(Mivel a legutolsó hírlevelem óta majd’ 400 emberrel többen lettünk itt, külön köszöntöm az új feliratkozókat!! Havonta egyszer-kétszer szoktam itt megosztani egy-egy számomra érdekesebb gondolatmenetet a nagyvilágban tapasztalható átalakulások, válságok kapcsán, néha madártávlatból, néha egy-egy konkrétabb eseményre ráfókuszálva, néha — mint most is — személyesebb hangvételben. Szeptemberben egy nagyobb szöveget közöltem itt, cserébe több minden jött ki a munkáim közül a Partizánon: írtam interjúkérdéseket Angela Merkelnek, majd részt vettem az interjú kulisszatitkait kibeszélő adásban, visszatértem a Vétóba a szeptemberi hírlevelem kapcsán, és kijött két új Birodalom rész is.)
Már egy ideje próbálok megírni egy személyesebb, de egyben valamelyest politikai gondolatmenetet, amiben több egymástól elkülönülő téma is összefolyik:
a moralitás és realizmus dilemmái a politikában,
illetve egyfajta monasztikus kultusz (uniform, kanonikus elvhűség + önmegtagadás + el/kivonultság) burjánzása a kortárs válságaink által elrémisztett emberek bizonyos csoportjaiban.
De valahogy sehogy sem sikerült megtalálni a hangnemet, és nem belecsúszni a túlzott elvontságba (a gondolkodásom egy adott pontján már “NFT-baloldaliság” címmel fogtam fogalomalkotásba 😂 ) vagy a túlzott személyességbe.
Viszont valamelyik nap, teljesen váratlanul egy irodalmi szövegben találtam meg a feloldást a kétoldalú gátlásaimra. Úgyhogy most egy kicsit Goran Vojnović A fügefa című 2016-os családregényének egy apró jelenete mentén fogok hangosan gondolkodni. A regény egyébként hivatalosan is idei kedvencem lett!!
A regényben egy jugoszláv család több generációja rajzolódik ki, intelligens, jó szándékú, tisztességes és szeretetteljes embereké, akiknek valahogy mindig kisiklik az életük. (Ez utóbbi tény nem szpojler, a könyv borítószövege is elárul ennyit, igazából még többet is.)
A három megjelenő generáció cselekményívei szempontjából gyakorlatilag teljesen lényegtelen epizód az, ami már-már ilyen kísérteties pontossággal írja le azt a belső morfondírozásomat, ami ennek a hírlevélnek az eredeti magját adta volna. Nagyon röviden muszáj itt most reprodukálnom.
Szóval adott egy fiatal felnőttekből álló asztaltársaság a 2010-es évek Ljubljanájában, söröznek és vitatkoznak egy fotósorozatról, amely a Globális Dél különböző nyomornegyedeiben élőknek a sorsát mutatja be. A vita két pólusát Jadran, az elbeszélő és Domen, egy gimnáziumi haverja testesítik meg: előbbi a fotósorozatot a világ igazságtalanságain semmit nem javító, nárcisztikus szépelgésként bélyegzi meg, utóbbi pedig cinizmussal és megalkuvással vádolja meg emiatt. Legegyszerűbben talán ez a pár sor foglalja össze a vitát, amelyhez hasonló naponta több ezer zajlik le Európa különböző kocsmáiban:
Ami már sokkal érdekesebb – vagy mondjam inkább úgy: ami velem sokkal jobban rezonált –, az az érzelmi reakció, amelyet mindez a beszélgetés Jadranból kivált, illetve a válasz, amit minderre a felesége, Anja ad neki.
Nagyon szeretem ezt a beszélgetést, és nem azért, amiért első olvasatra gondolhatnánk: hogy milyen jól beolvas Anja a megalkuvó, cinikus férjének.
Hanem mert valahol nagyon felszabadítóak ezek a sorok.
Ebben az egész epizódban végig Jadrannal tudok azonosulni, mint olyan emberrel, aki elveszítette a hitét azokban az attitűdökben, cselekvési módokban, habitusokban, amelyek az ideáljaihoz társulnak; üres pojácaságnak, önelégült, fölényeskedő szerepjátéknak tartja őket.
És még inkább tudok azonosulni Jadran afölött érzett frusztrációjával és fölháborodásával, hogy emiatt a belátása miatt ítéletet mondanak fölötte, eltagadják morális meggyőződését, morális tartását. Olyan emberek, akik – meggyőződése szerint — gyakorlatban, érdemben semmivel nem tesznek többet a közösen osztott ideálokért, csak fenntartanak egy üres, önelégült és értelmetlen viselkedési kódrendszert.
