Elgondolkodtatott az, amit írtál. Itt van néhány gondolat. Nekem úgy tűnik, hamis ellentétet állítasz fel amikor azt mondod, a fennálló radikális (morális) elutasításával szemben áll a konkrét helyzetekre vonatkozó morális kérdésfeltevés. Miért lenne így? Miért ne mondhatná valaki, hogy a fennálló igazságtalan és meg kellene haladni valami "radikálisan más" felé, egyúttal elismerve, hogy ez itt és most nem megy, tehát fel kell tenni a konkrét, "nem ideális" helyzetre vonatkozó kérdéseket is? Szerintem a kettő nem hogy kizárja egymást, de összefüggenek és kölcsönösen megvilágítják egymást. El tudni gondolni, milyen lenne egy igazságos társadalom, és hogy a fennálló társadalom miért végtelenül igazságtalan, például megvilágíthatja a kérdést: "Mi igazságos egy konkrét helyzetben?"
Azt is mondod, hogy a "radikálisan más"-ról, az igazságosságról való gondolkodást, és a fennálló elutasítását "készen kapott, kanonikus morális álláspontok" sugallják, amelyek Felettes Én-ként nehezednek az emberre. Ezzel kapcsolatban azért is vagyok szkeptikus, mert én úgy látom, hogy a készen kapott, kanonikus morális álláspontok, az uralkodó közerkölcs szerint a fennálló egyáltalán nem rossz, a világ alapvetően igazságos, vagy hát a történelem tengelye az igazságosság felé hajlik, a rossz pedig anomália, amelyet a haladás erői legyőznek. De ezt most tegyük félre. Felmerül bennem a kérdés, hogy az a konkrét helyzetre vonatkozó morális reflexió, amiről beszélsz és amelyet felsőbbrendűnek tartasz, vajon miért nem "készen kapott, kanonikus morális álláspontok"-ra fog alapulni, történelmileg kialakult és kulturálisan uralkodó elképzelésekre arról, hogy "Mit jelent jó szeretőnek, élettársnak, szülőnek, szomszédnak lenni?" Miért lenne a konkrét helyzetekre vonatkozó kérdésfeltevés mentes a kánonok és az uralkodó gondolkodásmódok befolyásától? De ha ezekről a konkrét kérdésekről lehet reflexív, a készen kapott, kanonikus morális álláspontokat meghaladó módon gondolkodni, miért ne lehetne a fennálló egészéről, az általában vett állapotról, amiben vagyunk.
Miért csak a konkrét helyzetekre, a személyes életre, a lokálisra vonatkozó kérdések a "valódi morális kérdések". Valahol nem ezt kritizáljuk az individualista jóemberkedésben? És vajon nem veszítünk el túl sokat, ha azt mondjuk, az "egészről" a "létező világ totalitásáról" való gondolkodás, az arra adott morális reflexió mindenképp hamis és ideologikus (miért? mert nem vezet közvetlenül konkrét cselekvéshez itt és most)? Vajon nem része annak, hogy "a világban élünk", hogy erről a világról mint olyanról gondolkodunk, amelyen nem csak a szomszédainkkal és a szeretőinkkel, de minden embertársunkkal osztozunk? Vajon azt mondod, hogy a világban kell élni, vagy azt, hogy a világnak abban a szűk sarkában, ahol cselekvéseink közvetlenül hatékonyak tudnak lenni? Végső soron nem arra hívsz fel minket, hogy "műveljük kertjeinket"? És ha igen, nem szembesülünk akkor ennek az ismert problémáival? Nem tudom, ezeket tényleg kérdésnek szánom. Még egyszer: szép és elgondolkodtató volt, amit írtál, megyek és gondolkodom rajta még tovább.
