the Media 3x20 perces podcastsorozatát ajánlom.
Szóval a két dolog összeállt egy olyan valamivé, amiben gyakorlatilag mindent az algoritmus ajánlt és még véletlenül sem akadhatott benne semmi, ami kicsit is érdekelt. Mára az átlagos napi Facebook-használatom valahol 10 perc környékén van.
A z-generációsok ezt talán már meg sem tudják érteni, de számomra elképesztően felszabadító élmény volt elszakadni a Facebooktól. Nekem ő volt az első, és az én politikai generációm életében volt 1-2 év, amikor azért a nyilvánosság ide költözött, és szocializáló prototípusként szolgált a közösségi médiával és platformkapitalizmussal kapcsolatos gyakorlataink számára. (Sajnos, még vannak ma is emberek, akik abban az illúzióban élnek, hogy ez a Facebook még az a Facebook, vagy hogy bármi, ami demokratikus nyilvánosságnak nevezhető, az megközelítőleg is itt helyezkedne el.)
Sőt azt is mondhatnám, a Facebook volt az első nagy, univerzális igényű közösségi médiaplatform, ahol minden egyben volt és mindenki ott volt. Ami utána jött, az már elkezdett a fragmentáció irányába mutatni (értsd különböző társadalmi csoportok eltérő “saját” platformokra vándorlása), sőt a techcégek is megpróbálták minél jobban letekerni a tájékozódási funkciót, amivel nem mellesleg komoly anyagi és szellemi válságba döntötték a rendes médiát is.
Viszont amikor bevégeztetett a függetlenségi nyilatkozatom, a Facebookot már csak limitált számú Jóbarátok és Így jártam anyáddal mémre; az Instát border collie-kra és Onlyfansező alsóneműmodellekre; a TikTokot pedig könyvajánlókra, fülbemászó popszámokra és Onlyfansező alsóneműmodellekre tréningeztem, fennmaradt egy probléma:
hogy hát mégsem vagyunk azért a kőkorban!
Vagyis nem az van, hogy bemegyek az újságoshoz és választok a limitált számú napi- és hetilap közül, vagy bekapcsolom a tévét és választok egyet a limitált számú esti híradó közül. Hanem itt túltermelés történik, végtelen mennyiségű kontent van, szóval valaminek mégis jó lenne, ha besegítenie a hitelesítésben, válogatásban, priorizálásban.
A technológia mégiscsak arra való, hogy segítsen az ilyen hatékonysági problémák kezelésében.
Az rss-alapú híraggregátorokat mindig gyűlöltem: csúnyának, átláthatatlannak tartottam a designjukat, és lájtos OCD-sként rémálom, hogy gyakorlatilag sosem érsz a dolgok végére, folyamatosan jön az újabb és újabb tartalom, te meg sosem éred utol magad. Oké, hogy az algoritmusoktól megszabadultál, kronológikus rendben jön be, az és onnan, amit és ahonnan te akarod. De ettől még agyonnyom a végtelen tartalom.
A nagy heuréka-élményt a Substack hozta meg.
Hírlevelek előtte is léteztek, de a substacknek hála kúl lett a hírlevél (legalábbis bizonyos körökben), ami azt eredményezte, hogy a hagyományos hírleveleknek is újra fel kellett találniuk magukat, innovatívabbá, szebbé, tartalmasabbá kellett válniuk.
Mára a hírfogyasztási-tájékozódási tevékenységem központja az email-postaládám lett, innen kalandozok aztán el különböző linkeken keresztül olyan irányokba és olyan mélységekbe, amilyenbe én szeretnék és az időm engedi.
Egyszerre teljesül az algoritmusmentesség követelménye, ami nemcsak az önrendelkezést adja meg, de a buborékba szorulást is ellensúlyozza valamennyire, de közben mégis segít a szelekciós munkában is.
Mindkét részt kifejtem röviden - mármint az algoritmusmentesség magától értetődő, de a buborékhárító és a szelekciós funkciókat.
Alapvetően két típusú hírlevél érkezik a fiókomba:
hírlisták, illetve
elemzés és kommentárok.
Hírlisták: Pár releváns, de eltérő szerkesztési elvű és ideológiai profilú hírportál napi 1 vagy 2 hírlevelére vagyok feliratkozva, ahol konkrét újságírók, viszonylag transzparens szelekciós elv mentén összeválogatják a nap legfontosabb híreit és kivonatolják azokat. Ezek az emberek a bizalmadat kérik - transzparens módon - a válogatásukhoz, nem kell behódolnod egy fekete dobozba rejtett kódnak, a sokszínűség pedig a buborékhatást enyhíti valamennyire, nemcsak ideológiai szempontból, de érdeklődési részrehajlások tekintetében is.
Mondjuk 4-5 ilyen médiumnak vagyok feliratkozva a napi legfontosabb híreket összefogó hírlevelére, ebből kettő, amit imádok, és ezért alaposan el szoktam olvasni: a Semafor napi kétszer kiküldött Flagship hírlevelét, illetve a Neue Zürcher Zeitung NZZ Geopolitics névre hallgató hírlevelét. A többit meg nyilván felszínesebben átfutom.
