Facebook által vész, ki Facebookot ragad
Ezért nehéz együttéreznem a letiltott/korlátozott közéleti influenszerekkel
Időszakosan fellángol Magyarországon és világszerte is a felháborodás egy-egy közszereplő, influenszer valamelyik közösségi médiaplaformról történt kitiltása miatt. Mindez a kortárs nyilvánosságunk fontos bajára hívja fel a figyelmet, de nem arra, amire elsőként gondolnánk. Hogy valójában mire is, azt írom le ebben a hírlevélben.
Most augusztusban ez lesz az utolsó hírlevelem itt, mert nemsokára kiveszem a szabadságomat. De szeptemberben újra visszatérek, van sok ötletem, hogy miről is szeretnék írni nektek. Ahogy a lenti szövegből is látni fogjátok, nagyon fontos számomra, hogy már majdnem négyezren feliratkoztatok a hírlevelemre, és így bármilyen algoritmus közvetítése nélkül tudunk közösen gondolkodni. Ha szeretitek vagy hasznosnak találjátok, amit itt a Köztesben csinálok, kérlek titeket, egy online kávémeghívással jelezzétek ezt vissza nekem. Az eddigieket nagyon köszönöm, elképesztően jól esnek!
Van egy román népi mondás: „eu te-am făcut, eu te omor”, vagyis „én csináltalak, én is öllek meg”. Általában szülők szokták mondani szófogadatlan gyerekeiknek hirtelen felindulásból, fizikai fegyelmezést kilátásba helyezendő. A gyerek feletti szélsőséges szülői tekintély kifejeződése, nem épp a legkorszerűbb gyereknevelési koncepcióknak a megjelenési formája, maradjunk ennyiben…
A mondás egy teljesen más kontextusban szokott eszembe jutni, mégpedig olyankor, amikor látok valakit a közösségi médiában, elsősorban a Facebookon panaszkodni arra, hogy őt vagy valaki mást
letiltott vagy korlátozott az adott platform.
Szólásszabadság ügyében elég végletesen liberális vagyok — főleg a 21. század két domináns, egymással a kusskultúrában versenyző irányzataihoz képest —, és a nagy techplatformokkal szemben közírói tevékenységem kezdete óta erősen kritikus vagyok, a szilícium-völgyi algoritmusok társadalmi hatását lesújtónak gondolom.
Hogyan lettünk főállású címkézők, és ez hogyan rombolja a lelkünket?
“Valaki megint téved az interneten?” - szoktam feltenni a vicceskedő kérdést a páromnak , amikor látom, hogy a kanapén erősen fókuszáltan és indulatosan pötyög valami szöveget a telefonján. Mindannyian ismerjük a “somebody is wrong on the internet” érzését, amit még 2008-ban ragadott meg tökéletesen ez a képregény, egyetlen rajzba sűrítve össze a digitá…
Mégis nehezemre esik együttérezni a letiltások vagy korlátozások fölött kesergőkkel, ami egy kis önvizsgálatra ad okot.
A nyilvánossághoz való hozzáférés soha nem volt egyenlő és ma sem az. Mindig is voltak olyan emberek, társadalmi csoportok, akiknek a szempontjait változó nyíltságú és szofisztikáltságú mechanizmusok felerősítették vagy elhalkították, és mindig voltak szereplők, akik ezt a felhangosítást vagy elhalkítást végezték. A nyilvánosság mindig hajlamosabb több hitelt adni a rendőrnek, mint a hajléktalan embernek, együttérzőbbnek lenni a cégtulajdonossal, mint a sztrájkoló munkással, inkább igazat adni a férfinak a nővel szemben, a nem-romának a romával szemben, és a lista tényleg napestig bővíthető.
Az ilyen típusú strukturális kizárásokat tudatosan próbálom ellensúlyozni, a nyilvánosságba olyan szempontokat behozni, amelyek megkérdőjelezik a magától értetődő szimbolikus hierarchiáinkat, konvencionális automatizmusainkat.
Szóval úgy tűnik, az említett együttérzés-hiányom nem általános, kifejezetten egy konkrét esetkategóriának szól.
A Facebook-tiltásokon és -korlátozásokon kesergők általában egy jól körülhatárolható embertípust képviselnek:
jelentős társadalmi tőkével, combos követőtáborral vagyis a nyilvánossághoz kiemelt hozzáféréssel rendelkező emberekről van szó. Véleményformálókról.
Persze attól még, hogy a világ egyik sarkában, egy adott társadalom nyilvánosságában befolyásos, privilegizált emberekről beszélünk, kétségtelen, hogy maguk is szélsőséges kiszolgáltatottságban vannak a platformokkal szemben. Ami, hát, valljuk be, távol van a méltányostól vagy az ideálistól.
