Nemrégiben egy nyolcadik kerületi kocsma teraszán beszélgettem egy nagyon kedves barátommal a jövőbeli terveiről. A jövőről való flesselgetés egy olyan kötött versforma, amelynek része kellene, hogy legyen valami lelkesítő vagy legalább reménykeltő. Ehhez képest, szépen kifejtettem neki legújabb elméletem, miszerint igazából a világnak már nincs is ránk szüksége, túlhaladt rajtunk a történelem.
Az egész beszélgetés pár nappal azután történt, hogy a Fidesz benyújtotta az átláthatóságinak mondott cenzúratörvényét, amely újfent kísérletet tesz olyan társadalmi intézmények felszámolására, amelyekhez valamilyen módon mindketten kapcsolódunk. Ebben a kontextusban még érthető is a jövővel kapcsolatos pesszimizmusom, de a “túlhaladt rajtunk a történelem” tézisemet nem a cenzúratörvény motiválta, és csak a beszélgetés után jöttem rá, hogy viszont kiválóan illeszkedik a tágabb történelmi keretbe, amiről beszélek.
Vagyis, hogyha történelmi mintázatokban, tendenciákban gondolkodunk, akkor a cenzúratörvény nem is kizárólag szólás- és sajtószabadságról, illetve a jogállamról szól, hanem egyúttal a 18-19. században megszületett modern kormányzási mód végéről is, és ezen kormányzási mód “személyzetének” felszámolásáról.
Nem tudják, de teszik
A történelemben az emberek a cselekvők, ők tesznek dolgokat, de lépéseik nem mindig a szándékolt következményeket okozzák. Közbeszól a véletlen, a természet, a múlt, más emberek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden kaotikusan, össze-visszatörténik, vagyis hogy ne lennének a történelem alakulásában jól beazonosítható logikák, tendenciák
Az emberek ugyanis sokszor a szándékos cselekedeteik révén észrevétlenül, szándékolatlanul hajtanak végre / visznek színre (angolul mindkettő: to enact1) rajtuk kívül álló logikákat. Másként mondva:
“Az ész cselének lehet nevezni, hogy a szenvedélyeket küldi harcba maga helyett, írja Hegel. Vagyis szenvedélyektől fűtött emberek visznek diadalra valamit, aminek többnyire semmi köze ahhoz, amit ezek a szenvedélyektől fűtött emberek fennen hirdetnek. A lényeg tehát nem az, amit ezek az emberek néha forradalmároknak nevezhetjük őket mondanak, hanem az, amit szavaikkal és tetteikkel elérnek. Nem tudják, de teszik ezt már Marx, Hegel materialista tanítványa mondja. A különbség kettejük között nem túl nagy. Hegel szerint a világszellem, Marx szerint a társadalmi törvényszerűség jut érvényre ilyen módon.” (Révai Gábor: 1968, Agitátorok)
A cenzúratörvényről megalkotói azt állítják, a magyar szuverenitást szándékszik megvédeni más demokratikus országokban is alkalmazott eszközzel, miközben kritikusai szerint Orbán hatalmon maradását akarja garantálni, mégpedig meglehetősen tekintélyelvű, represszív eszközzel.
Nem kérdés, hogy valójában a második történik, tehát egy 10 milliós kisország ambíciózus hatalom-machinátora próbálja fenntartani uralmát az elnyomás eszközével. Hogy ez összejön-e neki, azt meglátjuk.
Mindenesetre így leírva, semmi specifikusan kortárs nincs a sztoriban, sőt ha a magyar nemzetre nézvést nem lenne kifejezetten tragikus, akkor akár még unalmasnak is mondhatnánk. Az emberi történelem évezredei során hányszor láttunk már ambíciózus hatalom-machinátorokat az elnyomás eszközéhez nyúlni, és általa vagy sikert aratni, vagy elbukni.
