Lassan visszatérek a hétköznapokba, és a fejemben már íródik a 2026-os magyarországi választásokat a megszokottól eltérő szempontból elemző szövegem, de addig is készültem egy gondolatmenettel, amit már ígérek egy ideje. A szöveget nemcsak olvashatod, de a fenti lejátszóban hallgathatod is – az én előadásomban.
Vannak a közbeszédben olyan gondolatok, amelyek a saját sikerük áldozataivá válnak. Vagányként, formabontóként indulnak a nyilvánosság perifériáiról, megvilágítanak valami addig ki nem mondottat, fel nem ismertet, hogy aztán az idő múlásával közhellyé váljanak és már inkább elfedjenek dolgokat, homályosítsák az éleslátásunkat.
Nehéz megítélni, mikor is következik ez be, de ökölszabályként talán azt mondanám, hogy amikor a gondolat eredeti tétjeitől radikálisan elhatárolódó, eredeti szándékait élesen elutasító emberek is készségesen hivatkoznak rá, akkor ott indokolt a szkepticizmus.
Az utóbbi időben egyre többször hallom podcastokban, olvasom cikkekben, hogy az európai és amerikai politika jobbra tolódása nyomán olyan emberek keseregnek a baloldal politikai halálán, gyengeségén, akik egész életükben egyebet sem csináltak, mint kinevettek és/vagy démonizáltak mindent, ami kicsit is kritika alá vette a kapitalista viszonyokat, még akkor is, ha azt nem a megdöntés, hanem az emberarcúbbá tétel általi megőrzés céljával tette.
Olyan emberek sajnálkoznak azon, hogy a hagyományos balközép pártok elszakadtak a munkásosztály hétköznapi problémáitól és ezzel utat nyitottak a radikális jobboldali demagógok előtt, akik ma is sikítófrászt kapnak, ha meglátnak egy igazságosabb újraelosztást szorgalmazó, vagy a piacgazdaságot erősebb demokratikus kontroll alá venni akaró szociáldemokratát.
Ezeknek a többnyire centrista-liberális, többnyire a 80-as és 90-es években szocializálódott, az elmúlt 15-20 év nyilvánosságában meghatározó szerepet játszó embereknek egyéni szinten ez valahol egy kognitív védekezési mechanizmus.
Így nem kell feltenniük azt a kérdést, hogy nekik, akik mégiscsak a neoliberális hegemónia kulturális-ideológiai újratermelői, a mindennemű baloldaliságot a legitim diskurzus határain kívülre csendőrködők voltak évtizedeken keresztül, vajon milyen felelősségük is van az általánosult – most az egyszerűség kedvéért nevezzük csak – posztfasizálódásban.
Van egy egyszerű gondolati sablon, amivel ki lehet szervezni a felelősséget: bezzeg ha az a kis csacsi baloldal ne árulta volna el a munkásosztályt, akkor most nem lennénk ebben a nagy szarban.
De ez az egyéni szint annyira nem is izgalmas, viszont felveti azt a kérdést,
vajon a hiányzó baloldal mint gondolati séma tágabb politikai szinten is nem ment-e át hasonló funkcióváltáson?
Érzésem szerint a hiányzó baloldal beszédpanelje így 2025-ben tévútra viszi az elemzésünket, de mielőtt kibontanám ezt, érdemes gyorsan tisztázni:
mit állít valójában a hiányzó baloldal tézise?
Eredeti formájában ez egy történeti jellegű elemzés, amely a 20. század utolsó évtizedeinek politikai gazdaságtani, társadalmi, illetve politikai folyamatainak kritikus leírását adja.
Azt írja le, ahogyan a bármiféle társadalmi kontroll alól felszabaduló tőke rohamos léptekkel piacosítja az életvilágainkat, minél nagyobb profitrátákat hajszolva elpusztítja a megélhetésünket, privatizálja a közjavainkat, lerombolja a közszolgáltatásainkat, és ezzel érezhetően rontja a társadalom többségének életminőségét, rövidíti várható élettartamát, kiélezi a különböző társadalmi csoportok és egyének közötti konfliktusokat, versengést, összességében elsivatagosítja az emberi életet.
Röviden tehát az 1970-es évek óta tartó, és a 2008-as világgazdasági válságban kicsúcsosodó neoliberalizmus kritikáját adja, és ezzel magyarázza a társadalmak egyre szélesebb rétegeinek elfordulását a liberális demokráciától a radikális jobboldali demagógia felé.
Magyar nyelvterületen is számtalan kiváló minőségű elemzés olvasható ebben a szellemben, szerintem az egyik legszisztematikusabb munka ezen a területen Scheiring Gábor Egy demokrácia halála című kötete.
A baloldal hiánya úgy jön be ebbe a történetbe, hogy mindezeknek a fejleményeknek az ellentétét elvileg a baloldal programjában találjuk meg, így a baloldalnak kellett volna ellentartania mindezen negatív átalakulásoknak. Sőt a baloldal nem eléggé baloldali politikáival szembeni dolgozói ellenszenv gyorsította ezeknek a csoportoknak az átpártolását az illiberális jobboldalhoz.
