Szemüvegek és vakfoltok a háború ködében

Avagy kicsit beletenyerelek az izraeli-iráni háborúba

---

Szolgálati közlemény

Június 29-én, vasárnap 18.00-tól élő substacker-csúcsot tartunk két emberrel, akitől az évek során nagyon sokat tanultam, és még rengeteg érzelmi támogatást is kaptam a munkámhoz, és akik szuper hírlevelet visznek ezen a platformon: Schultz Nórával és Kováts Eszterrel.

Az eseményhez itt tudtok majd csatlakozni.

És bővebb leírást pedig itt találtok:

Elméletben erősek – értelmiség a 2020-as évek politikájában

---

A háború legelső áldozata az igazság, szól a közhely. Manapság ezt több egymástól külön álló tendenciai is erősíti:

• A politika szükségszerűen kompetitív és konfrontatív műfaj, a hatalom gyakorlásának elsődleges terepe, így esetében talán alapból irreális elvárás a részigazságokon, partikuláris értékeken és érdekeken felülemelkedő Nagy Igazság. A háború pedig a politika legszélsőségesebb megnyilvánulási formája, politikai cselekvés, amelyet fegyverekkel folytatnak. A háború nem igaz és hamis, hanem győzelem és vereség kérdése.

• A kortárs globális nyilvánosságot az atomizált scrollozók valamilyen spekulatív hasonlóság alapján összeálló, ideiglenes rajainak emocionális és identitárius megfelelési elvárásai szervezik: ez lenne ugye az általam sokat hivatkozott hiperpolitika. Ebben a kontextusban szintén nem az igaz-hamis, hanem az azonosulás és elhatárolódás érzelmileg túlfűtött koordináta-rendszerében mozgunk.

Mindez a múlt pénteken Izrael által Irán ellen indított, azóta kölcsönös rakéta- és drónváltássá bővült háború kapcsán jutott eszembe. A helyzet sok tekintetben szorongással tölt el, a két oldal propagandisztikus ferdítései, de még inkább a velük azonosuló globális nyilvánosságfrakciók érzelemvezérelt szemüvegei és azonosulás megkövetelő elvárásai pedig dühítenek.

Főleg mert nem tudok maradéktalanul azonosulni egyik oldallal sem, és nem is értem, hogy miért kellene tőlem több ezer kilométerre lévő, önző és gyilkos államokkal érzelmileg vagy politikailag azonosulnom, ahelyett hogy a szemlélődő megértésre törekednék.

Eközben tudatában vagyok annak, hogy én is konkrét gondolkodási iskolákból kiindulva látom a helyzetet, múltbeli analógiák visznek közelebb, vagy pont hogy távolabb a valóságtól, vagyis hogy nekem is vannak szemüvegeim, vakfoltjaim és optikai csalódásaim.

Ez pedig egyrészt baj, amennyiben elfedi előlünk a valóságot, másrészt ugyanakkor a valóság megismerésének egyetlen emberi útja is, hiszen a tények önmagukban nem jelentenek semmit, egymáshoz való viszonyukat, összefüggéseiket egy rendszerező, szűrő és absztraháló munka tárja fel, ami pedig szükségszerűen részleges, feltár valamit, de közben elfed valami mást.

Szóval ebben a többszörösen összetett mezőben próbáltam végiggondolni az Izrael és Irán közötti konfliktust, néhány pontba szedve leírom, mire jutottam.

1.

Az Izraelt kormányzó elitek szempontjából teljesen racionális cselekedetnek tűnik most, 2025. júniusában megtámadni Iránt, hiszen a teheráni rezsim évtizedek óta a leggyengébb állapotában legtörékenyebb pillanatában van.

Az izraeli elitek körében viszonylagos konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy Irán a legnagyobb regionális riválisuk, innen nézve pedig van abban logika, hogy akkor próbálják neki megadni a kegyelemdöfést és lenullázni Izrael ellen bevethető rakétatartalékat, amikor Teherán regionális szövetségeseinek jelentős része szintén a padlón van: a Hamaszt és a Hezbollahot az izraeli támadások lefejezték és erősen meggyengítették, az Asszad-rezsim helyét egy USA-val kiegyezést kereső ex-terrorista vette át Szíriában, a jemeni húszik szintén meggyengültek, bár talán még ők maradtak a többiekhez képest a legjobb formában.

Erre a logikus izraeli államérdekből levezethető indokra szétválaszthatatlanul ráépül Benjamin Netanjahu szűkebb, saját szempontjából szinté érthető érdeke is: a háborús helyzet minél további fenntartása bizony a saját politikai túlélésének feltétele is.

Sőt egy elmúlt hónapokban körvonalazódott amerikai-iráni atomalku fundamentális módon ásta volna alá Netanjahu Közel-Kelet-vízióját, szóval itt van még egy plusz indok is.

2.

