Hogyan lettünk főállású címkézők, és ez hogyan rombolja a lelkünket?
“Valaki megint téved az interneten?” - szoktam feltenni a vicceskedő kérdést a páromnak , amikor látom, hogy a kanapén erősen fókuszáltan és indulatosan pötyög valami szöveget a telefonján. Mindannyian ismerjük a “somebody is wrong on the internet” érzését, amit még 2008-ban ragadott meg tökéletesen ez a képregény, egyetlen rajzba sűrítve össze a digitális személyes érintkezés lényegét az elmúlt 20 évből.
Az online térben emberek vérre menő vitákat tudnak folytatni bizonyos szavak, fogalmak, címkék jelentése, tartalma körül. Hogy mi is a trú baloldaliság, hogy a valódi politikai “közép”-nek Orbánt és Gyurcsányt vagy Orbánt és Magyart kell-e egyszerre elutasítania, vagy hogy a kismamáknak hogyan kell helyesen magukra kötniük a babát és a hozzátáplálásnak mi a megfelelő módszere. (Ha hihetek a gyereket nevelő barátnőim elbeszélésének, a fészbukkos kismama-csoportoknál kegyetlenebb, torokelharapósabb sarok kevesebb van a világon.)
A közösségi megmondók egy nem elhanyagolható része (talán egyenesen többsége?) a megszólalásait nem arra építi fel, hogy mit szeretne amúgy elmondani, hanem arra, hogy beszóljon valakinek, akiknek nincs igaza az interneten. Már Magyarországon is egész médiaszervezetet lehet felépíteni arra a konceptre, hogy meg vagy sértődve emberekre, akiknek nincs igazuk az interneten.
A nyilvánosságban zajló vita persze összességében jó és istennek tetsző dolog (RIP Habermas), de itt valójában nem erről van szó. Nem a gondolatok ütköztetéséről, hanem a hasonlóságok és — elsősorban! — a különbözőségek jelzéséről, fitogtatásáról, demonstrálásáról (=signaling) szól.
Ez pedig teljesen megváltoztatja a személyközi, társas létezésünk természetét, és rengeteg lelki, társadalmi és politikai következménnyel jár.
Én is hosszú ideig szenvedtem emiatt a működésmód miatt.
Az első (még nem okos) telefonomat 14, első okostelefonomat pedig 24 éves koromban kaptam, Facebookra 19 évesen regisztráltam, az első Insta-képet pedig 23 éves koromban posztoltam, tehát a felnövésem első húsz évében másfajta, elsődlegesen nem digitális társas létezést is megtapasztalhattam. De valójában a digitális létezés nekem is hamar természetessé, magától értetődővé, jelöletlenné vált, mint halnak a víz, szárazföldi élőlénynek a levegő.
Emiatt a magától értetődőség miatt pedig nehéz volt észrevenni, mitől is szenvedek. Hogy mennyi szorongással, fáradtsággal és ürességgel tölt el ez az állandó digitális signaling, a helyes állásponthoz való tartozásnak a demonstrálása, saját gondolataim állandó hozzámérése mások internetes “tévedéseihez”, a digitális külvilág állandó monitorozása, a nem megfelelő álláspontra való állandó ráugrás, a definíciós viták és a mindezekből mérgezően párolgó állandósult rossz hangulat, feszültség, gyanakvás és rosszhiszeműség.
Nem hiszek abban, hogy egyénekként ki tudnánk identifikálni a világból, amelyben élünk, a struktúrákból, amelyek körülvesznek, de az elmúlt pár évben sok munkával sikerült valamennyire kiszállni ebből a mókuskerékből.
Ma már nem követem, hogy mit gondolnak mások, nem követem, hogy kinek van igaza és ki téved az interneten, a gondolataimat igyekszem nem másokhoz viszonyítva megfogalmazni, felháborodás helyett igyekszem kíváncsian rácsodálkozni arra, aki másként gondolkodik, és mindezzel jelentősen oldani az állandósult rossz érzést, feszültséget. Sikerült visszakapni a gondolkodás és megszólalás örömét.1
Azt nem tudnám egy ilyen szövegben átadni, hogy mi minden segített ebben a folyamatban, viszont van egy dolog, ami tuti, hogy segített és amit egy ilyen geopolitikai válságnapló műfajában is meg lehet osztani. Mégpedig az olyan gondolkodási emelvényt, kilátót, amelyre felállva kicsit külső szemlélőként lehet ránézni arra a magától értetődő vízre, amely minket, halakat körülvesz.