De annak ellenére, hogy sokszor láttuk ezt, azt azért még nem mondanánk, hogy ugyanazok a történelmi logikák fejeződnének ki, jutnának érvényre abban, hogy (most csak így randomra):
VIII. Henrik angol király bezáratja a kolostorokat és kisajátítja a vagyonukat (1536-41);
Charles de Gaulle a katonai puccs minimum hiteles fenyegetésével belekényszergeti a teljes francia politikai elitet egy új alkotmány megalkotásába, és ezzel önmagát egy “köztársasági monarcha” pozícióba ülteti (1958);
Orbán Viktor a jog politikai fegyverként való használásával, ún. lawfare-rel, csinálná ki a független nyilvánosság legfontosabb szereplőit.
De mi is akkor az a tágabb, nem specifikusan magyar kortárs politikai-történelmi racionalitás, amely ebben a törvénytervezetben kifejeződik?
A cenzúratörvény mint rendszerkritika
A cenzúratörvény esetében azt gondolom, hogy ugyanaz a történelmi logika fejeződik ki benne, mint a Donald Trump és Elon Musk nevével fémjelzett bürokráciacsökkentés, aka DOGE esetében.
Ez pedig nem más, mint a neoliberális kormányzási logika felszámolása, potenciálisan pedig a teljes modern kormányzási logika vége.
A neoliberális periódusban a társadalom újratermelésének jelentős részeit az állam privatizálta, tehát magánszereplőknek szervezte ki.
A szakpolitika-alkotás nagy része a közhivatalnokok, hivatásos állami bürokráciák kezéből a különböző profitorientált tanácsadócégek hatáskörébe került. Ennek hatásairól ld. Mariana Mazzucato vonatkozó munkáját: The Big Con / A Nagy Átverés.
A gondoskodási és szociális feladatok egy jelentős részét nem-kormányzati szervezetek, ún. NGO-k vették át, és a megmaradó állami szolgáltatók is inkább az professzionális NGO-k és consultingcégek működésmódjait vették át, erről Ken Loach Én, Daniel Blake-je adhat érzékletes képet.
A társadalom ideológiai (újra)termelését szintén a non-profit NGO-logikán működtetett jogvédő és szakmai civil szervezetek, művészeti, akadémiai és sajtócsoportok vették át a korábban az államtól, a tőkemecenatúrától vagy a piaci viszonyoktól közvetlenebbül függő szakbürokratikus, illetve művészeti és médiaelitektől.
A nyugati centrumországok (és a velük azonosuló félperifériák) relatív globális pozícióinak romlását azonosító radikális jobboldali politikai projektek, tehát a Trumpok, Vance-ek, Orbánok, Le Penek és Weidelek, a hanyatlás egyik okaként - nem teljesen alaptalanul - ezeket a neoliberális tendenciákat azonosítják.
De ami még fontosabb: a neoliberalizmus idején társadalmi újratermelést és ideológiatermelést végző elitcsoportokban azonosítják a hanyatlás visszafordításának legfőbb akadályait is.
Trump és Orbán úgy látják, a felemelkedő vetélytárs és példakép országokban - Kínában, Szingapúrban, Dél-Koreában, az Arab-félsziget bizniszállamaiban stb. - nem léteznek ezek az autonóm módon működő elitcsoportok. Nyugaton pedig, ahol ténylegesen megtalálhatók, létezésük gátolja a nyugati újjobboldal szoft-autoritárius kísérletét egy olyan stabil, hosszú távú politikai többség megalkotásában, amely aztán a szükséges kemény válságkezelő reformokat, vagyis a hanyatlás visszafordítását célzó lépéseket kivitelezhetővé tenné.
Ezért küzdenek Trumpék a woke közhivatalnokok és egyetemek ellen, és ezért tekintik Orbánék 2010 óta egyik főellenségüknek az itthon civil szférának nevezett NGO-szektort és független médiát. És itt ér össze a DOGE, vagy épp a a Harvard állami forrásainak megvonása a CEU elűzésével, illetve a független civil és médiaszektor elleni sorozatos támadásokkal, beleértve a cenzúratörvényt is.
Kormányozhatatlanul
A kortárs nyugati államok válságának egyik legfontosabb komponense, hogy két értelemben is kormányozhatatlanok.