Jadran igazságtalannak érzi, hogy nem olyannak ismerik el társai, amilyennek ő látja magát, hogy — ahogy arra Anja rámutat — hamis színben tüntetik fel, félrereprezentálják. A másik oldalról valószínűleg ugyanilyen neheztelés irányul Jadran felé is, hasonló misrepresentation okokból, vagyis abból, hogy Jadran nem olyannak ismeri el őket, amilyennek magukat, eszközeiket, cselekvési módjaikat látják.
Anja kegyetlen intervenciója viszont több mint állásfoglalás egyik oldal mellett, egyúttal egy terápiás beavatkozás is, amennyiben feltárja a düh, a frusztráció okát. Azt szeretnéd, hogy olyannak ismerjenek el, amilyennek te látod magad. De miért kellene látniuk benned azt az embert? Minden joguk megvan olyannak látni, amilyennek látni akarnak.
Jadran és Domen egymás iránti dühét a kölcsönös elismerési vágy beteljesületlensége okozza. Másként mondva: ők adják azt a hatalmat a másik kezébe, amellyel a másik aztán szükségszerűen sérelmet okoz.
Amikor nincs olyan intézményesült közösségi aktor, amely hitelesítené vagy mércéül szolgálna a közös ideálok követésében, az ideálhoz való tartozást kizárólag az egyének kölcsönös elismerése igazolja. Ezért ad Jadran hatalmat maga fölött a többieknek. És ez az a piti, tét nélküli hatalom, amely aztán nagyon sok embert undok kisfiúkhoz tesz hasonlatossá, akik azzal szórakoznak, hogy lencsével hangyákat perzselnek halálra.
De mivel ez a hatalom kizárólag belülről, a hatalomnak “alávetett” belső igényeiből származik, így egyik pillanatról a másikra bármikor fel is mondható.
És innen jön az egész interakció felszabadító jellege is. Domennek minden joga megvan nem olyannak elismerni Jadrant, amilyennek saját magát látja; viszont ha Jadran kitart saját gondolatai, saját diagnózisai mellett, akkor ez a helyzet nem is fog megváltozni, sosem fogja azt az elismerést megkapni, amire vágyik.
Ennek belátása, elképesztően felszabadító tud lenni, és nemcsak azért, mert elkezdi nem etetni ezt a toxikus felettes Őt, amelyet saját nyakába ültetett.
Hanem azért is, mert végre megnyitja a teret a valódi emberi kérdések előtt: a világban élés kérdései előtt.
Domen világa, ahonnan Jadran menekül, a készen kapott, kanonikus morális álláspontok és érzületek világa, amelyben az egyetlen morálisan helyes álláspont a létezővel szembeni határhúzás, elutasítás és egy formátlan, távoli radikálisan másra való hivatkozás. De mivel a létező világ totalitásából való kilépés valójában lehetetlen — legalábbis mind Domen, mind Jadran teljesen alkalmatlan rá —, így marad az állandósult diskurzív határhúzás: önmagunk és mások elítélése, megvetése, amiért “kooptálódunk”, “megalkuszunk”, vagyis leéljük azt az egyetlen életet, ami nekünk adódott.
Viszont abban a pillanatban, hogy levetettük magunkról ezt a felettes Őt, — aki látatlanban is meg tudja mondani, hogy morális tartásunk nulla —, megszületnek a valódi morális kérdések.
Hogy mi az, amit meg tudod tenni, és mi az, ami erőmön felül áll? Hogy mivel tudom én szolgálni az emberek javát akkor is, ha épp itt, most a mindent megjavító világforradalmat épp nem tudom kivitelezni? Hogy hogyan viselkedjek a koldussal, aki odajön hozzám a metróbejáratnál? Mit jelent jó szeretőnek, élettársnak, szülőnek, szomszédnak lenni? Mivel tartozunk ennek vagy annak az embertársunknak? Mit jelent közösségben élni? Hogyan lehetek tisztességes? Hogyan lehetek lojális? Mi igazságos egy konkrét helyzetben? Hogyan szervezhető meg egy csoport ember nagyon eltérő elképzelésekkel a jó életről? Mit jelent a jó élet a tér és az idő egy konkrét pontján?
És még millió izgalmas kérdés, amelyre együtt és külön-külön folyamatosan választ kell adnunk, hogy egy időre azok szerint a válaszok szerint élhessünk, majd a változó körülmények által újrafogalmazott kérdésre újfent megpróbáljuk a lehető legjobb választ adni.
Ám mindezeknek a kérdéseknek csak akkor van értelmük, ha benne élünk a világban. Ha mindenre nem az a válaszunk, hogy “majd, ha eljött a mennyeknek országa”. Ha leéljük azt az egyetlen életet, amely mindannyiunknak adatott. Ez az emberi moralitás forrása: hogy nap nap után azt választjuk, ami igazságos, jó, kedves és tisztességes önmagunkkal és másokkal szemben, miközben szabadságunkban állna az is, hogy a gonoszat, a károsat, a tisztességtelent, az igazságtalant válasszuk. Vagy hogy ne válasszunk egyáltalán semmit.