Szervusz Zsolt, long time! Persze, logikailag semmi nincs, ami a létező radikális morális elutasítását és a konkrét helyzetekre vonatkozó morális kérdésfelvetést, így absztraktan, összeférhetetlenné tenné. Ettől még történetileg léteznek olyan társadalmi, politikai gyakorlatok, amelyek mégis szembeállítják, pontosabban az előbbit explicite az utóbbi delegitimálására, ab ovo kizárására használják. Én ez utóbbi gyakorlatok egy általam és sok más ember által megélt - látszólag néha random regényekben is felbukkanó - tapasztalatáról beszélek. Az emlősség és a csőr megléte logikusan nem zárja ki egymást, a létező esetek 99,9999... százalékában mégsem járnak együtt, szóval az emlősök világáról viszonylag keveset mondok el azzal a kétségtelenül igaz állítással, hogy hamis ellentét az emlősség és a csőr szembeállítása. Amúgy igazából a kereszténység itt a kiváló analógia, hiszen mint a mainstream kereszténységből tudjuk, a világban benne élés egyáltalán nem zárja ki az üdvözülés, a radikális más megvalósulásának lehetőségét, ugyanakkor az aszkétikus és/majd monasztikus ideálon belül a világban benne élés szembehelyezkedik az üdvözülés lehetőségével. Én a tagadhatatlanul létező szekuláris-politikai monasztikus diszpozícióval helyezkedem szembe.
A többi kérdésedbe nem szeretnék belemenni, mert részben csak nem osztozom a legitim értékválasztásaidban, de fölöslegesnek érzem deklarálni az én másféle, szintén legitim érzékválasztásaimat; részben olyan szalmabábok rajzolódnak ki belőle, amelyeket nem tisztem megvédeni, de csak egy példa: mindenben ott van a készen kapott és a kánon, mondod, hát persze, de nem velem vitatkozol, én egy konkrét gondolati-érzületi konglomerátumról, egy konkrét készen kapott morális kánonról beszélek, hiszen úgy folytatódik a mondatom, "amelyben az egyetlen morálisan helyes álláspont a létezővel szembeni határhúzás"... Ha kritizálom az "álláspontot, amely...", kicsit furának érzem azt a visszakérdezést, hogy de hát nem minden csak egy álláspont. És amúgy meg persze, mindenről lehet a készen kapottat meghaladó módon, reflexíven gondolkodni, de van olyan, a történelemben létező konkrét konfiguráció, amikor a túlvilágról való kanonikus gondolkodás funkciója az evilágban valóról való bármilyen (kanonikus vagy nem-kanonikus) gondolkodás, cselekvés kizárása, és újfent mondom, erről szól ez a szöveg. Kommentedet olvasva kicsit elbizonytalanadom, hogy vajon nem a megfogalmazásommal van-e a baj, ami mindig egy lehetőség, de mivel több konkrét olvasóról is tudom, hogy értette, miről beszélek, így szerencsére megnyugodtam.
Köszönöm, hogy válaszoltál. Persze értem én is, hogy "egy konkrét gondolati-érzületi konglomerátumról" beszélsz, konkrét társadalmi, politikai gyakorlatokról, nem pedig az általános filozófiai kérdésről, hogy mi mivel fér össze logikailag, ez rendben is van. Nekem talán szakmai ártalom, hogy mindig az általánosabb kérdésfeltevésekre terelődik a gondolatom. De közben nem csak erről beszélsz, hanem a lehetséges kiutakról is, alternatívákról, hogy mit kéne a "szekuláris-politikai monaszticizmus" helyett. És ekkor talán nem lényegtelen fölmérni, hogy milyen opciók is állnak nyitva előttünk. Én annyit tettem szóvá, hogy szerintem vannak más opciók is, mint -- hogy a kereszténység analógiáját folytassuk --, megpróbálunk jó tagjai lenni a helyi gyülekezetnek, ha már egyszer az egyház egyetemes reformjára semmi esély nincs. Nemcsak Remete Szent Antal és Szent Benedek, de Assisi Szent Ferenc is élt a világon. És ahogy a szekuláris-politikai monaszticizmus hordoz veszélyeket magában, úgy -- azt gondolom -- a te szembehelyezkedő álláspontod is hordoz veszélyeket, ezekre is akartam utalni. De mindezt nem azért írtam, hogy kritizáljalak téged vagy a szöveget, ahogy mondtam, elgondolkodtatott, amit írtál, csak meg akartam osztani a gondolataimat.