Másként mondva: ahhoz hogy a fent említett dolgok, a neoliberális átalakulások megtörténhessenek, kellett a baloldal gyengesége és/vagy árulása is.
Ahogy a hiányzó baloldal tézis magyar letéteményese – hiszen az ebben a szellemben született komolyan vehető munkák szerzői valamilyen értelemben mind az ő intellektuális köpenye alól bújtak elő –, Tamás Gáspár Miklós iskolaalapító 2004-es esszéjében, a Szegény náci gyermekeink-ben fogalmaz:
“Magyarországon különösen világos, hogy ez a fiatal posztfasizmus beteg. Ez a patológia - kissé egyszerűsítve - a baloldal hiányából fakadó nemzedéki népbetegség. Olyan antikapitalizmus hiányából fakad, amely nem erkölcsi és nem "értéknaturalista", hanem történeti.”
A mögöttünk álló évtizedek ilyen módon történő elmesélése abszolút megállja a helyét, ám mint minden történeti narratíva, ez is szükségszerűen részleges, és ahogy bomlik ki szemünk előtt a kortárs válságaink természete, úgy válik ez a részlegesség egyre tarthatatlanabbá, az általa le nem fedett valóságszelet egyre nagyobbá.
A második világháború utáni kapitalista centrumországok egyik fő politikai pillérét adó szociáldemokrata pártok lejtmenete az ezredforduló óta mindenki számára látható, de valójában
nemcsak a baloldal meztelen.
Kétségtelen, hogy a szakszervezeti mozgalom és a vele összefonódott szociáldemokrácia a neoliberális forradalom első áldozata lett: előbb a thatcheri-reagani hatalom szétzúzta a szakszervezeti mozgalmat, majd a mitterandi-blairi-schröderi fordulat a szervezett baloldal ideológiai kapitulációját is aláírta.
Ebben tehát pontos a hiányzó baloldal tézisének helyzetleírása, ahogy abban is, hogy mindezt összeköti a radikális (új)jobboldal ezredforduló óta tapasztalható erősödésével.
Csakhogy a temetések sorával itt nem állhatunk meg. Merthogy azok a strukturális folyamatok, vagyis a neoliberális átalakulások, amelyeket a hiányzó baloldal tézis a baloldal válságának okaiként felsorakoztat hasonlóan hatottak a többi politikai irányzatra is.
A király meztelen sztorija, vagyis az ideológiai kiüresedés és/vagy önfeladás, majd pedig a stratégiai zsákutcába rekedés története a liberális és a konzervatív-kereszténydemokrata irányzatok esetében is elmesélhető, nemcsak a baloldaléban.
A 2008-as válságot követő évtized nem csupán az ún. jobb- és (kisebb részt) baloldali populizmusok felfutásáról szólt, de az ezekkel szembehelyezkedő militáns antipopulista liberalizmus nekiveselkedéséről is. A 10-es évek második felében a macronizmus, a bidenizmus és a starmerizmus magabiztosan ígérte nemcsak a radikális jobboldali demagógia megfékezését, de a különböző baloldali populista kezdemények szétzúzázását is. De sikerült? Hát nem.
A liberális közép ilyen módon történő újraélesztése mára teljes kudarcot vallott, főként abból a sokunk által előre megfogalmazott okból, hogy a kortárs válságaink valódi okainak részben tagadásán, részben félreértésén/félremagyarázásán alapult. Értelmes diagnózis és ebből táplálkozó politika hiányában tevékenységük a választók gaslightolásában, érzelmi zsarolásában és nyomasztásában, valamint a hatékonyságát exponenciális gyorsulással veszítő politikai és jogi kapuőrködésben merült ki. A villámgyorsan változó világunkban kevés dolog volt ennél könnyebben előrelátható, mint ez az ív, amit a centrista liberalizmus bejárt. Hogy sokan mégis foggal körömmel ragaszkodtak – ragaszkodnak mind a mai napig – ennek a politikai stratégiának a követéséhez, az a valóságosan létező liberalizmus dekadenciájának legékesebb bizonyítéka.
A hagyományos európai jobbközép kereszténydemokrácia válságát szabad szemmel jó darabig nehezebb volt látni. Rövid ideig a nyugati pártrendszerek tektonikus átalakulásai még kedveztek is kicsit neki, hiszen könnyebben tudott ideológiailag nagyon eltérő társadalmi csoportokat integrálni. Hiszen ahogy arra ez a pár éve készült kutatás rámutat, a heterogén politikai attitűdkészlettel – tehát vegyesen jobb- és baloldali érzékenységekkel – rendelkező választók sokkal könnyebben sorolnak a jobboldali pártokhoz, míg a baloldali pártoknál inkább csak a "homogén” progresszív attitűdkészlettel rendelkező emberek maradnak.
