Kormányváltás, holdmisszió és amikre még képesek vagyunk

Három olyan friss eseményről szeretnék írni, amely alkalmas arra, hogy embereket lelkesedéssel töltsön el: a magyar választásokról, az Artemis II holdmisszióról és a spanyol miniszterelnök által nemrégiben szervezett nemzetközi balos csődületről. Bár nem magától értetődő, a három nagyon eltérő súlyú és jelentőségű eseménynek van egy közös, egyazon irányba mutató tanulsága, amit érdemes rögzíteni.

Mielőtt elárulnám, hogy mi is ez, még elmondanám, hogy ez a hírlevél az én kis szabadidős szerelemprojektem, nagy örömet okoz megosztani ezeket a szövegeket veletek. Ha nektek is tetszik, amit itt csinálok, és egy lájkon túl is visszajeleznétek, hogy folytassam, akkor tökre örülök, ha a Ko-fi oldalamon keresztül meghívtok egy kávéra!

Mostanában elég gyakran eszembe jut a Dekameron, meg Poe-nak a Vörös halálja. Amikor a minket körülvevő világ az eresztékei mentén szétesni látszik, amikor egymásra rakódó válságok fenyegetnek, az egyik első reflexünk a menekülés, a kivonulás.

És bár a fent idézett alkotásokból, és általában a történelemből is tudjuk, hogy a kivonulás csak a megmenekülés ideiglenes illúzióját adja, ezt a reflexet nehéz leküzdeni.

Annál is inkább, mert napjainkban a társadalom által felkínált megoldások is inkább abba az irányba tolnak bennünket, hogy egyénileg próbáljunk kiszabadulni a süllyedő hajóról. A libertariánus prepperek és balos ökokommunába kivonulók, a privát szigeteket és bombabiztos bunkereket beszerző szupergazdagok, és a Mars-kolóniára vagy a tudatukat virtuális térbe kimenekíteni tervező Szilícium-völgyi techoligarchák mind annak a módját próbálják megtalálni, hogyan lehetne kiugrani a társadalomból, a pusztulással sújtott emberiségből.

Néha, mikor az előttünk álló évtized kiszámítatlanságán gondolkodom, és azon, hogyan lehet minél nagyobb biztonságot teremteni, akkor gyakran jutok arra a konklúzióra, hogy meg kéne gazdagodni (ha ez ilyen könnyen menne ugyebár!), végső soron mégiscsak ez biztosíthatja, hogy engem és a szeretteimet kevésbé sújtsanak azok a problémák, amik az emberiséget sújtják.

De valójában ez tényleg nagy hülyeség. Nincs egyéni túlélés. Be kell látnunk, hogy a társadalmaink nagy problémáira nincsenek egyéni megoldások, közösen kell kidolgoznunk a megoldásokat és közösen kell elköteleződnünk mellettük.

Nem tudjuk kiidentifikálni magunkat a földgolyóról és az emberiségből. Szerencsére nem is kell!

Mind a mai napig imádom a tudományos-fantasztikus könyveket és sorozatokat, tinikoromban faltam a Star Treket, a nappalifotelt kapitányi széknek használva Picard kapitányként lemenedzselni egy-egy űrcsatát, és esténként aszteroidabecsapódásokkal rémisztgetni a kisöcsém.

Nem meglepő, hogy a nemrégiben lezajlott Artemis II holdmisszió is elképesztően lelkesített. Egyszerűen azt gondolom, hogy az emberiség legjobb arcát, a kíváncsi, felfedező, bátor és együttműködő arcát mutatja.

Azt mutatja meg, hogyan vagyunk képesek közösen elképesztő erőfeszítéseket tenni, fantasztikus dolgokat megvalósítani.

Az űrutazás eredeti gondolata és eddig ténylegesen megvalósult gyakorlata nem arról szól, hogyan tud valamelyik techoligarcha megszökni az ostoba földi NPC-k és Untermenschek közül, hanem pont az ellenkezője: hogy az erőfeszítéseinket összehangolva egy jobb világot tudunk teremteni. Geoff Schullenberger, a Compact főszerkesztője idézi egyik cikkében Lyndon B. Johnson amerikai elnök memoárjának azt a részét, amelyben az Apollo programokról ír:

“Space was the platform from which the social revolution of the 1960s was launched. We broke out of far more than the atmosphere with our space program. We escaped from the bonds of inattention and inaction that had gripped the 1950s. New ideas took shape. If we could send a man to the moon, we knew we should be able to send a poor boy to school and to provide decent medical care for the aged.”