Miért olyan fontosak a címkéink?
Nem kellemes bevallani magunknak sem, de az ébren töltött időnk egy nem elhanyagolható részét azzal töltjük, hogy bemutatkozunk az algoritmusoknak, vagyis megtanítjuk az általunk használt különböző digitális platformokat arra, hogy kik is vagyunk.
Változó, hogy milyen fokú tudatossággal tesszük, de ezt a munkát mindannyian végezzük, amikor beszívecskézünk valamit Instagramon, letiltunk valakit Facebookon, egyből továbbpörgetünk valamit TikTokon, vagy épp elidőzünk rajta, bekövetünk egy csatornát Youtube-on, a kedvelt számaink közé felvesszük Spotifyon, rákattintunk egy reklámra Google-ön vagy Amazonon.
Egyre nagyobb és nagyobb a tétje annak, hogy az Algoritmus jól ismerjen, jól lásson minket, olyannak, amilyennek mi szeretnénk, hogy lásson és ismerjen, hiszen az életünk egyre nagyobb része kapcsolódik valamilyen módon ezekhez a digitális platformokhoz.
Ráadásul mivel versenytársak nem szorongatják őket és a hálózati hatásnak köszönhetően kvázi foglyul tudják ejteni a felhasználók túlnyomó többségét, a platformok által nyújtott szolgáltatások minősége fokozatosan romlik (ez lenne a Cory Doctorow-féle enshittification, elszaródás), így egyre több és több erőfeszítést kell nekünk, felhasználóknak beleraknunk abba, hogy bár valamennyire elviselhető legyen az a digitális környezet, amelyben élnünk muszáj.
Az algoritmusos megismerés a címkéken keresztül történik: az internetet végzett tevékenységünk alapján az Algoritmus különböző kategóriákba sorol be bennünket, ezeket a kategóriákat pedig különböző statisztikai korrelációk mentén nagyon kategóriacsokrokba, kategóriaklaszterekbe fogja össze, majd mindezt visszatükrözi nekünk, ez a visszatükrözés lesz a személyes identitásunk a digitális térben.
Ez nem egy egyirányú folyamat, hanem egy kölcsönös adok-kapok. Nem az van, hogy a legbelső, pre-digitális esszenciánkat elmeséljük az Algoritmusnak, aki ezt tudomásul veszi, de nem is az, hogy csupán az algoritmus által készen kapott kategóriákat öltjük magunkra, tesszük identitásunk részévé.
Mindkettő egyszerre igaz, mi is aktívan, sokszor tudatosan alakítjuk, hogy milyennek lát minket az Algoritmus, de az általa elénk rakott kategóriák és címkék alakítják azt, hogy hogy mi milyennek látjuk magunkat, vagyis hogy mi kik vagyunk.
Első ránézésére ez megegyezik azzal, ahogy az identitásunk a társadalomban, a pre-digitális korban létrejött: ahogyan a biológiai, biokémiai, neurológiai, genetikai stb. beállítódásaink interakcióba lépnek a körülöttünk lévő emberekkel, közösségi normákkal, osztályhelyzetünkkel, szimbolikus társadalmi kategóriákkal, stb., hogy létrehozzák azt, akik és amilyenek egyénekként vagyunk.
Rímel azzal is, ahogy a személyes identitásaink azáltal jönnek létre, hogy találkozik, keveredik, összeütközik az, amilyennek mi magunkat látjuk, és amilyennek a külvilág lát minket.
De van egy nagyon nagy különbség, mégpedig az, hogy közösségi média és a digitális platformok világában az identitások társadalmi termelésének folyamata túlnyomórészt performatív beszédaktusokon keresztül, jórészt az Algoritmus fekete dobozában történik.
