Miközben Magyarországon az Orbán-rendszer bukásával a “munkaalapú társadalom” koncepciójának jövője is kérdésessé válik, a saját globális pozícióvesztésével szembesülő európai elit körében értékelődik fel ez a gondolat. A német kancellár szerint például többet kéne dolgoznunk, és kevesebbet kéne hesszelnünk, ha fenn akarjuk tartani az életszínvonalunkat. De vajon igaza van?
Mindjárt le is írom, hogy mit gondolok én és mit gondolnak mások erről. Mindenesetre az ide, a Köztesre születő szövegek megírása is munka, igaz, olyan, amit szabadidőben, ingyen, pusztán a gondolkodás öröme által motiválva végzek. Ha nektek is tetszik, amit itt csinálok, és egy lájkon túl is visszajeleznétek, hogy folytassam, akkor tökre örülök, ha a Ko-fi oldalamon keresztül meghívtok egy kávéra!
Nem tudom, feltűnt-e nektek, de új divat ütötte fel a fejét az európai politikusok körében. Elzarándokolnak Kínába, és az ott tapasztaltak által megihletve kinyilatkoztatásokba fognak a világ nagy dolgait illetően. A spanyol miniszterelnök, Pedro Sánchez nemrégiben a pekingi Csinghua Egyetemen mondott el egy olyan beszédet, amelyben pöpec kis geopolitikai programot vázolt fel az Európai Unió számára.
Bő két hónappal előtte a német kancellár, Friedrich Merz is megfordult Kínában, hazatérve pedig jól kiosztotta saját polgárait, amiért
nem dolgoznak eleget,
túl sok betegszabadságot vesznek ki, és túl sokat foglalkoznak a munka és magánélet közötti megfelelő egyensúly (work-life balance) kérdéseivel.
Merz kijelentése nem értelmezhető anélkül a nagy globális átrendeződés nélkül, amelyről ebben a hírlevélben és sok partizános műsorban is beszéltem: az Egyesült Államok és szövetségeseinek relatív gazdasági és katonai súlya csökken, miközben a Globális Dél egy sor államának relatív súlya növekszik.
Illusztrációként elég csak egy adatsort idehozni: 1980-ban a G7-országok — az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Japán — a vásárlóerő-paritással kiigazított globális GDP 51,9 százalékát tették ki, 2016-ban 32,3 százalékát, 2025-ben 28,3 százalékát; és ez az arány várhatóan 2030-ra 26,2 százalékra csökken. Ezzel párhuzamosan Kína az 1980-as 2,1 százalékról a 2025-ös évben már 19,6 százalékra növekedett, 2030-ra pedig a 20,4 százalékot. India esetében a három szám: 2,7%, 8,2% és 9,7%.
Röviden csak Kína-sokként és Kína-pánikként szokás emlegetni ennek a relatív súlyvesztésnek a felismerését és hatásait, de valójában a mélyben
sokkal komplexebb világgazdasági és világkereskedelmi szerkezeti átalakulások zajlanak.
A merzi mondatok ennek a tendenciának a megfékezését tűzik célul, és nem meglepő módon Európa-szerte komoly vitákat indítottak el, amelyek nem mindig illeszthetők a 19. és 20. századból hozott ideológiai kategóriáinkba.
A támogatói oldalon megjelennek az olyan gazdasági liberális, főként a német nagytőke világlátást kifejező, artikuláló szereplők, mint az Institut für den deutchen Wirtschaft. A think-tank áprilisban publikált tanulmánya úgy érvel, a német munkaerő olyan drámai csökkenésben van, amely már külső erőforrásokkal — tehát, mondjuk, a munkanélküliek bevonásával vagy a bevándorlással — nem kompenzálható, elkerülhetetlen, hogy az emberek többet dolgozzanak. Az intézet javaslata szerint a kormányzatnak mindezt a korai nyugdíjazási lehetőségek csökkentésével és a munkavállalói adóterhek csökkentésével kellene ösztönöznie.
Más oldalról, de hasonló következtetésekre jut a baloldali politikai-gazdaságtani gondolkodás egyik nagyágyúja, Branko Milanović is.
Szerinte a világ egy kompetitív hely, ahol a kevesebbet dolgozók szükségszerűen lemaradnak. A közgazdáz szerint mindez évszázados távlatban nézve érthető meg igazán. A kapitalizmus megjelenése ugyanis nemcsak “ipari forradalmat”, de “iparkodó forradalmat” is elindított, vagyis arra kényszerítette az embereket, hogy sokkal többet dolgozzanak, mint tették azt korábbi termelési rendszerekben. Ennek az elődeik “iparkodása” által felhalmozott gazdagságnak az áldásait élvezzük most itt Európában, de mindez nem tart örökké.
Milanović a “létezett szocialista” rendszerek és kapitalista társaik közötti összehasonlítást is hoz az érvei alátámasztására. Szerinte a “mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk, ők úgy tesznek, mintha fizetnének” keleti blokkbeli modellje sokkal kellemesebb viszonyokat teremtett a munkások számára, mint a kapitalista hajtás, de cserében utóbbi eredményeképp sokkal több javat, sokkal több árucikket sikerült előállítani, ami végső soron a szovjet blokk vereségéhez vezetett.
A ZDF Politbarometer felmérése szerint a németek elsöprő többsége nem tartja jogosnak a kancellár kritikáját, és sok oldalról hangzott el az az ellenvetés, hogy ha létezne, például, megfelelő gyermek- és idősgondozási infrastruktúra, akkor az embereknek nem kellene annyiszor beteget jelenteniük.
