Trump veresége a 21. század eddigi legostobább háborújában
5 tanulság az iráni háború és a világpolitika szerkezeti átalakulása kapcsán
Nem lesz nagy leleplezés, mert kb. minden értelmes ember egyetért ebben: Trump elveszítette az iráni háborút. De ezen az alapigazságon túl ez az ostoba háború alatt rengeteg izgalmas dolgot tanulhattunk a kortárs világunk nagy szerkezeti átalakulásairól, ezekből gyűjtöttem most párat össze. Ha érdekesnek és hasznosnak találod a hírleveleim, nagyon megköszönöm, ha egy kávémeghívással jelzed ezt vissza :)
Mind az Egyesült Államok, mind pedig az iráni kormányzat megerősítette, hogy tető alá hoztak egy megállapodást, amelyet pénteken írhatnak alá Svájcban, és amely 60 nappal meghosszabbítja az április eleje óta életben lévő törékeny tűzszünetet.
Ennek értelmében újra megnyílhat a háború február 28-i kitörése óta szinte teljes egészében lezárt Hormuzi-szoros, Irán pedig ebben a 60 napban szabadon exportálhatja a saját kőolaját. A megállapodás emellett lefekteti egy későbbi béketárgyalás alapvetéseit, például, hogy Teherán és Washington tárgyalni kezdenek az iráni atomprogram felügyeletéről, a majdnem hadászati szintre dúsított iráni urántartalékok “felhígításáról” és az amerikai szankciók ezzel párhuzamos feloldásáról.
Mivel az elmúlt közel négy hónapban Trump már több tucatszor — a CNN szerint 38-szor — bejelentette, hogy sikerült megállapodnia Teheránnal, és mivel a tavaly októberi gázai megállapodásban sem sikerült tartani a lefektetett menetrendet, joggal lehetünk szkeptikusak a mostani hírek kapcsán is.
Simán benne van, hogy a pénteki aláírásig összeomlik az egész, sőt az is, hogy 60 nap után újra kiújul a konfliktus, vagy hogy nem sikerül megvalósítani a további békefázisokat, hanem ebben az első fázisban maradunk 60 nap után is.
Mindettől függetlenül pár következtetés már nagyon élesen kirajzolódik ezzel az iráni háborúval kapcsolatban, amely meglátásom szerint kiválóan hozta felszínre a világpolitika struktúrájának átalakulását. Alább néhány ilyen következtetést emelnék ki.
1. A 21. század eddigi legostobább háborúja és az ajatollahok ereje
Vagyunk néhányan Magyarországon is, akik a jellemzően USA által indított fegyveres beavatkozások kapcsán fel szoktuk hívni a figyelmet azok felelőtlenségére. Hogy ti. egy-egy ilyen háború bizony sokszor teljesen értelmetlen, és a végére rosszabb lesz a helyzet, mint előtte volt.
Ilyenkor rendre megkapjuk, hogy hát mi akkor az épp tetszőlegesen behelyettesíthető diktátorokkal vagyunk, és nem akarjuk, hogy jól móresre legyenek tanítva. A mostani konkrét esetben a kérdés így hangzik: te akkor most az ajatollahokkal vagy?
Trump és Netanjahu iráni háborúja kiválóan példázza, hogy bizony gyakran a ragadozó hozzáállás, a háborús fellépés az, ami a tetszőlegesen behelyettesíthető diktátort jobb helyzetbe hozza.
Kétségtelen, hogy az elmúlt hónapokban az iráni rezsimnek rengeteg csapást kellett elszenvednie, kezdve legfelső vezetőjének, Ali Hámenei-nek a halálával. Csakhogy a rendszer nemhogy összeomlott volna, hanem az egész világ előtt bizonyította túlélési képességét, sőt több ponton is olyan stratégiai előnyökre tett szert, amelyek február 28-a előtt nem voltak meg neki. Ezekről bővebben a második pontban írok.
A másik oldalon Washington egyetlen nyilvánosan megfogalmazott stratégiai célját sem érte el, cserébe felbolygatta az egész világgazdaságot, további ellenszenvet szított saját szövetségeseiben, és nagy lökést adott a kínai megújulóenergia-iparnak is.
Az iráni atomprogram ügyében pedig a legoptimistább forgatókönyvek szerint is maximum oda juthatunk vissza, ahová Barack Obama már 11 évvel ezelőtt eljutott. De még ennek is kicsi az esélye.
Szóval akkor ki is van az ajatollahokkal?
2. A precíziós távolsági csapásmérés képességének “demokratizálódása”
Minden konvencionális értékelés szerint az USA magasan a világtörténelem legnagyobb katonai hatalma, olyan fegyverzettel, olyan technológiával és olyan hadügyi büdzsével, amelynek nyomába sem ér senki.
És mégsem képes térdre kényszeríteni egy nála jóval kisebb, szegényebb és gyengébb országot, amelyik gyakorlatilag nem rendelkezik, például, hagyományos értelemben vett légierővel.