A politikai közösség fragmentálódott és polarizálódott, így képtelenségnek tűnik bármilyen pozitív (tehát valamiRE irányuló) közös politikai célkitűzés mellé stabil társadalmi többséget generálni. Ahogy azt az elmúlt egy évtized nagy európai és észak-amerikai választásai, népszavazásai megmutatták, maximum negatív célok (tehát hogy valami vagy valaki NE legyen) mentén rakható össze többség, és az is pusztán egy hajszálvékony, ideiglenes többség.
Az állam megvalósítási kapacitásai leépültek, krónikus “alulberuházás” (underinvestment), privatizáció és törpe minoritások anyagi magánérdekei tartják fogva. Képtelen olyan dolgokat megvalósítani, amelyekre az 50-es, 60-as évek kapitalista és államszocialista államai egyaránt képesek voltak. (A mából visszanézve: játszi könnyedséggel.)
A radikális jobboldal felemelkedését ennek a dupla kormányozhatatlansági válságnak a társadalom különböző szegmensei általi felismerése hajtja; azért is, mert ez a politikai tábor jutott legtovább abban, hogy politikai nyelvbe foglalja a válságot és megpróbáljon rá valamilyen választ adni. (Ennek egy másik aspektusáról korábban már volt írásom a Köztesen ⬇️)
De jól látszik, hogy stabil társadalmi többséget nekik sem föltétlenül sikerül generálniuk - többé vagy kevésbé adekvát - reformprojektjeik mögé. A Trump-projekt fennmaradása az elnök gyorsan hullámzó népszerűségétől és a jövő évi félidős kongresszusi választásoktól függ, miközben az elmúlt 15 évben brutálstabilnak tűnő Orbán-rendszer is egy közjogi berendezkedés által mesterségesen generált kormánytöbbségen nyugszik, amelyik azonban eddig egyszer sem volt képes megszerezni a teljes szavazókorú magyar lakosság legalább felének pozitív beleegyezését.2
Minden más példa az amerikainál és magyarnál csak gyengébb politikai peremfeltételeket, körülményeket tud felvonultatni.
Bármennyire is ott van a dupla kormányozhatatlanság ösztönös felismerése ebben a radikális jobboldalban, abban teljesen téved, hogy a független hatalmi ágak (pl. bíróságok), a nem-kormányzati szervezetek, független médiumok vagy épp társadalmi igazságosság által hajtott bürokráciák lennének a kormányozhatatlanság okai.
A végrehajtó hatalomtól független, autonóm belső logikák szerint működő intézmények a modern államrendben mindig is léteztek, akkor is, amikor ezek a berendezkedések igen hatékony politikai outputokat szállítottak.
A bürokráciák diszkrét bája
Abban is téved a radikális jobboldal, hogy az ázsiai fejlesztőállamokban autonóm mezőlogikákat követő, a végrehajtó hatalomnak nem mindenben alárendelt intézményi cselekvők ne léteznének.
Mármint persze, autoritárius körülmények között nincsenek neoliberális NGO-k, ez tény. De a privatizált NGO-k fejlődésileg a modern állami bürokráciáknak a gyerekei, általánosabb értelemben tehát a 18-19. században kialakult racionális-bürokratikus kormányzási logikának a leszármazottai.
A modern kapitalista állam pedig elképzelhetetlen nemcsak ezen különböző bürokratikus intézmények nélkül, hanem anélkül is, hogy ezek az intézményes szereplők valamilyen relatív működési autonómiával rendelkeznének mind az aktuális végrehajtó hatalommal, mind a tőke különböző frakcióival szemben.
Ez garantálja, hogy képesek a teljes kapitalista rendszer stabilitását és fejlődését szolgálni. Ha ugyanis valamelyik tőkefrakció és politikai részhalmaz foglyaivá válnának, akkor annak rövid távú felhalmozási érdekeit szolgálnák csak, de egyúttal közép- és hosszútávon destablizálnák az egész rendszert, amely a felhalmozást lehetővé teszi.
Más szóval: az autonóm állami (és neoliberális körülmények között: NGO-) logikák akadályozzák meg, hogy a tőke és hatalom birtokosai önsorsrontó mértékben rövidlátók és önzők legyenek. (Ennek a marxista államelméleti okfejtésnek a DOGE-ra történt alkalmazásáról bővebben itt.)