Hogy az univerzálisból ne adjunk fel valamit, ebben az impulzusodban persze osztozom, de hogy ez pontosan mit is jelent, arra most nincs is konkrét válaszom, de fogok rajta gondolkodni. Mostanában sokat gondolok arra a Karamazov-fivérek beli izére az emberiség és a konkrét ember szeretetéről, ami kellő távolságból megint egy fake szembeállítás, de közben meg nem
> Domen világa, ahonnan Jadran menekül, a készen kapott, kanonikus morális álláspontok és érzületek világa, amelyben az egyetlen morálisan helyes álláspont a létezővel szembeni határhúzás, elutasítás és egy formátlan, távoli radikálisan másra való hivatkozás.
Én nem nyugodnék meg e miatt a mondat miatt, szerintem legnagyobb jóindulattal is félreérthető. "Domen világa a készen kapott, kanonikus morális álláspontok és érzületek világa", ez nagyon egy lezárt gondolat, és ha csak a szöveget nézem, ez inkább azt állítja, hogy erre az egy nagy absztrakt világra a létezővel szembeni határhúzás jellemző. Visszagondolva lehet, hogy elsőre így is olvastam, csak nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mindenesetre ebben így visszaolvasva nem szalmabábot látok, hanem teljesen őszinte és jóhiszemű félreértését valaminek, ami félreérthető is volt. Ha legalább úgy lenne, hogy "azon készen kapott (...) világa" vagy "az olyan készen kapott (...) világa", akkor könnyebb lenne azt mondani, hogy a másik olvasat egyszerűen téves.
(Nyilván amit én mondok, az se szentírás, de az biztos, hogy tettem egy nyelvi kísérletet a megértésre. Általában az ember értelmét nem ez vezeti, hanem inkább önnön elfogultsága, így könnyen jól vagy rosszul ért valamit aszerint, hogy mi az előítélete.)
A másik dolog az az individualizmus kérdése, mert szerintem az igenis "elbírt volna egy választ". Nem gondolom, hogy ez felkérdezés, inkább csak megértésre tett kísérlet. Én is azt olvasom ki a szövegből, hogy lényegében nem a (vélt vagy valós) közösség külső megerősítését, elismerését kell várni, hanem egyszerűen "tenni a jót", tenni azt, amiben hisz az ember. Függetlenül attól, hogy ez a jó valami lokális és konkrét vagy valami globális/távoli és absztrakt, maga a gondolat, hogy "én ismerem az utamat, én tudom a jót, nem igénylem más megerősítését és nem formálok igényt mások döntéseinek megítélésére sem", nem csakugyan nagyon individualista? Az "elvtárs" nagyon rossz kicsengésű szó lett, de vajon valóban értelmetlen és értéktelen az "elvtársiasság", amiről látszólag oly könnyen lemondtál a gondolatmenetedben? Nem teljesen világos a cél. Ez a gondolatmenet az elismerés és elismertetés elengedéséről, ez csak a Jadranoknak szól, egyfajta megküzdési stratégiaként egy olyan világban, ami Domenekkel van tele?
Hát igen, ilyen szerkesztésbeli problémák sajnos mindig maradnak ezekben a szövegeimben. De sajnos a kommunikáció ilyen, néha elvesznek dolgok a csatornában, nem mindenki ugyanúgy ért dolgokat, a nyelvet sem egyformán használjuk, regionális különbségek is vannak, meg hát vannak a nyelvet nálam profibban használó emberek is, valszeg ti magatok is. Szerencsére ez a szösszenet se nem a Biblia, sem nem a Tőke, hogy egy-egy mondat eltérő értelmezéséből külön iskolák induljanak útjukra, és évszázadokra filozófiai vitákat határozzanak meg.