Bár egyre inkább olyan világban élünk, ahol az erőnek elegendő puszta létezésével legitimálnia önmagát, odáig még nem jutottunk el, hogy egy háború kirobbantását ne kellene valami elfogadható magyarázattal legitimálni. A mostani esetben az izraeli kormányzat ez azzal indokolja, hogy Irán a küszöbén van annak, hogy atomfegyverekkel rendelkezzen.

Ahogy azt Haaretz még 10 évvel ezelőtt dokumentálta, Benjamin Netanjahu 1992 óta folyamatosan azt állítja, hogy Irán már csak percekre van a nukleáris fegyverek kifejlesztésétől.

De nem ez az egyetlen ok, ami miatt sokan szkeptikusak ezzel a bizonyítékokkal nem alátámasztott állítással kapcsolatban.

Az Egyesült Államok titkosszolgálatainak márciusi értékelése szerint az iráni rezsim nem fejlesztett nukleáris fegyvereket, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) vezetője pedig úgy nyilatkozott, nem rendelkezik olyan bizonyítékokkal, amelyek atomfegyverek szisztematikus fejlesztésére utaltak volna.

Ezzel együtt tagadhatatlan, hogy a NAÜ az elmúlt hónapokban nem kapott teljes körű hozzáférést a nukleáris létesítmények mindegyikéhez, és az is, hogy Irán a civil felhasználás által megköveteltnél sokkal magasabb dúsítottságú urántartalékokat halmozott fel.

A Financial Times által megszólaltatott szakértők ezzel kapcsolatban úgy vélekednek, hogy az atombombához szükséges dúsítottsági szintet pár hónapon belül képesek is lennének elérni, de ahhoz, hogy egy ebből konkrét bevethető fegyver készüljön, még kb 1 évre lenne szükség.

Vagyis az azonnali fenyegetés állítása inkább tűnik szósznak, mint valódi indoknak, miközben az sem igaz, hogy Irán most ért volna el új fejlesztési szintet, hiszen a jelenlegi állapot már több mint egy éve elérte.

3.

Persze Izrael vezetői kalkulálhatnak úgy, hogy ez már olyan fenyegetettségi szint, ami nekik nem fér bele, és inkább “megelőző csapást” mérnek. Ahogy az első pontban is hangsúlyoztam, ez Izrael saját lépéseihez lehet racionális indok, csak itt akkor a “szubjektív” veszélyértékelések területére léptünk, ami nem föltétlenül elegendő racionális indok ahhoz, hogy más országok állampolgáraiként csak úgy bemondásra indokoltnak érezzünk egy katonai fellépést.

Mert végső soron Vlagyimir Putyin is úgy indokolta az Ukrajna elleni agresszióját, hogy az ukrajnai belpolitikai események, és Kijev egyre erőteljesebb nyugati orientációja, NATO-hoz való csatlakozási szándéka olyan pontra jutott, ami már egzisztenciális veszélyt jelent Oroszországra, az orosz állam biztonságára nézve. Mint minden narratívában, ebben is vannak igazságfoszlányok, a meggyőzés ambíciójával fellépő politikai narratívákba mindig kell egy kis igazságmag.

De nekünk, a világot szemlélő, és azt megérteni akaró embereknek muszáj találnunk olyan pontokat, amelyek kívül helyezkednek a történetesen többé vagy épp kevésbé megalapozott szubjektív veszélyérzeteken. Főleg olyankor, amikor háború és béke, élet és halál kérdéseiről van szó.

4.

Fel kell például tennünk azt a kérdést, hogy a háború-e a legjobb eszköze annak a célnak, amelyet el akarunk érni.

És szerintem az, hogy kevesebb atomfegyver legyen a világon, és sőt az is, hogy egy teokratikus diktatúra ne rendelkezzen atomfegyverrel, jó és üdvözlendő cél. DE!

Izrael - saját bevallása szerint - nem rendelkezik azokkal a kapacitásokkal, amelyek lehetővé tennék, hogy háborús úton teljesen kiiktassa az iráni nukleáris létesítményeket. A mondás az, hogy ezek egy része mélyen a föld alatt van, ezek elpusztításához akkora bomba kell, amilyennek csak az USA rendelkezik, és amelyet csak az amerikai B-2 Spirit nehézbombázók tudnak célba juttatni.

Itt tehát felmerül annak a kérdése, hogy a defenzív műveletek mellett, az Egyesült Államok az offenzív műveletekbe is beszálljon Izrael oldalán - mindközönségesen: háborúba lépjen Iránnal. A szöveg írásának pillanatában a legutolsó infó - a Wall Street Journal értesülése - szerint Donald Trump privátim már jóváhagyta a belépést, de a hivatalos parancs kiadásán még vacillál.

