A "szabad világ" után: ezek az ideológiák fogják mozgatni a holnap Európáját
Avagy két jobboldali válasz a trumpi világra
A legfontosabb állításaim ebben a szövegben:
Donald Trump második elnökségével az Észak-Amerikát és Nyugat-Európát (majd később Közép- és Kelet-Európát is) összefogó “szabad világ" gondolatának árfolyama lenullázódott;
Európát erőteljes (új/radikális) jobboldali fölény jellemzi, de az átalakuló geopolitikai rendre és az európai-amerikai kapcsolatok megkérdőjeleződésére nincs ezen szereplőknek egységes politikai reflexiójuk;
a következő időszakban két, a jobboldalról érkező ideológiai keret versengése fogja meghatározni az európai politikát: a “civilizációk összecsapása” vs. “európai önállóság”;
ez az ideológiai törésvonal elsősorban a jobboldalon belül fog megnyílni, de mindkét keret alkalmas önmaga alá rendelni eltérő gondolkodási árnyalatokat is.
A második világháború után az Egyesült Államok és Nyugat-Európa hierarchikus szövetségének, az USA bársonykesztyűs hegemóniájának ideológiai kifejeződését a demokratikus és kapitalista “szabad világ” gondolata adta. A Szovjetunió összeomlása után ennek a gondolatnak a jegyében történt meg a közép- és kelet-európai országok integrációja is ebbe a hierarchikus szövetségi rendszerbe.
A liberális “szabályokon alapuló világrend” ennek a “szabad világ” gondolatnak lett a kiterjesztése egy olyan pillanatban, amikor az egész világ egyetlen érdekszféra, az amerikai érdekszféra része lett.
Most, amikor az egypólusú időszak véget ért, és mind a tágabb, “szabályokon alapuló világrend”, mind pedig a szűkebb, “szabad világ” gondolata megkérdőjeleződik, és az emögött álló transzatlanti szövetségi rendszeren belüli kapcsolatok látványos nehézségeket élnek át, felmerül a kérdés:
milyen gondolati-ideológiai csomagok nőhetnek ki ebből az ellentmondásoktól és konfliktusoktól feszített helyzetből?
Más szóval: mivel a “szabad világ” narratíváját épp elég látványosan elveti az Egyesült Államok, milyen gondolatok következnek utána itt Európában?
A fantáziánk nyilván élénk, szóval végtelen számú új narratívát el tudunk képzelni, de itt inkább a legvalószínűbb — tehát politikailag, társadalmilag, kulturálisan lehorgonyzott — forgatókönyvekre vagyok kíváncsi. Vagyis a kérdésem: mi következik a jövőre nézve, ha a jelenleg azonosítható politikai tendenciák vonalát képzeletben meghosszabbítom?
És mivel itt Európában, a 2020-as évek második felében az új jobboldalnak áll a zászló, a radikális jobboldal diktálja az ütemet, Európa legnagyobb országaiban (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország) ők vezetik a támogatottsági versenyt, és rengeteg más országban (Spanyolországtól Romániáig) évek óta stabilan emelkednek, nem irreális azt képzelni, hogy az átalakuló geopolitikai helyzet ideológiai leképeződése is felőlük érkezik.
Viszont ez távolról sem egy egységes tábor, egyetlen közös, koherens geopolitikai narratívával, amely azonos módon közelít az amerikai-európai viszony újonnan felmerülő kérdéseihez, problémáihoz.
Jól látható ez a Trump venezuelai beavatkozására adott reakciókban is, amelyek három különböző kategóriába sorolhatók:
a kritikus csoportot a francia Marine Le Pen és Jordan Bardella képviselték, akik rosszallásukat fejezték ki az állami szuverenitás megsértése miatt; enyhébb hangnemben, de a brit Nigel Farage is “unortodox”-nak, illetve a “nemzetközi joggal ellentétes”-nek nevezte Trump fellépését.
az új jobboldali pártok egy része támogató vállrándítással intézte el a dolgot: ilyen a világ, az erősebb kutya érvényesül, lám-lám átalakul a nemzetközi rend. Ebbe a kategóriába sorolható Giorgia Meloni, Orbán Viktor és az AfD nyilatkozata is.
és vannak a trumpi fellépésnek lelkesen tapsikolók, számukra példamutató az egész akció. A spanyol Vox elnöke, Santiago Abascal ünnepnapnak nevezte a beavatkozást és teljes támogatásáról biztosította az USA kormányát, miközben a román AUR kezdeményezte, hogy 2026-ot nyilvánítsák “Amerika évének” Romániában, és párhuzamot vont a 2024-es romániai elnökválasztás körüli felfordulás és Maduro választási csalásai között, a sorok közt megfenyegetve a centrista román eliteket az immár volt venezuelai elnök sorsával.
Ezekből az eltérő értékelésekből radikálisan más tágabb geopolitikai elképzelések rajzolódnak ki, ezeket a különbségeket más konkrét ügyek kapcsán is be lehet azonosítani.
Innen nézve tehát a fő állításom az, hogy a jelenlegi viharos geopolitikai viszonyrendszerre Európából nézve kétféle (radikális) jobboldali ideológiai reflexió képzelhető el: egy “civilizációk összecsapása” és egy “európai önállósági” gondolatkör.
