Be volt szépen készítve, publikációra készen ma délelőttre egy metább, az európai politikai berendezkedéseink önmagukba omlásáról elmélkedő sorozatomnak az első része, de vasárnap, július 27-én az amerikai elnök skóciai golfpályáján megszületett az USA és az EU közötti vámmegállapodás, muszáj erről írnom pár szót. Ha nem olvasnád, hanem inkább hallgatnád a gondolatmenetem, a fenti bejátszóra kattintva megteheted, mégpedig az én előadásomban :)
Hát szóval Isten hozott az Európa nevű gyarmaton!
A tavaszi szemeszterben futó Birodalom-sorozatunk első részében mondtam, hogy a világkereskedelmi rendszer Trump-féle átalakításában a látszólagos káosz és egymást kölcsönösen kizáró részcélok ellenére van egy jól kivehető logika.
Mégpedig az, hogy a globális fölényét relatív értelemben veszítő, belső társadalmi válságokkal küzdő hegemón megpróbálja stabilizálni a pozícióit, mégpedig úgy, hogy ennek a stabilizációnak a költségeit a világrendszer többi szereplőjére hárítsa át.
Donald Trump politikai történetmesélésében ez úgy hangzik, hogy a világ többi része változatos módokon lehúzta és átverte az Egyesült Államokat, és itt az ideje ennek az állapotnak véget vetni.
Trump megpróbálja Amerikát beállítani az amerikai vezetésű 20-21. századi globalizáció első számú áldozatának, ami önmagában kifejezetten nevetséges – hiszen a rendszernek épp az volt a lényege, hogy az USA felé terelgesse a világ erőforrásait a legtehetségesebb emberektől, az olcsó nyersanyagokon át az olcsó munkaerejű országokba kihelyezett termelés által megnövelt profitrátákig.
Az már egy más kérdés, hogy ezekből az amerikai metropolisz felé áramoltatott erőforrásokból az amerikai társadalom különböző rétegei nem egyformán részesültek, a nyereség főleg a jövedelmi hierarchia csúcsán realizálódott, míg bizonyos társadalmi csoportok még veszítettek is korábbi pozícióikból.
De ez inkább az USA belső politikai gazdaságtanáról és elosztási mechanizmusairól szólt, nem pedig arról, hogy az USA lenne a saját maga által felépített globalizáció áldozata. Ami inkább történt, az az, amiről egy korábbi hírlevelemben már írtam.
És ma gondoltál már a Római Birodalomra?
“Szerintem a történelmi analógiák mindig hasznosak. Mivel azonban a most érkező migránsok egytől egyig muzulmánok, ezért az Önök tapasztalatai a Római Birodalom bukásával kapcsolatosan kevésbé relevánsak, mint a magyarok és a balkáni országok tapasztalatai, amely országok korábban muzulmán hódoltság alatt éltek. Ezért a mi tapasztalatunk relevánsabb, mi…
Így néz ki egy birodalmi ciklus: egy adott ponton a perifériára extrakciós céllal kihelyezett tőke helyi felemelkedési utakat tesz lehetővé, amely aztán a centrummal szembeforduló feltörekvőket szül, gyengítve a központ relatív pozícióit.
Na és ezt a megbillent egyensúlyt próbálná most maga javára visszabillenteni Washington, mégpedig – ismétlem – úgy hogy ennek a rebalanszírozásnak a költségeit mások fizessék meg.
A mások alatt pedig elsődlegesen a legszorosabb szövetségesekre kell gondolni, mert valamiért az ő döntéshozói elitjeik fejében születik meg legkevésbé a gondolat, hogy ennek a helyzetnek akár alternatívája is létezhetne.
Nagyjából ez volt az a hipotézis, amit több Birodalom-adásban is fejtegettem, az elmúlt hetek fejleményei pedig eléggé alá is támasztják mindezt az EU vonatkozásában. Két fejleményre gondolok itt:
az egy hónappal ezelőtti hágai NATO-csúcsra, ahol a tagállamok – Spanyolország kivételével – vállalták, hogy 10 éven belül a GDP-jük 5% százalékát költik védelemre (3,5% szűken vett védelmi költség + 1,5% védelemhez is kapcsolható más fejlesztések, pl infrastruktúra)
a vasárnapi skóciai vámmegállapodásra, amelynek értelmében az USA ezentúl 15% vámot vet ki a legtöbb1 EU-tól vásárolt termékre, az EU cserébe semmilyen vámot nem vet ki az amerikai termékekre, viszont vállalja, hogy 750 milliárd dollár értékben energiát vásárol az USA-tól, és 600 milliárd dollár befektetést is végrehajt ott.