Az individualizmus meg hát nem szalmabáb, csak legitim értékválasztásbeli különbség, ahogy jeleztem is. Én ma már kevésbé vagyok elítélő az individualizmussal, mint Zsolt, vagy a fiatalabb önmagam. Utóbbihoz képest ma már sokkal több jelentőséget tulajdonítok az egyéni felelősségnek, az egyéni ambíciónak, az egyéni cselekvőképességnek. Az elvtársiasság meg hát nem értelmetlen, de pont az az állításom, hogy az egy közösségben, egy kollektív cselekvő (a "Mozgalom", a "Párt") keretén belül van értelme, ennek hiányában, pont hogy a rosszfajta individualizmus, a Mark Fisher-i vámpírkastély, egymás manifesztációs formája, vagy a kesztyűbábja. Márpedig a kiindulópontom, hogy ez nemcsak, hogy nincs, de hiányoznak az objektív feltételei, tehát per pillanat nem is lehetséges. Szóval a gondolat, hogy "én ismerem az utamat, én tudom a jót, nem igénylem más megerősítését és nem formálok igényt mások döntéseinek megítélésére sem" nem egy absztrakt, örökérvényű megállapítás, hanem van neki történetisége: itt és most ez a helyes.
Az álláspontok elsősorban nem morálisak, hanem pragmatikusak. Az ellentétek nem szimbolikusak voltak, hanem emberek ezreinek sorsa állt mögöttük, és a pokolba is, nem segíteni kellett volna rajtuk, ők segítettek volna rajtunk, ha melléjük állunk akkor. Leninnek megadatott, hogy életében egyszerre legyen elvhű és pragmatikus, legalább pár évig. Ennél többre nem vágyhat egy ember. Akkor sem, ha nem éppen kommunista. Persze, még akkor is ott van a többi év, amikor komplett hülyének nézték.
Elgondolkodtatott az, amit írtál. Itt van néhány gondolat. Nekem úgy tűnik, hamis ellentétet állítasz fel amikor azt mondod, a fennálló radikális (morális) elutasításával szemben áll a konkrét helyzetekre vonatkozó morális kérdésfeltevés. Miért lenne így? Miért ne mondhatná valaki, hogy a fennálló igazságtalan és meg kellene haladni valami "radikálisan más" felé, egyúttal elismerve, hogy ez itt és most nem megy, tehát fel kell tenni a konkrét, "nem ideális" helyzetre vonatkozó kérdéseket is? Szerintem a kettő nem hogy kizárja egymást, de összefüggenek és kölcsönösen megvilágítják egymást. El tudni gondolni, milyen lenne egy igazságos társadalom, és hogy a fennálló társadalom miért végtelenül igazságtalan, például megvilágíthatja a kérdést: "Mi igazságos egy konkrét helyzetben?"
Azt is mondod, hogy a "radikálisan más"-ról, az igazságosságról való gondolkodást, és a fennálló elutasítását "készen kapott, kanonikus morális álláspontok" sugallják, amelyek Felettes Én-ként nehezednek az emberre. Ezzel kapcsolatban azért is vagyok szkeptikus, mert én úgy látom, hogy a készen kapott, kanonikus morális álláspontok, az uralkodó közerkölcs szerint a fennálló egyáltalán nem rossz, a világ alapvetően igazságos, vagy hát a történelem tengelye az igazságosság felé hajlik, a rossz pedig anomália, amelyet a haladás erői legyőznek. De ezt most tegyük félre. Felmerül bennem a kérdés, hogy az a konkrét helyzetre vonatkozó morális reflexió, amiről beszélsz és amelyet felsőbbrendűnek tartasz, vajon miért nem "készen kapott, kanonikus morális álláspontok"-ra fog alapulni, történelmileg kialakult és kulturálisan uralkodó elképzelésekre arról, hogy "Mit jelent jó szeretőnek, élettársnak, szülőnek, szomszédnak lenni?" Miért lenne a konkrét helyzetekre vonatkozó kérdésfeltevés mentes a kánonok és az uralkodó gondolkodásmódok befolyásától? De ha ezekről a konkrét kérdésekről lehet reflexív, a készen kapott, kanonikus morális álláspontokat meghaladó módon gondolkodni, miért ne lehetne a fennálló egészéről, az általában vett állapotról, amiben vagyunk.