A modern kormányzásnak ezek a létfontosságú szereplőit megtaláljuk a modern kapitalista államok különböző történelmi iterációiban, a kései abszolutista-merkantilista Bourbon-Franciaországtól, a viktoriánius Brit Birodalmon és a bismarcki Németországon át a második világháború utáni jóléti államokig.
Ezek a bürokráciák talán pont ezekben a jóléti államokban érték el politikai befolyásuk csúcspontját, ahogy azt a nyugati országok esetében Barbara Ehrenreich, a professzionális-mendzseri osztály fogalmának megalkotója, az államszocialista országok esetében pedig Szelényi Iván és Konrád György, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz szerzői dokumentálták.
Rövid kitérő
Ehrenreich PMO-járól, annak végéről nemrég jött ki adás az egyik kedvenc podcastomban, amiben vannak a mostani írásomhoz hasonló gondolatmenetek, de az ottani résztvevők állítása, hogy amit most látunk - ilyen értelemben - az 1960-as évek végét jelenti, miközben én pont amellett érvelek, hogy ennél történelmileg nagyobb, fogalmilag absztraktabb paradigma végét láthatjuk.
Na, és a helyzet az, hogy az ázsiai fejlesztőállamokban igenis kiváló minőségű, technokrata közhivatalnoki réteg működik, amely jó minőségben tudja végrehajtani az állam hatalmi és fejlesztési céljait. A Kínai Népköztársaság maoista időben megélt brutális kilengései, majd Mao utáni története kiváló tanmesét szolgáltatnak minderre.3
Aki azt képzeli, hogy a mai kínai központi, regionális és települési közigazgatások, és állami vállaltok Hszi Csin-ping vagy a Politbüró Állandó Bizottságának kézivezérlése alatt működnek, az nagyon téved. Ezek az intézményes aktorok saját, eltérő belső racionalitásaikat követik, egymással brutálisan vad versenyben - ennek összessége adja ki azt a világhatalmat, amely ma Kína.
Az új jobboldal perverz dialektikája
Amikor a “woke” és “sorosista” állami és NGO-hivatalnoki réteget támadják és építik le, akkor az új jobboldaliak ezt a tágabb, modern kormányzási logikát ássák tovább alá, és ezzel nemhogy visszafordítanák, hanem folytatják a neoliberalizmus állami cselekvőképességet aláásó logikáját.
Tehát az általuk oly fontosnak tartott állam mozgásterét nemhogy növelnék, valójában még jobban aláássák, gyorsítva a hanyatlást. Anélkül, hogy ez amúgy föltétlenül a szándékukban állna.
Van viszont a bővebb radikális jobboldali elitcsoportnak egy kisebbsége, a Szilícium-völgyi anarcho-kapitalisták, akiknek valójában a nem is nagyon titkolt szándékuk kifejezetten ez. Ők azonban a politikai parazitái mindannak, amit újságírói nyelvben jobboldali populizmusnak szokás nevezni. (Lol, egy platformon vagyok Steve Bannonnel!)
Számukra mindazok az állami, céges és NGO-bürokráciák, társadalmi és ideológiai újratermelést végző csoportok redundáns népességfölösleg, amely záros határidőn belül kiváltható a mesterséges intelligencia segítségével a sötét felvilágosodást uraló CEO-királyok által.
És akkor itt jutok vissza a kezdő soraimhoz: nincs már szükség ránk. Legalábbis a nyugati anarcho-kapitalista techoligarchia jövőképében biztosan.
Az értelmiség, de valójában helyesebb azt mondani, hogy a modern, racionális-legális uralmat (á lá Max Weber) működtető apparátusok kifelé tartanak - hogy stílszerűek maradjunk - az osztályhatalomból.
És egyáltalán nem biztos, hogy ami ezután következik, az jobb. Mert anélkül, hogy ezekkel a személyzeti állományokkal azonosítanám a közjót, megszüntetésükkel együtt megszűnhet a közjónak a modern kormányzásra jellemző plurális, versengő, deliberatív és ennyiben demokratikusabb kikristályosítási módja is.
Azt nem tudom, hogy a cenzúratörvény elsődleges hatásai végül beváltják-e megalkotóinak reményeit: az autonóm jogvédő, szociális és médiaszektor felszámolását Magyarországon. Reménykedem, hogy nem.