U.I. Most így, a publikáció előtti többszöri újraolvasás nyomán úgy érzem, hogy ez a szöveg valahogy egy korábbi hírlevelem prequelje vagy sequeljel, vagy hát együtt olvasva ad asszem ki valami egészebbet.
(Nyitókép: Edouard Manet - Un Bar aux Folies-Bergère")
Elgondolkodtatott az, amit írtál. Itt van néhány gondolat. Nekem úgy tűnik, hamis ellentétet állítasz fel amikor azt mondod, a fennálló radikális (morális) elutasításával szemben áll a konkrét helyzetekre vonatkozó morális kérdésfeltevés. Miért lenne így? Miért ne mondhatná valaki, hogy a fennálló igazságtalan és meg kellene haladni valami "radikálisan más" felé, egyúttal elismerve, hogy ez itt és most nem megy, tehát fel kell tenni a konkrét, "nem ideális" helyzetre vonatkozó kérdéseket is? Szerintem a kettő nem hogy kizárja egymást, de összefüggenek és kölcsönösen megvilágítják egymást. El tudni gondolni, milyen lenne egy igazságos társadalom, és hogy a fennálló társadalom miért végtelenül igazságtalan, például megvilágíthatja a kérdést: "Mi igazságos egy konkrét helyzetben?"
Azt is mondod, hogy a "radikálisan más"-ról, az igazságosságról való gondolkodást, és a fennálló elutasítását "készen kapott, kanonikus morális álláspontok" sugallják, amelyek Felettes Én-ként nehezednek az emberre. Ezzel kapcsolatban azért is vagyok szkeptikus, mert én úgy látom, hogy a készen kapott, kanonikus morális álláspontok, az uralkodó közerkölcs szerint a fennálló egyáltalán nem rossz, a világ alapvetően igazságos, vagy hát a történelem tengelye az igazságosság felé hajlik, a rossz pedig anomália, amelyet a haladás erői legyőznek. De ezt most tegyük félre. Felmerül bennem a kérdés, hogy az a konkrét helyzetre vonatkozó morális reflexió, amiről beszélsz és amelyet felsőbbrendűnek tartasz, vajon miért nem "készen kapott, kanonikus morális álláspontok"-ra fog alapulni, történelmileg kialakult és kulturálisan uralkodó elképzelésekre arról, hogy "Mit jelent jó szeretőnek, élettársnak, szülőnek, szomszédnak lenni?" Miért lenne a konkrét helyzetekre vonatkozó kérdésfeltevés mentes a kánonok és az uralkodó gondolkodásmódok befolyásától? De ha ezekről a konkrét kérdésekről lehet reflexív, a készen kapott, kanonikus morális álláspontokat meghaladó módon gondolkodni, miért ne lehetne a fennálló egészéről, az általában vett állapotról, amiben vagyunk.
Miért csak a konkrét helyzetekre, a személyes életre, a lokálisra vonatkozó kérdések a "valódi morális kérdések". Valahol nem ezt kritizáljuk az individualista jóemberkedésben? És vajon nem veszítünk el túl sokat, ha azt mondjuk, az "egészről" a "létező világ totalitásáról" való gondolkodás, az arra adott morális reflexió mindenképp hamis és ideologikus (miért? mert nem vezet közvetlenül konkrét cselekvéshez itt és most)? Vajon nem része annak, hogy "a világban élünk", hogy erről a világról mint olyanról gondolkodunk, amelyen nem csak a szomszédainkkal és a szeretőinkkel, de minden embertársunkkal osztozunk? Vajon azt mondod, hogy a világban kell élni, vagy azt, hogy a világnak abban a szűk sarkában, ahol cselekvéseink közvetlenül hatékonyak tudnak lenni? Végső soron nem arra hívsz fel minket, hogy "műveljük kertjeinket"? És ha igen, nem szembesülünk akkor ennek az ismert problémáival? Nem tudom, ezeket tényleg kérdésnek szánom. Még egyszer: szép és elgondolkodtató volt, amit írtál, megyek és gondolkodom rajta még tovább.
Az álláspontok elsősorban nem morálisak, hanem pragmatikusak. Az ellentétek nem szimbolikusak voltak, hanem emberek ezreinek sorsa állt mögöttük, és a pokolba is, nem segíteni kellett volna rajtuk, ők segítettek volna rajtunk, ha melléjük állunk akkor. Leninnek megadatott, hogy életében egyszerre legyen elvhű és pragmatikus, legalább pár évig. Ennél többre nem vágyhat egy ember. Akkor sem, ha nem éppen kommunista. Persze, még akkor is ott van a többi év, amikor komplett hülyének nézték.