Az emberiség történetének nagy részében az identitásaink úgy jöttek létre, hogy
kapcsolatba léptünk más emberekkel nonverbális módokon (egymás szemébe néztünk, megmagyarázhatatlan érzelmi kapcsolatok jöttek létre, szerelembe estünk első látásra),
számtalan különböző intézményben, közösségben vettünk részt (család, munkahely, iskola, templom, kocsma, tánccsoport, focicsapat, cserkészcsoport, olvasókör, kaláka, önkéntes tűzoltócsoport, imakör, színjátszókör, é. í. t.),
kézzel fogható dolgokat alkottunk és fogyasztottunk közösen.
Tehát önmagunk megmutatásának és a külvilág erre adott válaszreakcióknak egy sűrű, nem csupán a beszédaktusokhoz kötődő szövetében élhettünk.
Mindezzel nem az a célom, hogy régen-minden-jobb-volt típusú nosztalgiát keltsek bennetek, ennek a fajta társadalmiságnak is megvannak az árnyoldalai. Csak azt szeretném rögzíteni, hogy a “ki vagyok?”, “milyen vagyok?”, “hová tartozom?” típusú kérdések megválaszolása nem pusztán az alapján dőlt el, hogy egy fekete doboz által elém hányt címkehalmazból melyeket deklarálom magamra érvényesnek.
Vagyis csak azt szeretném rögzíteni, hogy gyakorlatilag főállású címkézők lettünk, és az, hogy milyen címkék tapadnak ránk, illetve hogy a ránk tapadó címkéknek pontosan mi is a jelentésük, brutális fontosságra tesznek szert.
Az algoritmikus árazás korában az, hogy milyen kategóriákba kerülünk, meghatározhatja, hogy mennyit keresünk, mennyit kell fizetnünk egy lázmérőért vagy egy taxiért, de ami talán még ennél is fontosabb, hogy kivel kerülünk egy dobozba, egy “közösségbe”.
Korábban sem mindig mi választottuk meg, hogy milyen közösségekbe kerülünk bele — sokba beleszületünk, én például egy Gyimesfelsőlok nevű faluba és egy etnokulturálisan meghatározott kisebbségbe, a romániai magyarok közösségébe —, viszont a közösségi együttlétnek, illetve az egyéni különbözőségek mediálásának millió non-verbális, viszonyi szintű eszköze állt rendelkezésünkre.
Vagyis nagyon sokféle ember élt egyetlen közösségen belül, ahol közösségi normák, szokások, rokoni, baráti és más (hierarchikus és nem-hierarchikus) kölcsönös kötelékek (hűség, tartozás, hitel, segítségnyújtás stb.) tartottak egybe, nem pedig egy papírvékony közös jellemző, amit valamilyen címke (nem, érdeklődés, politikai elköteleződés, táplálkozási preferencia, hobbi, vagyoni helyzet, iskolázottság, stb.) vagy statisztikai alapon összerakott címkecsokor jelent.
Mindennek az átalakulásnak van néhány nagyon vad következménye a politikára és a társadalmaink kohéziójára nézve.
Miért esik szét minden kortárs politikai mozgalom?
Mivel a közösségek csak papírvékony, címkék által leírható közös jellemzők mentén, a virtuális térben jönnek létre, ezért a közös cselekvés helyét a definíciós viták veszik át.
Nagyon érdekes megnézni, az elmúlt másfél évtized nagy politikai mozgalmainak kórlefolyását. Mindegyik valamilyen közös politikai címke, gyakran valamilyen hashtag körül artikulálódott, jellemzően nagyon tág és rosszul körvonalazott célok mentén, konkrét szervezeti hierarchiák és felelősségi köröket tartalmazó intézmények és vezetők nélkül, hogy aztán egyre kevesebb embert megmozgató, egyre keserűbb, bántóbb és személyeskedőbb ortodoxia-vitákba korcsosuljon és gyorsan kimúljon. (Vagy ami még rosszabb: keserű, nihilista digitális trollkodásban vegetáljon zombiként tovább.)