Ennek az egyik fő oka az, hogy a korábbi évtizedekkel ellentétben mára a precíziós távolsági csapásmérés technológiája viszonylag olcsón és viszonylag széles körben hozzáférhetővé vált nemcsak Irán, de nála akár még gyengébb szereplők számára is.
Ennek az átalakulásnak a középpontjában a drónok és a rakéták állnak, amelyekről Ukrajnában és a Perzsa-öbelben is kiderült: képesek radikálisan kiegyenlíteni a konvencionális harcászati erőforrásokban fennálló drámai egyenlőtlenségeket is.
A drónok segítségével Irán legalább két területen is úgy volt képes bővíteni stratégiai mozgásterét, hogy azzal mára erősebb geopolitikai pozícióba jutott, mint a háború előtt volt.
Az egyik a Hormuzi-szoros lezárásának fenyegetése. Ez egy olyan fegyver az iráni rezsim kezében, amely mint legnegatívabb forgatókönyv az elmúlt évtizedekben mindig ott szerepelt a stratégiaalkotó szakik látóterében, de igazából reális lehetőségként senki nem számolt vele — legkevésbé a Trump-adminisztráció.
Aztán mégis megtörtént, Irán lezárta a szorost, ezzel megbénította a globális olaj- és gázkereskedelem ötödét, és leállította más olyan létfontosságú termékek áramlását, mint a mezőgazdaság számára létfontosságú műtrágyák, vagy épp a chipgyártáshoz elengedhetetlen hélium.
Az iráni forradalmi gárda innentől bármikor képes lehet megbénítani ilyen módon a világgazdaságot, ami stratégiai értelemben egy atombombához fogható fegyver a kezében — annál sokkal olcsóbb és még “humánusabb” is, szóval mindenképp Teherán jövőbeli regionális és globális súlyát növelő csodafegyver.
A precíziós távolsági csapásmérés demokratizálódásának másik következménye, hogy az USA előretolt külföldi katonai bázisainak egy részét erőforrásból kitettséggé változtatja.
Hagyományos harcászati körülmények között ezek a bázisok az amerikai erőprojekció eszközei, ahonnan az USA mutogathatja egyértelműen nagyobb izmait, légicsapásokat és beavatkozásokat intézhet gyengébb ellenfelei ellen. Ámde az iráni háborúban viszonylag hamar kiderült, hogy az Emírségek, Katar, Szaúd-Arábia vagy épp Kuvait területén lévő amerikai katonai bázisok kiváló célpontokat jelentenek az iráni drónok és rakéták számára.
Ennek pedig hosszabb távú következményei lesznek majd az USA globális erőprojekciója, csapásmérő képessége szempontjából más régiókban, így például a Kínát körbevevő ún. első szigetlánc esetében is.
De a Közel-Keletnél maradva érdemes látni, hogy ezek a bázisok nemcsak az USA, hanem a nekik otthont adó államok számára is biztonsági garanciából fenyegetéssé változtak.
Jól látszik, hogy a régió két legfontosabb katonai hatalma, az Emírségek és a szaúdiak is elkezdtek az USA-tól valamennyire függetlenedő védelmi politikát folytatni (ld. pl. a szaúdi-pakisztáni-török harcászati közeledést).
Sőt leginkább Rijád irányából egyre erősödnek a hangok, amelyek egy Iránnal kötendő regionális alku szükségességét vetik fel. Reakcióként Teherán már jelezte: ennek alapfeltétele lenne, hogy az érintett országok ne adjanak otthon amerikai katonai bázisoknak.
3. Trump, a véletlen klímaharcos
Ahogy az első pontból már kiderült, amikor ostobaságokat csinálsz, akkor sokszor pont az ellenkezőjét éred el annak, amit szerettél volna. Ez pedig nemcsak az iráni fundamentalista rezsim, de globális energiarend kapcsán is igaz.
Kevés ember van a földön, aki jobban imádja a kőolajat és jobban utálja a megújuló energiaforrásokat, mint Donald Trump. A ki nem kényszerített, hülye háborújával viszont pont arra figyelmeztette a világ országait, hogy a kevés országban kitermelt, veszélyes csomópontokban összpontosuló fosszilis energiától való függést érdemes lenne csökkenteni.
Más szóval: Trump aláhúzta, hogy a megújulók energiamixen belüli bővítése nem csupán környezetvédelmi, hanem biztonsági és gazdasági stabilitási kérdés is.
Bár konkrét statisztikák még nincsenek, az idei évre vonatkozó befektetési döntéseket az államok és gazdasági szereplők még a háború kitörése előtt meghozták, a most hozott döntések hatása pedig majd csak később mérhető
de az International Energy Agency májusi jelentése úgy számol, az iráni háború okozta energiabiztonsági sokk jelentősen felgyorsítja a megújulóenergia-infrastruktúrák telepítését.
Mint ezeknek az infrastruktúráknak a termelési láncait nagyrészt ellenőrző ország, Kína jelentős győzelemként könyvelheti el ezt a fejleményt.