Miért csak a konkrét helyzetekre, a személyes életre, a lokálisra vonatkozó kérdések a "valódi morális kérdések". Valahol nem ezt kritizáljuk az individualista jóemberkedésben? És vajon nem veszítünk el túl sokat, ha azt mondjuk, az "egészről" a "létező világ totalitásáról" való gondolkodás, az arra adott morális reflexió mindenképp hamis és ideologikus (miért? mert nem vezet közvetlenül konkrét cselekvéshez itt és most)? Vajon nem része annak, hogy "a világban élünk", hogy erről a világról mint olyanról gondolkodunk, amelyen nem csak a szomszédainkkal és a szeretőinkkel, de minden embertársunkkal osztozunk? Vajon azt mondod, hogy a világban kell élni, vagy azt, hogy a világnak abban a szűk sarkában, ahol cselekvéseink közvetlenül hatékonyak tudnak lenni? Végső soron nem arra hívsz fel minket, hogy "műveljük kertjeinket"? És ha igen, nem szembesülünk akkor ennek az ismert problémáival? Nem tudom, ezeket tényleg kérdésnek szánom. Még egyszer: szép és elgondolkodtató volt, amit írtál, megyek és gondolkodom rajta még tovább.
Szervusz Zsolt, long time! Persze, logikailag semmi nincs, ami a létező radikális morális elutasítását és a konkrét helyzetekre vonatkozó morális kérdésfelvetést, így absztraktan, összeférhetetlenné tenné. Ettől még történetileg léteznek olyan társadalmi, politikai gyakorlatok, amelyek mégis szembeállítják, pontosabban az előbbit explicite az utóbbi delegitimálására, ab ovo kizárására használják. Én ez utóbbi gyakorlatok egy általam és sok más ember által megélt - látszólag néha random regényekben is felbukkanó - tapasztalatáról beszélek. Az emlősség és a csőr megléte logikusan nem zárja ki egymást, a létező esetek 99,9999... százalékában mégsem járnak együtt, szóval az emlősök világáról viszonylag keveset mondok el azzal a kétségtelenül igaz állítással, hogy hamis ellentét az emlősség és a csőr szembeállítása. Amúgy igazából a kereszténység itt a kiváló analógia, hiszen mint a mainstream kereszténységből tudjuk, a világban benne élés egyáltalán nem zárja ki az üdvözülés, a radikális más megvalósulásának lehetőségét, ugyanakkor az aszkétikus és/majd monasztikus ideálon belül a világban benne élés szembehelyezkedik az üdvözülés lehetőségével. Én a tagadhatatlanul létező szekuláris-politikai monasztikus diszpozícióval helyezkedem szembe.
A többi kérdésedbe nem szeretnék belemenni, mert részben csak nem osztozom a legitim értékválasztásaidban, de fölöslegesnek érzem deklarálni az én másféle, szintén legitim érzékválasztásaimat; részben olyan szalmabábok rajzolódnak ki belőle, amelyeket nem tisztem megvédeni, de csak egy példa: mindenben ott van a készen kapott és a kánon, mondod, hát persze, de nem velem vitatkozol, én egy konkrét gondolati-érzületi konglomerátumról, egy konkrét készen kapott morális kánonról beszélek, hiszen úgy folytatódik a mondatom, "amelyben az egyetlen morálisan helyes álláspont a létezővel szembeni határhúzás"... Ha kritizálom az "álláspontot, amely...", kicsit furának érzem azt a visszakérdezést, hogy de hát nem minden csak egy álláspont. És amúgy meg persze, mindenről lehet a készen kapottat meghaladó módon, reflexíven gondolkodni, de van olyan, a történelemben létező konkrét konfiguráció, amikor a túlvilágról való kanonikus gondolkodás funkciója az evilágban valóról való bármilyen (kanonikus vagy nem-kanonikus) gondolkodás, cselekvés kizárása, és újfent mondom, erről szól ez a szöveg. Kommentedet olvasva kicsit elbizonytalanadom, hogy vajon nem a megfogalmazásommal van-e a baj, ami mindig egy lehetőség, de mivel több konkrét olvasóról is tudom, hogy értette, miről beszélek, így szerencsére megnyugodtam.