A baj ott kezdődik, hogy ezek az emberek a felfutásukat, befolyásos pozíciójukat is a Facebooknak, az “algoritmusnak” köszönhetik.
A tiltások és korlátozások miatt panaszkadóknak ugyanis van még egy közös tulajdonságuk: függetlenül attól, hogy a rendelkeztek-e a közösségi média kora előtt is valamilyen véleményformálói tekintéllyel (sokan, az idősebbek amúgy igen), jelenlegi befolyásukat annak köszönhetik, hogy hosszú ideig kifejezetten algoritmuskompatibilis tartalmakat állítottak elő.
A magukat edgynek, karcosnak, határfeszegetőnek és táborok fölött állóknak mutatók, polarizáló, erős negatív érzelmeket kiváltó, ragebait vagy nihilista-ironikus, embereket sértegető, beleállós-seggfejkedő kontentet előállító, túlságosan online emberek alkotják a leghangosabban panaszkodók csoportját. Olyan karakterjegyek, online perszónák és tartalmak ezek, amelyeket az elmúlt 15 évben az állampolgári nyilvánosságot leuraló legfontosabb platformok (Facebook és Twitter/X) előtérbe toltak, bátorítottak és végső soron generáltak.
Olyan digitális karakterekről és tartalmakról van szó, amit az átlagember magától aktívan nem keresne, összességében nem lenne rájuk szüksége ahhoz, hogy tudatos, aktív állampolgár legyen, de a demokratikus nyilvánosságainkat helyettesítő szósölmédia-univerzumban ezzel találkozik, és hát nyilván interakcióba lép vele, kattint, lájkol, dühös és nevetős fejet nyom, kommentel, újraoszt, egyetért és dühöng.
Árad a dopamin és az adrenalin.
És itt jutunk vissza a szöveg elején idézett román mondáshoz: én csináltalak, én is foglak megölni.
A nagy techplatformok csinálták ezeket a 21. század első évtizedeire oly jellemző véleményformálókat és ő is fogja megölni őket.
De érdemes észben tartanunk, hogy ezeknek a véleményformálóknak volt/van ágenciájuk, cselekvőképességük, szabadságuk: az algoritmus önmagában nem tudta volna kannibalizálni a demokratikus nyilvánosságainkat, ha nem lettek volna emberi “avatarjai”, “ügynökei”, akik aktívan úgy döntenek, hogy legyártják ezeket az algoritmuskonform, ragebait és polarizáló tartalmakat, vagyis aktívan együttműködnek az algoritmussal.
Egy darabig ez kölcsönösen előnyös viszony volt, majd az elszaródás vastörvényei szerint egyszer csak megszűnt annak lenni, és már csak a techplatformoknak kedvez.
Az algoritmus által teremtett nyilvánosságformálók harmadik közös jellemzője ezen a ponton jelenik meg: még a letiltás/korlátozás pillanatában sem arra törekednek, hogy megpróbáljanak legalább részlegesen függetlenedni az algoritmustól, hanem inkább csak panaszkodnak Apunak, fenyegetik, szidják, hisztirohamot produkálnak. Mindezt végső soron azért, hátha rá tudnák venni Aput, hogy mégse ölje meg őket.
Így jöttem le az algoritmusról a hírfogyasztásban!
Szakmámból kifolyólag, meg úgy személyes érdeklődésből is, rengeteg hírt, kommentárt és elemzést fogyasztok, emiatt nálam valószínűleg egy fokkal vadabbul jelentkezik, de nem igazán találkoztam olyan emberrel a 21. században, aki ne tette volna fel valamilyen formában azt a kérdést:
Hiszen tudják, Apu nélkül valószínűleg az emberek inkább elkerülnék őket, vagy ha nem is, sokkal több munkát és intellektuális energiát kellene belerakniuk, hogy a jelenleginél sokkal kisebb közönséget be tudjanak vonzani, fenn tudják tartani az érdeklődésüket, tiszteletüket, bizalmukat.
Persze, meggyőződésem szerint, ez utóbbi egy sokkal értékesebb közönség, és az a nyilvánosság is demokratikusabb, értékesebb, sokszínűbb, amelyben a nyilvános diskurzus, a párbeszéd résztvevői között nem egy algoritmus teremti meg a kapcsolatot, hanem a kölcsönös érdeklődés, tisztelet, bizalom és kíváncsiság.
Én ezért igyekszem minél inkább kerülni az algoritmust, ezért visszatérő rémálmom, hogy apám vállán…, akarom mondani, hogy virálisan ébredek. És ezért örülök, hogy már mindjárt négyezren feliratkoztatok erre a hírlevélre, és bármilyen algoritmus közvetítése nélkül tudjuk tartani a kapcsolatot 😊.