Még a főleg kőolajban és földgázban utazó országok egy része is ezzel a forgatókönyvvel kalkulál. Az Egyesült Arab Emírségek kilépése az OPEC-ből például azt mutatja, az ország tisztában van azzal, hogy a fosszilis energiahordozók jövője igen kétséges, így még amíg lehet, minél többet ki akar termelni, minél gyorsabban — ami a csövön kifér! —, ebben pedig az OPEC kitermelési kvótái csak akadályt jelentenek.
Szóval ahogy az Eurasia Group alapítója, Ian Bremmer nemrégiben fogalmazott, Trump akarata ellenére, kvázi véletlenül zöld elnök lett…
4. Kína, a stabilizátor
A megújulók kapcsán jelentkező potenciális győzelem ellenére a Hormuzi-szoros lezárása Kína számára is okoz komoly gazdasági nehézségeket.
Mindezzel együtt újfent bebizonyosodott, hogy a Trump-féle USA revizionista kalandorpolitikájához képest Peking a globális rendszer stabilizálójaként tud fellépni.
A kínai vezetés például tudatosan döntött a kőolajimportjának a radikális csökkentése mellett, amit a felhalmozott olajtartalékaival, illetve szén- és megújulókapacitásaival pótolt. A kínai keresletcsökkenés a globális olajimport-csökkenés aránytalanul nagy hányadát, 74%-át teszi ki, ami azt eredményezte, hogy a Hormuzi-szoros lezárása által kiemelten sújtott többi kelet-ázsiai országnak relatív értelemben több importlehetőség maradt. És a globális olajárak is stabilabbak maradtak azáltal, hogy a hormuzi lezárás miatti jelentős kínálatkiesést Peking egy jelentős keresletkieséssel ellensúlyozta.
Persze a kőolaj nemcsak a kínaiak miatt nem érte el az elemzők által jósolt 200 dollár körüli hordónkénti árat, a többi nagyobb fogyasztó tartalékkészleteinek felszabadítása is mérsékelte az áremelkedést. A nettó exportőr USA is hasonlóan járt el, a globális ár kontrollja érdekében a belföldi üzemanyagárak elszabadulását, és emiatt növekvő lakossági elégedetlenséget is bevállalva.
Épp június vége lenne az a pont, amikorra ezek a tartalékok kifogytak volna, és így megszűnt volna ideiglenes ármérséklő hatásuk. Ha össze is jön a mostani új megállapodás, és meg is nyílik a szoros, a magas olaj- és gázárakra még akkor is érdemes berendezkednünk, hiszen a leállított és/vagy megsérült kitermelő- és finomítókapacitások újraindítása még így is hónapokat fog igénybe venni. Szóval nem kizárt, hogy a következő időszakban még szűkös lesz a kínálat, az árak pedig emelkedni fognak tovább.
5. Így néz ki a többpólusú világ
A kínai stabilizátorhatás ellenére érdemes látni, hogy kb. idáig terjed Peking jelenlegi nagyhatalmi befolyása:
a Hormuzi-szoroshoz hasonló fojtópont, a ritkaföldfémek segítségével tavaly képes volt elérni, hogy az USA ne ártson neki közvetlenül;
brutális gazdasági súlyával képes stabilizátorként fellépni a világgazdaság egészére nézve, úgyhogy közben pont ezzel a brutális gazdasági súlyával maga is világkereskedelmi és geopolitikai konfliktusgenerátor;
de nem képes megvédeni szoros szövetségesét, Iránt az amerikai katonai beavatkozással szemben,
és nagyon távol van attól, hogy bármiféle átfogó alternatív rendszert legyen képes kiépíteni az második világháború után amerikai vezetéssel kiépített, most pedig Amerika által szétvert intézményrendszer lecserélésére.
Az iráni háborúval hivatalosan is véget ért az a rendszer, amelyben az USA (vagy más szuperhatalom) egyedüli hegemónként képes lenne rákényszeríteni akaratát a világra. Annak a korszaknak is hivatalosan vége van, amikor az USA egyedüli hegemónként hajlandó volt garantálni ún. globális közjavakat, például a tengerek szabad hajózhatóságát vagy épp a fosszilis energiahordozók biztonságos, kiszámítható áramlását.
Helyébe egy sokkal kaotikusabb rendszer lép, amelyben olyan regionális középhatalommá előlépő szereplők is képesek globális hatást kifejteni, mint Irán. És amelyben az USA szövetségesei számára is inkább kifizetődő a különböző gravitációs pontok közötti balanszírozás, a több lábon állás.
A világ stabilitása tehát az egymással versengő szereplők együttműködési, tárgyalási, megállapodási képességén múlik. Az egypólusú világnál sokkal instabilabb, a háborúk esélyét növelő rendszerbe vagy rendszerhiányba lépünk, ahol cserébe sokkal több szereplő hangja számít, és a megnövekedett háborús veszélyek elkerülése érdekében felértékelődik a diplomácia, az egymás iránti nyitottság szükségessége.
Az új rendszer/rendszerhiány, amely az egypólusú világ után következik, hasonlítható lesz szerinted bármilyen korábbi multipoláris (vagy bármilyen egyéb) rendszerhez, illetve rendszerkoncepcióhoz?