Utóbbi kapcsán nem túlzás a kedvenc francia befektetőm értékelése: ez nem annyira két egyenlő, szuverén fél közötti megállapodás, mint inkább egy olyan egyenlőtlen szerződés, amelyet a 19. században a nyugatiak kényszerítettek gyarmataikra és fél-gyarmataikra.
Mind a NATO-vállalás, mind pedig ez a vámalku gyakorlatilag masszív erőforrás-átcsoportosítást jelent Európából az Egyesült Államok felé.
A védelmi költések esetében az 5% sok tekintetben komolytalan, igazából a háttérben mindenki úgy van, hogy 10 év hosszú idő, majd eltrükközik valahogy. De még ha nem is érik el a GDP 5 százalékát ezek a költések, nyilvánvaló, hogy az európai döntéshozók növelni akarják a hadászatra fordított költéseket, és ennek az egyik elsődleges haszonélvezője az USA lesz. Mégpedig egyszerre két oldalról: a megnövekedett védelmi költések jelentős része az amerikai hadiipar koffereibe vándorol, másrészt pedig az amerikai költségvetésnek kevesebb összeget kell fordítani az európai országok védelmére.
Egyik oldalon bevételnövekedés, másik oldalon kiadáscsökkenés. A cechet pedig az európai adófizetők állják, nekünk jut majd rosszabb egészségügyi ellátás, oktatási rendszer, jóléti védőháló, mi így finanszírozzuk az amerikai impérium stabilizálását.
A vámokkal hasonló a helyzet. Bár magát a vámot az európai termékeket vásárló amerikai cégeknek kell megfizetniük, valójában az alku jelentős tőkekiáramlást hoz az európai országoknak, és nemcsak a 600 milliárdos befektetési vállalás miatt. A jelenlegi 2-5% tényleges exportvámszint megtriplázódása/meghétszereződése és az amerikai import olcsóbbá válása tovább fogja gyorsítani az európai uniós országok deindusztrializációját, a helyi ipar elvándorlását, á
öltözését az Atlanti-óceán túloldalára.
Az egyes tagállamokat persze eltérő mértékben sújtja majd, az elsődleges áldozat kétségtelenül Németország lehet, miközben az USA-ba kevesebbet exportáló Spanyolország könnyebben megúszhatja. De a különböző beszállítói láncokon keresztül a teljes uniós gazdaságon végig fog menni az amerikai vámok negatív hatása.
Politikai szempontból a dolog rávilágít az európai döntéshozó elitek teljes víziótlanságára és stratégiai félrekalkulációira.
Érdemes emlékeztetni magunkat, hogy januárban még kölcsönös szabadkereskedelemben gondolkodtak a brüsszeli tárgyalók, majd jött az április 2-i Liberation Day utáni amerikai ideiglenes visszavonuló, vagyis az egységes 10 százalékos vámszint, amelyet akkor, tavasszal még túl magasnak ítéltek meg Brüsszelben. Majd fokozatosan a 10 százalék már teljesen elfogadottá színeváltozott, hogy végül most a 15 százalékot is győzelemként próbálja meg eladni Ursula von der Leyen.
Ahelyett hogy globális koordinációban gondolkodott volna, koherens Kína-politikával saját mozgásterét növelte volna, vagy épp valódi válaszcsapásokkal okozott volna fájdalmat Washingtonban, az Európai Bizottság csupán papíron létező, be soha nem vetett technokrata megtorlócsomagokat próbált meg a 27 tagállammal kialkudni, hogy mire egy-egy ilyen pusztán elméleti fenyegetés összeálljon, addigra a gyorsan mozgó trumpi adminisztráció már teljesen máshol tartson.
És most Orbán Viktor, meg Szijjártó Péter hiába tépi a száját, hogy von der Leyen elbaltázta, a nagy budapesti alternatíva nem lett volna más, mint hogy július helyett már januárban be kellett volna csicskulni Trumpnak.
A becsicskulás ötven árnyalata, idáig terjed az egymás közt versengő európai elitek politikai képzelőereje – az egyetlen Pedro Sánchezt leszámítva.
Nem vetít sok jót előre mindez az európai unió gazdasági és politikai stabilitásra nézve, maradjunk ennyiben…
Néhány stratégiai jelentőségű területen (légiipar, chipgyártásban használt eszközök, stratégiai nyersanyagok) vámmentesség lesz, az acélipar területen pedig marad a kvótaalapú, lépcsézetes vámrendszer 50% legmagasabb vámkulccsal.
Valaki Bertrandos megfejtes alatt linkelt egy masfajta megkozelitest egy bizonyos Warwick Powelltol, ami azert más fenytoresbe helyezi ezt a kezdeti szornyulkodest...