Köszönöm, hogy válaszoltál. Persze értem én is, hogy "egy konkrét gondolati-érzületi konglomerátumról" beszélsz, konkrét társadalmi, politikai gyakorlatokról, nem pedig az általános filozófiai kérdésről, hogy mi mivel fér össze logikailag, ez rendben is van. Nekem talán szakmai ártalom, hogy mindig az általánosabb kérdésfeltevésekre terelődik a gondolatom. De közben nem csak erről beszélsz, hanem a lehetséges kiutakról is, alternatívákról, hogy mit kéne a "szekuláris-politikai monaszticizmus" helyett. És ekkor talán nem lényegtelen fölmérni, hogy milyen opciók is állnak nyitva előttünk. Én annyit tettem szóvá, hogy szerintem vannak más opciók is, mint -- hogy a kereszténység analógiáját folytassuk --, megpróbálunk jó tagjai lenni a helyi gyülekezetnek, ha már egyszer az egyház egyetemes reformjára semmi esély nincs. Nemcsak Remete Szent Antal és Szent Benedek, de Assisi Szent Ferenc is élt a világon. És ahogy a szekuláris-politikai monaszticizmus hordoz veszélyeket magában, úgy -- azt gondolom -- a te szembehelyezkedő álláspontod is hordoz veszélyeket, ezekre is akartam utalni. De mindezt nem azért írtam, hogy kritizáljalak téged vagy a szöveget, ahogy mondtam, elgondolkodtatott, amit írtál, csak meg akartam osztani a gondolataimat.
Hogy az univerzálisból ne adjunk fel valamit, ebben az impulzusodban persze osztozom, de hogy ez pontosan mit is jelent, arra most nincs is konkrét válaszom, de fogok rajta gondolkodni. Mostanában sokat gondolok arra a Karamazov-fivérek beli izére az emberiség és a konkrét ember szeretetéről, ami kellő távolságból megint egy fake szembeállítás, de közben meg nem
Két dolog:
> Domen világa, ahonnan Jadran menekül, a készen kapott, kanonikus morális álláspontok és érzületek világa, amelyben az egyetlen morálisan helyes álláspont a létezővel szembeni határhúzás, elutasítás és egy formátlan, távoli radikálisan másra való hivatkozás.
Én nem nyugodnék meg e miatt a mondat miatt, szerintem legnagyobb jóindulattal is félreérthető. "Domen világa a készen kapott, kanonikus morális álláspontok és érzületek világa", ez nagyon egy lezárt gondolat, és ha csak a szöveget nézem, ez inkább azt állítja, hogy erre az egy nagy absztrakt világra a létezővel szembeni határhúzás jellemző. Visszagondolva lehet, hogy elsőre így is olvastam, csak nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mindenesetre ebben így visszaolvasva nem szalmabábot látok, hanem teljesen őszinte és jóhiszemű félreértését valaminek, ami félreérthető is volt. Ha legalább úgy lenne, hogy "azon készen kapott (...) világa" vagy "az olyan készen kapott (...) világa", akkor könnyebb lenne azt mondani, hogy a másik olvasat egyszerűen téves.
(Nyilván amit én mondok, az se szentírás, de az biztos, hogy tettem egy nyelvi kísérletet a megértésre. Általában az ember értelmét nem ez vezeti, hanem inkább önnön elfogultsága, így könnyen jól vagy rosszul ért valamit aszerint, hogy mi az előítélete.)