Ha képesek voltunk embert küldeni a Holdra, képesnek kell lennünk egy szegény gyereket is iskolába járatni, és az időseknek megfelelő orvosi ellátást biztosítani — írja LBJ.

És igen, képesnek kell lennünk megoldani a 21. század második negyedében elénk tornyosuló válságokat is.

Azon a kétnapos politikai gyűlésen és konferencián, amelyen múlt pénteken és szombaton részt vettem itt Barcelonában, Mariana Mazzucato sztárközgazdász több beszélgetésben is felidézte a holdraszállást, pont ennek a gondolatnak a szemléltetésére.

Az esemény a Global Progressive Mobilization névre hallgatott, és Pedro Sánchez, a nemrégiben geopolitikai pólusképző ambíciókkal előálló spanyol miniszterelnök hozta tető alá.

Mazzucatónak egy könyve is van, amelyben a holdraszállás metaforáján keresztül magyarázza el, hogyan lenne megjavítható a kortárs gazdasági berendezkedésünk. De nem ő volt az egyetlen, a rendezvényen rengeteg tudományos területen dolgozó ember és államhatalmat gyakorló politikus hirdetett hasonló elképzeléseket.

A közös szál egy olyan baloldali, demokratikus államkapitalizmus elgondolása volt, amelyben az állam nem csak elhárítja az akadályokat a tőke útjából, illetve pénzt szór rájuk, hogy azt majd visszavásárlások révén a részvényeik értékének mesterséges növelésébe forgassák. Vagyis az állam nem ahhoz asszisztál, hogy a társadalom legfelső 0,01 százaléka hogyan legyen gazdagabb, miközben kizsákmányolja a bolygót és az emberiséget.

Ha bővebben érdekel, mi fán terem a kortárs államkapitalizmus, és milyen (vékony) remény rejlik benne, akkor ajánlom ezt az interjúmat!

Ehelyett az államnak demokratikus módon közös prioritásokat kell lefektetnie, és aktívan összehangolnia a saját, a tőke és a társadalom erőforrásait, hogy ezeket a nagy átalakításokat megvalósítsuk. Mindeközben úgy, hogy a közjót előrevigye, de amúgy a benne részt vevő vállalkozásoknak is hozzon nyereséget. Nem járadékot, nem extraprofitot, mindezek ellen az államnak küzdenie kell, hogy a közösen megtermelt javak a lehető legegyenlőbben oszoljanak el. A konferencia részvevői szerint ez nem csak utólagos újraelosztás kérdése, hanem az egész politikai-gazdasági berendezkedést úgy kell átalakítani, hogy már újraelosztás előtt is méltányosabb legyen.

Hogy mindez megvalósítható a gyakorlatban is, azzal kapcsolatban a helyszínen összegyűlt miniszterek és államtitkárok, államfők és európai biztosok most valahogy optimistának tűntek. Ahogy Pedro Sánchez a beszédében elmondta:

a radikális újjobboldal, amely a legtöbbet profitált politikailag a 2008 óta egymásra halmozódó válságainkból, megtorpanni látszik

— Orbán megbukott, Meloni népszavazást veszített, Trump háborúzik, LePenék nem tudtak nagyvárosokat bevenni —, szóval megnyílhat a tér, hogy a baloldal tényleges megoldásokat hozzon.

Ahogy a legutóbbi Birodalomban is kifejtettem, ez a fajta balos államkapitalizmus szerintem alkalmas lehet egy olyan társadalmi, választói koalíciók létrehozására, amelyekre támaszkodva aztán politikailag is kivitelezhetővé válnak. A 2010-es évek balpopulista zsizsgése után azzal kapcsolatban már szkeptikus vagyok, hogy ez mennyire fog sikerülni pont most és pont ezeknek a szereplőknek.

De azzal kapcsolatban is szkeptikus voltam, hogy Magyar Péternek és a Tiszának sikerülhet a közszolgáltatások reformja és a közjavak tisztességes felhasználása köré akkora heterogén társadalmi koalíciót összekovácsolni, amely képes lehet egy magát rengeteg eszközzel bebetonozó, másfél évtizedes hegemóniát kibillenteni a helyéről.

Szóval hát lássuk meg mi lesz mindebből. Nem tét nélküli dolgok ezek.