A 2010-es évek elejének brit diákmozgalmaitól, a 2010-es évek közepének spanyol és görög tüntetőin át a 2020-as évtized legelejének #BlackLivesMatter mozgalmáig mindegyik elsősorban digitális platformokon szerveződő politikai közösség ugyanerre a sorsra jutott. A 2014-es választások után, a liberális antiorbánizmus zsákutcásságával szemben szerveződő magyar alterbal sem kivétel ez alól.
Miért nem akarunk szót érteni egymással?
A demokratikus nyilvánosságban zajló vitákra, közös gondolkodásra is hatással van a tény, hogy a könnyen beazonosítható digitális címkék köré szerveződik az életünk.
Nem azért beszélgetünk, nem azért ütköztetjük a nézeteinket, hogy közelebb jussunk az igazsághoz vagy egy döntéshez, hanem hogy jelezzük az Algoritmus és az algoritmikus közösségünk felé a hovatartozásunkat, és/vagy a közösségünk alapját képező címke jelentése fölött kapuőrködjünk. Hogy jelezzük, hogy ezt mi tudjuk jobban, mi mondtuk először, nekünk van jogunk megszólalni róla.
Ennek köszönhető az is, amire a Bungacastos Alex Hochuli szokott rámutatni, hogy ti. szisztematikusan hagyjuk, hogy mások határozzák meg a politikai nézeteinket, hiszen a megkülönböztetés jelzése okán, bármilyen mélyebb gondolat vagy morfondírozás nélkül, gyakran automatikusan helyezkedünk azzal ellentétes álláspontra, akivel nem egy kategóriába tartozunk.
Ha Orbán Viktor azt mondja, hogy legyenek akkugyáraink, akkor a magyar liberális nyilvánosságot nagy részét hirtelen nem érdekli a zöld átállás; ha pedig azt mondja, hogy válságban van az európai politika, akkor mi dafke besöprünk szépen minden gondot a szőnyeg alá, és önmagunkat gaslightoljuk, hogy minden rendben van.
De ha végignézünk a nemzetközi progresszió és radikális jobboldal nézetvilágán, a gondolataik egy jelentős része csupán abból ered, hogy mechanikusan megszorozzák mínusz eggyel a másik oldal épp aktuális nünükéjét.
És mivel az algoritmusos valóságban az egyetlen értékünk, egyetlen társadalmi tőkénk a címkéink, amelyeket belakunk, így bármiféle koalíciókötés lehetősége minimális, hiszen a kompromisszum szükségképpen önfelszámoló. Beazonosíthatatlanná válunk, címkétlenné, társadalmi hullává.
A világban általában úgy történik meg bármi is, hogy eltérő társadalmi és hatalmi pozíciókat elfoglaló emberek, eltérő elvi háttérből kiindulva, eltérő érdekektől motiválva ugyanazt a dolgot akarják.
Például akarnak egy vasútvonalat egy településre. A helyi nagygazda azért szeretné, mert olcsóbb lesz elszállítani a marhahúst és tejet, amit a farmján termel, a nyugdíjas néninek könnyebb lesz bejutni a járási központ kórházába, a trafikos olcsóbban tud dohányt behozni a településre, a polgármester újra meg szeretné nyerni a választást általa, a természetvédő pedig örül az autósforgalom csökkenésének.
Ők együtt egy koalíciót alkotnak a vasútvonal érdekében, anélkül, hogy a néni amúgy egyetértene a unokáját mérgező dohánytermékek árusításával, a természetvédő pedig egyetértene a nagyipari állattenyésztéssel.
Ha mindezt az interneten akarnák felépíteni, akkor a természetvédőt egyből kitagadná a zöldpolitikából egy 300 kilométerre lévő random shitposztoló természetvédő, szóval ők a hátralévő időt inkább a címke fölötti értelmetlen vitával töltenék. A nénit gyorsan meggyőzné a 200 kilóméterre lakó komaasszonya, hogy nehogy már a hazaáruló, X párthoz tartozó polgármester újraválasztási esélyeit növelje azzal, hogy támogatja ezt a projektet, és így tovább.