Ugyanakkor az jól látszik, hogy a hagyományos jobbközép pártok kapcsolata is gyengül megszokott szavazói rétegeikkel, vagyis a “dealignment” jelensége itt is érvényesül. Még a viszonylag sikeresebb jobbközép pártok, mint a német CDU vagy a spanyol PP is tendenciaszerűen veszítik a szavazóikat, és az ideológiai polarizáció olyan stratégiai dilemmák elé állítja, amelynek végeredménye, hogy szavazóik egy része számára túl jobboldalinak tűnnek fel, és ezért ők inkább a fragmentált progresszív mező valamelyik szereplője felé vándorolnak, egy másik, nagyobb részük számára pedig nem elég jobboldalinak tűnnek fel, ezért ők a szélsőjobbhoz pártolnak. Kvantitatív kutatások szerint ez a tendencia erősebb a fiatalok között, tehát az idő előrehaladtával feltehetően újabb és újabb dimenziói tárulnak még fel a hagyományos jobbközép válságának. (Annál is inkább, mert látszólag erre a jobbközepet kihívó radikális jobboldal is rájött és aktívan próbálja használni a polarizáció fegyverét.)
Mindez nekem azt mutatja, hogy minden analitikus erénye ellenére a “hiányzó baloldal” narratíva csak egy történelmi pillanatfelvételt adott abból a korból, amikor az európai pártrendszerek és hagyományos ideológiai konglomerátumok széthullásából inkább még csak a baloldal válsága látszott, a liberalizmusé és a kereszténydemokráciáé kevésbé.
Másképp mondva, a baloldal válsága mint egy kanári a bányában jelezte előre a második világháború utáni európai képviseleti demokráciák képviselői és képviseltjei – vagyis a pártok és szavazóbázisaik – közötti kapocs egyre gyorsuló szétesését, és nyomában a teljes politikai berendezkedés legitimitásának fokozatos gyengülését.
Ha tehát ezen a ponton túlostorozzuk a baloldal tévedéseit és árulásait, akkor közben egy sokkal nagyobb válságegyüttes fölött siklunk el észrevétlenül.
Mégpedig afölött, hogy az Európát évtizedekig váltógazdaságban irányító pártokat és elitformációkat a szavazóik egyre tetemesebb része ki nem állhatja, nem hisz kormányzóképességükben, és nem bízik egyetlen szavukban sem. Magamat is ezen polgárok közé sorolom, és úgy látom, ezen bizalmatlanságunkban teljesen igazunk van.
Erről szól Fritz Bartel The Triumph of Broken Promises c. könyve. Belépőnek ezt a szerzővel készült beszélgetést ajánlom)
Nem az van tehát, hogy a baloldali szavazók testületileg átpártoltak volna a szélsőjobbhoz, hanem inkább egy nagy pártot maguk mögött hagytak és szétforgácsolódtak több kicsi baloldali vagy zöld vagy progresszív formáció között, melyből választásról választásra kiábrándulnak, átingáznak máshová, újakat hoznak létre, stb.
És apróbb mutációkkal, de alapvetően ugyanez történik a jobboldali és liberális szavazókkal is.
A fragmentáció mellett ugyanannyira fontos hangsúlyozni ennek a helyzetnek a múlékonyságát, efemeritását is. Tehát nemcsak az van, hogy elegünk van a régiből és kísérletezünk sok különböző újjal, hanem az is, hogy a türelmünk ezekkel az újakkal szemben is csak kérészéletű, rövid időre összerajzunk valamibe, de szét is rebbenünk gyorsan.
Az általánosult politikai bizalmatlanság, fragmentáció és efemeritás eltérő alkotmányos, párt- és választási rendszerekben kicsit más formákban és tempóban fejti ki a hatását, de ott látjuk az elnöki és a parlamentáris rendszerekben, a két- és többpártrendszerekben, az arányos és a többségi választási szabályú országokban is.
A bizalmatlanság, fragmentáció és efemeritás hármasa, amelyet együttesen a politikai képviseletiség válságának is nevezhetünk, tehát azt jelenti, hogy a politikai közösségek, a társadalmak – mint a forrásban lévő tej a fazékból – kibugyognak a kormányzásukra hivatott politikai keretekből, ezek a régi keretek már nem alkalmasak ezen társadalmak problémáinak megoldására, vágyainak, aspirációinak a megvalósítására.
Ezért gondolom, hogy jelen körülmények között, mivel a fennálló politikai berendezkedést valójában nem változtatja meg, csak profitál a válságából, a radikális jobboldal sikere is csak ideiglenes, előbb utóbb őt is utoléri és maga alá temeti a bizalmatlanság, fragmentáció és efemeritás szentháromsága.
Ez nagyon izgalmas lett Szilárd! Ami szerintem pluszban kibomlik ebből, hogy a kiút keresésében is, a baloldal is, tévúton jár akkor, ha önmaga újraélesztését látja egyedül szükségesnek a válság meghaladásához…
Magyar Peter asszongya nincs jobb, nincs bal, csak magyar. Ez persze nem ugy van, de valasztasi lozungnak nem rossz. Abban viszont lehet valami hogy az MI koraban nincs jobb vagy bal, csak elore vagy hatra az evolucios spiralon.