A “civilizációs” ideológiai keret gyakorlatilag a második világháború utáni transzatlantizmus “szabad világ”-ideológiájának átváltozása a trumpi időkre. Hiszen ahol a szabadság, a demokrácia, a szabad piac, tehát a tágan vett liberalizmus árfolyama lenullázódott, ott mi az, ami ideológiai szinten összekötheti Európát és Észak-Amerikát? Hát persze, hogy a “fehér”, “keresztény”, “civilizáció” védelmének és felvirágoztatásának a gondolata egy olyan többpólusú világban, amelyre viszonylag könnyen ráolvasható egyfajta “civilizációk összecsapása” értelmezés à la Samuel Huntington.
Ez a fajta gondolat persze nagyon sok ponton kikezdhető, hiszen mindezek a “civilizációs” kategóriák butuska és káros ráolvasások a valóságra, amelyek elfedik a különböző társadalmakon és állítólagos “civilizációkon” belüli értékpluralizmust, sokszínűséget és érdekkülönbözőséget. És persze elfedik az emberi történelmet valóban alakító mechanizmusokat, struktúrákat és cselekvőket is (— szpojler: nem az állítólagos “civilizációk” azok).
Mindenesetre egy könnyen érthető, “common sense”-nek beállítható ideológiai felépítmény, amelynek a multipoláriássá váló világ, az amerikai-kínai versengés és a globális migráció kontextusában, úgy tapasztalom, van egy fokozatos reneszánsza. És plusz politikai “előnye”, hogy képes újratermelni a transzatlanti érdek- és akcióegység gondolatát.
A másik, az “európai önállósági” keret kifejezetten az Egyesült Államok elleni érzésekre támaszkodva egyfajta leválás, szembefordulás, függetlenedés szükségességét szorgalmazza, elutasítva azokat a politikai és gazdasági kényszereket, amelyeket Washington egyre nyíltabban kifejt az európai országokkal szemben.
Az amerikai-európai viszonyok mindig is hierarchikusak voltak, és sosem nélkülözték a kényszer alkalmazását, de a geopolitikai kontextus eddig mindig ezeknek a feszültségeknek, és ennek nyomán az Európában mindig is létező Amerika-ellenes gondolkodási irányzatnak a lefojtását indokolta.
Ez utóbbi irányzatnak a megerősödését szintén tapasztalhatjuk a nyilvános diskurzusban, még ha ez egyelőre a korábbi transzatlantizmusban rekedt, tehetetlennek titulált európai elitek ostorozásában merül csak ki.
Jogosan tehetnétek fel azt a kérdést, hogy a “nemzetek Európája” koncepciót, az európai integráció ellenzését, az euroszkepticizmus miért hagyom ki ebből a felsorolásból, hiszen mégiscsak ezt szoktuk leginkább a kortárs radikális jobboldallal azonosítani. És valóban, ezt a nótát rutinból még szépen elhúzza a legtöbb hasonló szereplő, de szerintem valójában ez már csak ilyen nosztalgiakoncert, reflex, megszokás.
Mert a 2000-es és 2010-es évekből ismert "föderális Európa” vs “nemzetek Európája” törésvonal a jelen történeti kontextusban egyszerűen irrelevánssá vált. Európa kihívásai és útkeresése egyszerűen nem ebben a koordináta-rendszerben merül fel.
Egyrészt a közös cselekvés szükségszerűségét a saját “kisállamiságukkal” szembesülő európaiak jobboldalai sem kérdőjelezik meg igazán komolyan.
Másrészt ma a fő európai kérdés nem is annyira az, hogy “hogyan?”, hanem hogy “kivel?”. Nem az együttműködés módozatai, az integráció fokozatai vannak a figyelem homlokterében, hanem az, hogy az USA-val vagy nélküle, Kínával akkor hogyan is, Oroszországgal mi is van.
Szóval szerintem ezt a régi törésvonalat apránként felül fogja írni az USA-hoz és a világ többi részéhez fűződő viszony mikéntjének kérdése, és itt a Nyugat vs. Európa, vagyis a civilizációs vs. az európista gondolatkörök fognak versenyezni.
Annál is inkább, mert ugyan a mindkét diskurzust valamilyen módon a jobboldallal azonosítom — szerintem joggal —, mindkettő alkalmas arra, hogy magán belül eltérő árnyalatokat, viszonylagos értelemben vett jobb- és baloldalakat megtartson.
A civilizációs diskurzus “balszárnyán” potenciálisan túlélhet egyfajta szabadvilágos liberalizmus (“mi tiszteletben tartjuk a melegeket, nem mint azok a fránya másikok”, “mi demokratikusak vagyunk, nem mint azok az elmaradott keletiek”, stb.), miközben a jobbszélén a dél-afrikai és rodéziai apartheidokat istenítő nyílt fehér felsőbbrendűség-gondolat dívhat, à la Elon Musk.
Ugyanígy, az európista diskurzuson belül is van hely például Amerika-ellenes antikapitalizmusnak, Kína-barát harmadikvilágizmusnak, ahogyan az Európa-erőd migrációellenes bezárkózásának is.
Mint mondtam, a fent leírtakat a jelenben azonosítható tendenciák vonalának képzeletbeli meghosszabbítására alapozom. Persze a történelem ritkán ennyire letisztult. Ideális lenne, ha ezeken a kereteken kívül létrejöhetne valós politikai húzóerővel rendelkező, ideológiai gyökereit tekintve nem jobboldali diskurzus is. Meglátjuk, így lesz-e.