A Semafor Flagship egyébként sok más portál hivatkozásait is tartalmazza, tehát tovább lehet menni az adott témákban, viszont tömörsége miatt lehetőséget ad arra, hogy röviden elolvass olyan dolgokat is, amikre amúgy nem kattintanál - esetemben például ilyenek tudományos felfedezésekkel kapcsolatos hírek, amikről jó tudni, de sosem venném rá magam, hogy rá is kattintsak amúgy egy cikkre.
Elemzések és kommentárok: Itt már a szám magasabb, meg jobban kinyílik az ideológiai horizont is. Itt sokkal több a substack, olyan kiváló magyar szerzőktől, mint Schulz Nóra, Kováts Eszter, Nahimi Botond, Dull Szabolcs, és persze sok-sok angol nyelvű, az örökzöld kedvenc Adam Tooze-tól a fél éve követett, tök unortodox geopolitikai elemzéseket toló Tim Pendryig.
Itt is vannak gyűjtemények, mint a nagy időszakos (havi, negyedévi) rendszerességgel megjelenő külpolitikai magazinok gyűjteményei, vagy épp az Unherd napi kommentárjait tartalmazó hírlevél. És néhány olyan válogatás és elemzés határán mozgó cucc, ami kimondottan számomra fontos tématerületeket gyűjt össze - pl a digitális technológia ilyen, Casey Newton Platformerével, és a Semafor Technologyval.
Igazából előfizetéses folyóiratként is járathatod magadnak a hírleveleket, számomra például a szintén unortodox-balos Damage magazin ilyen.
Persze itt is fennáll az rss-feedekhez hasonló túlvállalás veszélye, számomra mondjuk napi 4-5 hír- és kommentáraggregáló, plusz 2-3 mélyebb elemzéseket tartalmazó hírlevél fölött már elkezdenek felhalmozódni a dolgok, és gyűlölöm ha hosszú ideig olvasatlan levelek vannak a postaládámban, szorongást és bénultságot okoz. Pont a napokban volt szerencsém 2x3 órát repülőn tölteni és ledolgozni az elmúlt hetekben felgyülemlett hosszabb hírleveleket, amelyektől már-már a depresszió határán voltam 😀. Szóval csak óvatosan! De azért ez bő teret ad változatos információfogyasztásra, hiszen a legtöbb hírlevél max heti 1-2-szer érkezik.
És mindegyik hírlevél önmagában egy nagy linkgyűjtemény is, ahonnan millió irányba lehet továbbmenni, itt is el lehet rabbithole-okban tűnni, stb. Csak közben a gondolkodó, autonóm egyén mivoltodat sem daráltad be egy algoritmusba.
Amiktől persze egy darabig úgysem fogunk megszabadulni, és itt a hosszú erényfitogtatásom 😀 után azért jelzem, hogy néhanapján még azért X-ezem egy kört, de ahol a leginkább továbbra is az algoritmikus világban élek, az a Youtube. Az írott tartalmak mellett ugyanis ez az információszerzés másik fontos lába (a podcastok mellett, ami szintén inkább a hírlevéluniverzumhoz hasonlít jobban.)
A Youtube-nak sikerült az, ami a Facebooknak nem: egyetemes platformnak maradni, ahol kvázi mindenki ott van, de közben mégsem válni egyenlővé egy kupac szarral. Rengeteg kritika felmerülhet itt is, meg valahol bizonyára a kognitív disszonanciámat is masszírozom azzal, hogy a Youtube-ról elismerően beszélek, de ettől még a megélésem az, hogy viszonylag önálló módon vagyok képes előkeresni számomra megbízható információforrásokat, ha azokat bekövetem, akkor az algoritmus viszonylag megbízható módon az újdonságokat elém is rakja, a saját kezdeményezésű ajánlásainak arányát pedig a többi platformhoz képest viszonylag egészségesebb keretek között tartja.
Az egyedül evés ma nekem sajnos már nehezen elképzelhető Youtube-hírek, elemezések, kommentárok és interjúk nélkül. Szóval ennyit a platform- és algoritmusfüggetlenségről…
Konklúzió: a hírlevél csodás dolog! És ez már lehet túlgondolás, de ha igaz a Marshall McLuhan-i tézis, miszerint “the medium is the message”, akkor a hírlevélelekből kirajzolódó világunk kevésbé hisztérikus és nyomasztó is, mint a felugró értesítésekkel megerősített másodpercenként ránk zúduló minden-mindenhol-mindenkor.
Carl Newport Deepwork című könyve után kezdtem bele konkrétabban az ilyesmi struktúrált tartalomfogyasztásba, amiről írsz. Csak előnyökről tudok beszámolni. A buborék-léttel kapcsolatban úgyis csak annyi a szabad akarat faktorunk, hogy legalább mi választjuk meg a buborék résztvevőit, tartalmát (és ezzel kábé az általános mentális állapotunkat is). A youtube és egyéb podcast hallgatást a napi házimunkával kötöttem össze... azóta határozottan jobban néz ki a lakás :)).
azert az enshittification a substacket se kíméli: a twitter klón után újabban a rövid videós formátumot is nyomja az app (vagy csak nyomta?)