Amiben persze van igazság, bár összehasonlítva az USA-val és Kínával, valószínűleg ez a hiány nem döntő jelentőségű a “mennyit dolgozunk” kérdésben.
A merzi álláspont legizgalmasabb kritikáját az egykori radbalos spanyol minisztertől, Alberto Garzóntól olvastam (akit amúgy nagyon szeretnék valamikor a következő időszakban elkapni itt Barcelonában egy Unortodox interjúra).
A spanyol közgazdász szerint ostobaság a ledolgozott órák számával hozni összefüggésbe egy társadalom gazdagságát és jólétét, az sokkal inkább attól függ, hogy
pontosan mit, hogyan és milyen rendszerben termel.
“Jelenleg az éves ledolgozott óraszám Görögországban 1893, Spanyolországban 1638, Németországban pedig 1335 óra. Az egy ledolgozott órára jutó GDP azonban Németországban 93,7 dollár, Spanyolországban 73,4 dollár, Görögországban pedig 44,9 dollár” - írja.
Ami nemcsak azt jelenti, hogy a német munkások hatékonyabban dolgoznak, mint a spanyolok, akik pedig hatékonyabban, mint a görögök, hanem azt is, hogy a német gazdaságban dolgozók olyan termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, amelyek a piacon több pénzért értékesíthetők.
Innen nézve pedig nem arra van szükség, hogy többet dolgozzunk, hanem hogy okos iparpolitikával, minőségi oktatási és képzési rendszerrel ösztönözzük, a komplexebb, magasabb minőségű termékek előállítását.
Viszont még ennek az elképzelésnek is vannak határai. Mégpedig az, hogy ha mindenki a legmagasabb minőségű és mennyiségű termékek legyártásából és eladásából akar megélni, akkor valójában senki nem tud ebből megélni. Ha mindenki ipari exportőrré válik, valójában senki nem lesz az, mert nem lesznek, akik importálni akarnának.
Vagyis nem lehet mindenki Kína.
Valójában a kortárs gazdasági stagnálásnak is az a fő oka, hogy globális szinten túltermelési válság alakult ki, ami globális szinten csökkenti a termelőtevékenységek jövedelmezőségét. Ebből kifolyólag mindenki megpróbálja a másikra áthárítani ennek a válságnak a terheit.
Ez történhet országok között, ahogy például nagy exportőrök megpróbálják versenytársaikat kiárazni a piacról, hogy nagyobb piaci részesedésre szert téve kompenzálják a csökkenő profitrátákat.
De történhet országon belül is, a dolgozók kizsákmányolásának fokozásával: megpróbálni őket többet és olcsóbban dolgoztatni, és így tenni versenyképesebbé az előállított termékeket.
Ezen a pontot pedig eljutunk oda, hogy akkor a társadalmak jóléte lehet, hogy nem (csak) a többet dolgozástól, de nem is a hatékonyabban, minőségibben dolgozástól függ, hanem attól is,
mire fordítjuk és hogyan osztjuk el a megtermelt értéket.
A Globális Északon pont az a probléma, hogy a megtermelt értékből a tőke egyre nagyobb arányt szakít ki magának (amit aztán nem fektet vissza, minek tenné, úgysem jövedelmező), és a társadalmak többségét adó dolgozóknak egyre kisebb szelet jut.
Ugyanezt a jövedelmek értékén keresztül is lehet szemléltetni, sok grafikon kering az interneten, ami a dolgozói bérek 70-es évek óta tartó stagnálását és a legfelső 1% jövedelmeinek látványos növekedését rakja egymás mellé.
Ezeknek a tendenciáknak a megfordítása pedig szervezett politikai küzdelmet igényel.
Persze vannak azok, akik szerint a technológiai fejlődés valójában mindezt megoldja, és
elérkezünk a munka utáni világ korába.
A Szilícium-völgyi techoligarchák evangelistái szerint a mesterséges intelligencia és a robotizáció majd megszünteti azt a kényszert, hogy az emberi munkának részt kelljen vennie a javak megtermelésében, nekünk csak majd fel kell vennünk az általános alapjövedelmet és jól ellébecolnunk.
Nyitott szemmel járva a kortárs világban, ismerve a kortárs gazdaságunk politikai felépítését, azt nehéz elhinni, hogy a most zajló technológiai átalakulások anyagi előnyei nem inkább a legfelső 0,1% zsebében fognak megképződni.
A mesterséges intelligencia és robotizációs simán olyan disztopikus megoldásokhoz is elvezethet, amilyen az Andor c. sorozat börtönkolóniája, ahol az emberi munkaerő egyszerűen értéktelenebb, olcsóbb, mint bármilyen robot, ezért jobban megéri azzal termelni, a technológiát pedig az elnyomás és kizsákmányolás maximumának fenntartására használni.
De még ha be is köszöntene a “teljesen automatizált luxuskommunizmus”, a munka kérdése úgyis fennmaradna. Mégpedig úgy, hogy mégiscsak az emberi természetünk egyik fontos része, önmaguk és vágyaink kiteljesítésének, megvalósításának eszköze, kreativitásunknak és racionalitásunknak az egyik fontos csatornája.
Szóval bármennyire vonzónak hangozhat egy átdolgozott hét után, a munka utáni világ nem biztos, hogy kívánatos dolog. De az sem mindegy, hogy mit, hogyan és miért dolgozunk, és mihez kezdünk a munkánk gyümölcsével.
Úgy érzem a munkáról alkotott nézeteink közelednek Szilárd 😉