Még ekkor sem garantált persze, hogy sikerül kiiktatni az iráni nukleáris kapacitásokat, mert - word on the street is - a kérdéses bombák kb. 200 láb (kb. 60 méter) mélységig képesek pusztítani, de nem kizárt, hogy Teherán már ennél mélyebbre is elhelyezett urándúsító kapacitásokat. Nem véletlen, hogy sok tekintélyes szakértő úgy véli, eszköz nem alkalmas arra, amit kitűzött magának célként, ezt az érvet fejti ki igazán érthetően és meggyőzően John Mearsheimer professzor:

Sőt, ahogy a fent már linkelt FT cikkben egy másik szakértő fogalmaz, a mostani támadások nemhogy csökkentenék, hanem egyenesen növelik az ösztönzőket arra, hogy az iráni rezsim a jövőben tényleg atomfegyvereket fejlesszen, hiszen úgy kalkulálhat, csak azok rettenthetik el az ellenfeleket egy újabb támadástól.

5.

Az Egyesült Államokban az elmúlt napokban éles politikai viták kezdődtek a Trump-koalíción belül azzal kapcsolatban, hogy Amerikának érdekében áll-e még jobban beszállni ebbe a konfliktusba. Olyan vadul trumpista hangok érvelnek ellene, mint Steve Bannon vagy Tucker Carlson. (Hogy milyen feszült a vita, jól átjön ebből az egy perces szóváltásból is, de a teljes, két órás interjú is tanulságos.)

Ezt a kérdést az amerikaiaknak kell megválaszolniuk, de felmerül az a kérdés is, vajon az európai országoknak mi az érdekük ebben a konfliktusban.

Ha ugyanis az USA tényleg megtámadja Iránt, akkor automatikusan fel fog merülni európai NATO-szövetségeseinek szerepe, ahogy ez felmerült a korábbi hasonló beavatkozásnál, Afganisztántól Irakon és Líbián át Szíriáig.

Azt hiszem, már ez a lista elegendő érv kellene legyen, hogy az európai országoknak egyáltalán nem érdekük a 90 millió lakosú, bonyolult, rétegezett társadalommal rendelkező Irán destabilizációja.

(Az iráni rezsimváltás problematikusságáról amúgy nagyon tudom ajánlani iráni baloldali emigráns családból származó, katolikus-trumpista Sohrab Ahmari írását.)

Az imént felsorolt négy beavatkozás mindegyikéből rosszabbul jöttek ki az európai országok, még olyankor is, amikor a kontinens két legjelentősebb hatalma, Franciaország és Németország kimaradt a beavatkozásból, ahogy azt Irak esetében - nagyon helyesen - tették.

Ha Izrael esetében megalapozottabban lehet érvelni amellett, hogy Irán közvetlen és egzisztenciális fenyegetést jelent, az európai országok esetében emellett az állítás mellett sokkal nehezebb lenne érvelni. És miközben a két óceán által védett, saját kontinensén egyeduralkodó USA számára egy esetleges iráni destabilizáció következményei közvetettek és távoliak, az európai országokra nézve a következmények sokkal közvetlenebbek és súlyosabbak, és őszintén, nincsenek is abban a belső állapotban, hogy ezekkel a következményekkel értelmesen szembe tudjanak nézni.

Európa érdekében egy gyors deeszkaláció és az iráni nukleáris kérdés diplomáciai, szerződéses rendezése állna. Az már egy más kérdés, hogy a dolgok ilyen irányba tolásához az európai országok rendelkeznek-e elegendő erővel és belátással.

6.

De te akkor a szörnyű iráni diktatúra mellett állsz, amelyik amúgy perceken belül fellógatna egy darura? - hangzik el minden alkalommal a kérdés, amikor valaki távolságtartóan megpróbál mérlegelni ebben és az ehhez hasonló konfliktusokban.

A válaszom egyértelműen nem. Mélységesen elutasítom azt, amit az Ali Hamenei vezette rezsim művel, ahogy mélységesen elutasítok még rengeteg más gyilkos, az emberi méltóságot lábbal tipró rezsimet a világon. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy relatíve humánusabb és szabadabb országban élek, és szeretném ha ez az állapot nem egy privilégium, hanem az emberiség egyetemes minimuma lenne.

De a közelmúlt története rengeteg bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a bombázókkal és rakétákkal történő demokráciaexport mindig a visszájára sül el.

És van itt szerintem egy általánosabb gondolat is.

A világon nagyon sok szörnyűség van, ami ellen tenni kellene. Ebből viszont nem következik az, hogy minden esetben pont nekünk kellene tennünk, és hogy pont az a megfelelő lépés, amit inkompetens politikai vezetőink és átláthatatlan érdekeket képviselő elitjeink javasolnak.

Ha pedig így áll a helyzet, akkor fel kell mérnünk, hogy mik azok a célok, amiket reálisan el tudunk érni azért, hogy jobbá tegyük a világot, és ha épp ilyenre nincs eszközünk, akkor bár azt azonosítsuk meg, mit kéne elkerülnünk, hogy legalább ne tegyük rosszabbá magunk és mások számára.