A másik dolog az az individualizmus kérdése, mert szerintem az igenis "elbírt volna egy választ". Nem gondolom, hogy ez felkérdezés, inkább csak megértésre tett kísérlet. Én is azt olvasom ki a szövegből, hogy lényegében nem a (vélt vagy valós) közösség külső megerősítését, elismerését kell várni, hanem egyszerűen "tenni a jót", tenni azt, amiben hisz az ember. Függetlenül attól, hogy ez a jó valami lokális és konkrét vagy valami globális/távoli és absztrakt, maga a gondolat, hogy "én ismerem az utamat, én tudom a jót, nem igénylem más megerősítését és nem formálok igényt mások döntéseinek megítélésére sem", nem csakugyan nagyon individualista? Az "elvtárs" nagyon rossz kicsengésű szó lett, de vajon valóban értelmetlen és értéktelen az "elvtársiasság", amiről látszólag oly könnyen lemondtál a gondolatmenetedben? Nem teljesen világos a cél. Ez a gondolatmenet az elismerés és elismertetés elengedéséről, ez csak a Jadranoknak szól, egyfajta megküzdési stratégiaként egy olyan világban, ami Domenekkel van tele?
Hát igen, ilyen szerkesztésbeli problémák sajnos mindig maradnak ezekben a szövegeimben. De sajnos a kommunikáció ilyen, néha elvesznek dolgok a csatornában, nem mindenki ugyanúgy ért dolgokat, a nyelvet sem egyformán használjuk, regionális különbségek is vannak, meg hát vannak a nyelvet nálam profibban használó emberek is, valszeg ti magatok is. Szerencsére ez a szösszenet se nem a Biblia, sem nem a Tőke, hogy egy-egy mondat eltérő értelmezéséből külön iskolák induljanak útjukra, és évszázadokra filozófiai vitákat határozzanak meg.
Az individualizmus meg hát nem szalmabáb, csak legitim értékválasztásbeli különbség, ahogy jeleztem is. Én ma már kevésbé vagyok elítélő az individualizmussal, mint Zsolt, vagy a fiatalabb önmagam. Utóbbihoz képest ma már sokkal több jelentőséget tulajdonítok az egyéni felelősségnek, az egyéni ambíciónak, az egyéni cselekvőképességnek. Az elvtársiasság meg hát nem értelmetlen, de pont az az állításom, hogy az egy közösségben, egy kollektív cselekvő (a "Mozgalom", a "Párt") keretén belül van értelme, ennek hiányában, pont hogy a rosszfajta individualizmus, a Mark Fisher-i vámpírkastély, egymás manifesztációs formája, vagy a kesztyűbábja. Márpedig a kiindulópontom, hogy ez nemcsak, hogy nincs, de hiányoznak az objektív feltételei, tehát per pillanat nem is lehetséges. Szóval a gondolat, hogy "én ismerem az utamat, én tudom a jót, nem igénylem más megerősítését és nem formálok igényt mások döntéseinek megítélésére sem" nem egy absztrakt, örökérvényű megállapítás, hanem van neki történetisége: itt és most ez a helyes.
Az álláspontok elsősorban nem morálisak, hanem pragmatikusak. Az ellentétek nem szimbolikusak voltak, hanem emberek ezreinek sorsa állt mögöttük, és a pokolba is, nem segíteni kellett volna rajtuk, ők segítettek volna rajtunk, ha melléjük állunk akkor. Leninnek megadatott, hogy életében egyszerre legyen elvhű és pragmatikus, legalább pár évig. Ennél többre nem vágyhat egy ember. Akkor sem, ha nem éppen kommunista. Persze, még akkor is ott van a többi év, amikor komplett hülyének nézték.
Tegyük hozzá, az a pár év arról szólt, hogy ő nézett komplett hülyének mindenkit, és bizony ennek is komoly lenyomata maradt a világban.