Ahogy az esküdtszékekről szóló társadalomtudományos kísérletek annyiszor bizonyították, ugyanazok az emberek ugyanannak a kérdésnek kapcsán nagyon eltérő módon tudnak viselkedni, annak függvényében, hogy milyen intézményi-procedurális kontextusba helyezik őket, és ezek a peremfeltételek milyen csoporton belüli viselkedési mintázatokat ösztönöznek vagy gátolnak.
Ez igaz tágabban a közösségi nyilvánosság működésére is: azok a peremfeltételek, amelyet az algoritmusos, címkézés köré épített környezetünk teremt, nem alkalmasak egyébre mint az negatív érzelmek általi állandó fragmentációra.
Részben a fentiekből következik az árnyalatokkal, az ötvözetekkel, a beazonosíthatatlan dolgokkal szembeni idegenkedés is. A vegyesen gondolkodás csak árulás, vagy érdekvezérelt hazugság lehet, és akit nem lehet címkével beazonosítani, ahhoz mégis hogyan viszonyuljon az ember, honnan tudja egyből, hogy komolyan kell-e venni vagy egyből elzárkózni előle, szeretni kell-e vagy utálni? (Végülis semmi olyan más eszközünk nincs ennek ellenőrzésére, mint amilyen a pre-digitális korban a rendelkezésünkre álltak.)
Igenis, lehetünk jobban!
Ha napi szinten felállunk erre az emelvényre, és eljátszunk azzal, hogy saját magunkat, az érzéseinket, reakcióinkat, gondolatainkat megpróbáljuk ennek a világnak a részeként látni, elsőként azzal szembesülünk, hogy mi valójában nem ilyen emberek vagyunk, akikké ezek a címkék tesznek.
Második lépésként az is felmerülhet bennünk, hogy talán mások sem pont olyanok, amilyennek a Facebook-kommentek alapján látjuk.
Ezután akár az is felmerülhet bennünk, hogy ez az egész, amibe érzelmi, mentális és intellektuális energiát és időt fektetünk, a számunkra fontos címkék tartalmának védelme, a mások állandó kijavítása, a rengeteg szorongás és düh, annak kapcsán, hogy biztosan jól látszunk és biztosan jól lássunk, szóval mindez úgy, ahogy van, teljesen értelmetlen, fölösleges.
Olyan, mint szegény Tóték dobozolása: egy lelketlen gépezetnek felajánlott emberáldozat.
Innen már csak az a kérdés, hogy át tudjuk-e alakítani a környezetünk ösztönzőit és gátjait: tudunk-e másféle módon szerveződő emberi kapcsolatokat létesíteni, tudunk-e máshonnan várni elismerést és tudunk-e máshogyan elismerőek lenni, tudunk-e önmagunkból táplálkozni. Tudunk-e elég jól lenni önmagunkkal és a világgal kapcsolatban ahhoz, hogy a címkék nélkül is boldoguljunk. És hogy ne zavarjon sem az, hogy nem vagyunk pont olyanok, mint többiek, sem az, hogy a többiek mások, mint mi?
Ez nem magától értetődő még egyéni szinten sem. Ez már nem csak erre az emelvényre állás kérdése. Kemény munka, amihez sok segítség kell. Ami sajnos nem mindenkinek adatik meg.
Társadalmi-politikai szinten pedig egy teljesen más tál tészta. Erről majd máskor.
Ez nem jelenti azt, hogy ne olvasnám, hallgatnám mások gondolatait, elemzéseit, véleményét, és hogy nem vetnék számot ezekkel, nem hagynám magam befolyásolni mások meggyőző érveitől, vagy nem építenék fel ellenérveket általam tévesnek tartott gondolatokra. De sosem ugrom egy konkrét példára, és sosem azonnal, hanem igyekszem megvárni, hogy ülepedjenek a dolgok, az egyetértés vagy egyet nem értés jelzésének szándéka helyett az egyetértés vagy egyet nem értés tárgya váljon lényegessé.