De miközben ez a politikai harc az előtérben zajlik, van egy sokkal nagyobb, nemzetállami szinten felülemelkedő politikai küzdelem, amely a közjó mibenlétét és annak politikai pluralizmus körülményei közötti kikristályosítását érinti a mesterséges intelligencia korában.
Mert miközben a Trumpok és Orbánok azt hiszik, hogy saját hatalmuk elől takarítják el az akadályokat, simán lehet, hogy hasznos hülyeként egy náluk sokkal baljóslatúbb hatalom útját egyengetik.
A konkrét DOGE momentuma most épp megtorpant, a cenzúratörvény elődei sem hozták el egy csapással az eredményt. De ha igazam van, akkor a tendencia világos, csak épp nem egy csapásra, hanem ostromhullámokban lépeget előre. De meglátásom szerint ez a még kiforratlan - hiszen nem világos még pontosan, ki kivel is van - harc egyike lesz annak a néhány “alkotmányozó küzdelemnek”, amely a mostani válságokat lezáró új globális hegemónia körvonalait kirajzolja.
Full irreleváns infó, csak épp nemrég fejeztem be Rebecca Kuang Babeljét és kicsit rá vagyok csavarodva a fordítási dolgokra…
A legtöbb 2022-ben sikerült: a 8,2 millióból 3 millió.
A Kulturális Forradalom innen nézve tekinthető úgy is, mint az autonóm intézményi és bürokratikus logikák felszámolásának kísérlete. Vad következményekkel.
Hátha érdekli a szösszenetem: „Sátán és kalapács”
1.) Hol van már a sarló és kalapács szimbolikája, ami a kommunista „munkás-paraszt” diktatúra jelképe volt! Ma - a liberalizmus és a hagyományos jobboldal meggyengülésének időszakában - a militarizálódó állam fő ideológiai támaszát jelentő jobboldal emblémája inkább a démonizált külső/belső ellenségre; a „Sátánra” lesújtó kalapács lehet!
2.) Államvallások mindig is voltak, de ami az 1990-es évektől kezdődően, a szovjet-identitást elvesztő, Oroszországban történt az példátlan: a titkosszolgálat, az egyház segítségével, felépítette Putyin vallásos-nacionalista, küldetéses cárizmusát.
3.) Mi ennek a „hadiállami kereszténységnek” a lényege? Az individuum, a nyugati egyéniségkultusz rossz, mert önmagában az ember esendő, a jóságot csak Isten képviseli. Aki tehát nem sorol be a megszentelt vallási és állami hierarchiába és „egyénieskedik”, vagy az a nő, aki nem rendeli magát alá a férfi uralta családi hierarchiának - az tudtán kívül az a sátánnal cimborál.
4.) Továbbá: az ENSZ az ördögi hatalmakat szolgálja akkor, amikor emberi jogokról beszél, mert csak az egyháznak és az állam Isten által felszentelt intézményeinek van egyáltalán Joga!
5.) Továbbá: szemben a dekadens „szolgáltató állam” felfogással; a nemzetállam szakrális jellegű. Aki tehát lázad az isteni rendet képviselő állami hatalommal szemben az közellenség, akivel szemben nincs helye könyörületességnek.
6.) Paradox módon a 19. századi, haladás-ellenes szlavofil irányzatnak lett egy teljesen más alapról induló, amerikai, neo-protestáns megfelelője is. Ezeknek közös platformot Orbán Viktor és Novák Katalin alakított ki 2017-ben. (https://444.hu/2017/05/26/az-ensz-es-a-dolgozo-nok-pusztitjak-el-az-emberiseget)
7.) Jelenleg ott tartunk, hogy csak Ukrajna, az Európai Unió, a ferenci utat követő Vatikán és Kína állják útját annak, hogy Putyin és a neo-protestáns szekták által elnöki székbe juttatott Trump ne osszák fel maguk közt a világot, a szeretetvallást kiherélő, hadiállami kereszténység nevében…
https://open.spotify.com/episode/0pVDTXr28JXsBRXxtmTzHy?si=TSnRIVnOR8Sbo3iRcmijmQ