Biztos, hogy több katonát akarunk látni?

Avagy haderőfejlesztésről, százalékfétisről és európai harcászati DOGE-ról

Szóval a hét slágertémája Európában, a haderőfejlesztés. Róla szólnak a hírek, vele van tele a sajtó, erről csúcstalálkoznak a vezetők, erről tart sajtótájékoztató Ursula von der Leyen. A megfelelő eljárásrendekben oly pedáns Németországban épp azon gondolkodnak, hogy a héten a még kifutóban lévő régi Bundestagot össze kéne hívni egy majd’ ezer milliárd eurós haderőfejlesztési csomag elfogadására, mert így a mainstream pártoknak még kétharmaduk lenne, a február 23-án megválasztott új Bundestagban pedig már nem.

Trump-2 hivatalba lépése ezt a témát már rendesen elkezdte felhozni a slágerlistán, de top egybe a múlt pénteki Trump-Zelenszkij-Vance krindzsfesztivál tolta fel. (Utóbbiről rövid take-m lásd itt ⬇️)

Mint minden slágertémánál, itt is érdemes feltenni a kérdést, hogy amúgy van ennek az egésznek értelme? Ennek kapcsán, nagyon vázlatosan összegyűjtöttem pár gondolatot.

1.

Minden beszélgetés már egy ideje a százalékokkal kezdődik, vagyis, hogy a GDP arányában melyik ország mennyit költ és mennyit kellene költenie hadügyekre, és akkor itt jönnek a mágikus mérföldkövek, hogy 2, 3, 4, 5%. A százalékokon feszülés nem most kezdődött el, már Obama idejében is jött a feltartott mutatóujj, és ahogy az alábbi ábrán látszik, az elmúlt 10 évben az Egyesült Államokat leszámítva, minden NATO-tagállam növelte védelmi költségeinek arányát saját nemzeti össztermékén belül.

Viszont ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy az európai országok az elmúlt 10 évben képesebbek lettek-e arra, hogy önállóan megvédjék magukat, akkor a válasz inkább az, hogy NEM. Pontosabban: egy-két ország lehet, hogy igen, de összességében nem.

Az utóbbi időben igyekszem minél több elemzést elolvasni, meghallgatni, megnézni ennek a témának a kapcsán, és meg kell mondjam, nagyon sokféle perspektívával találkoztam, de abban elsöprő az egyetértés, hogy az EU tagállamai ma nem lennének képesek megvédeni magukat Oroszországgal szemben amerikai segítség nélkül. Mindezt úgy, hogy abszolút számokban is jelentősen többet költünk ezen a területen, mint Moszkva.

Szóval a százalékfétis és a százmilliárdokkal való dobálózás sok mindent nem jelent, és kicsit szégyellem is, hogy ezt a közhelyet így le kell írnom, de százmilliárdokat is el lehet hülyeségre költeni.

2.

Ha a fontosabb konvencionális harcászati eszközök (tankok, harckocsik, tengeralattjárók, repülők, stb.) aggregált mennyiségét nézzük, az európai országok nem állnak olyan rosszul. És az 1,3 milliós katonai személyzetlétszám, amivel az uniós tagállamok összesen rendelkeznek, szintén nem a világ legvészesebb dolga.

Folyamatosan egyre többet költünk, vannak harci eszközeink, vannak katonáink, oszt még sem tudjuk önállóan megvédeni a magunkat.

MIÉRT?

3.

Eddigi megértésem alapján három tényező van, ami mindezt magyarázza.

• Az egyik az USA-nak való katonai-védelmi alárendeltség,

• a második az európai országok hatékonytalansága és megosztottsága,

• a harmadik pedig a hazai infrastruktúra kérdése.

4.

Az USA-nak való alárendeltség a NATO keretében több formában jelentkezik, amit most kiemelnék, az azok a másodlagos eszközök/platformok, amelyek használhatóvá teszik a harci eszközeinket és hadseregeinket.

Na, ezekben az USA fölénye elsöprő, nélkülük pedig a meglévő eszközeinket sem igazán tudjuk hasznosítani.

Olyan dolgokra kell gondolni, mint katonai műholdak és a katonai műveletek irányításához szükséges más megfigyelési eszközök, melyek nélkül bármilyen szárazföldi művelet vakon lenne. Vagy olyan dolgokra, mint a különböző szállító járművek. Vagy utántöltő repülőgépek, amely a különböző katonai repülőgépek üzemanyag ellátást biztosítják.

Amikor 2013-ban Franciaország beavatkozott Maliban, nem tudtam volna ezt megtenni az amerikai légi utántöltő infrastruktúra nélkül. Nem csoda, hogy a Financial Times-nak nyilatkozó európai külügyminiszter így sommázta a helyzetet:

5.

Az európai országok megosztottsága elég magától értetődő: a védelmi politika tagállami hatáskör, a kettes pontban mutatott ábrán látható hadi eszközök pedig csak ott, az ábrában összeadhatók. A valóságban különböző államok, különböző védelmi rendszereinek a részei, sokszor régi, lejárt technológiák, sokszor egymással nem is kompatibilisek.

És sokszor bizony Patyomkin az egész, amire a német hadsereg elmúlt évtizedei rengeteg példát szolgáltatnak.

És akkor az új rendszerek közös fejlesztésének nehézségeiről még nem is beszéltünk. Mindenkinek megvannak a külön érdekei, és ez nem mindig mutat az önálló európai kapacitásbővítés irányába. Kiváló példa az, ahogyan Olaszország inkább a Elon Musk Starlinkjével szerződne le saját védelmi operációinak segítésére, ahelyett, hogy olyan közös európai projekteket bővítene, mint a Galileo műholdhálózat, amelynek két főhadiszállása közül az egyik pont olasz területen található.

6.

De a legvadabb rész számomra az infrastruktúra kérdése. Ugye ha azt feltételezzük, hogy Európára keleti irányból leselkedik a legnagyobb fenyegetés, akkor ideális esetben nyugatról keletre képesnek kellene lenni elszállítani katonának, tüzérségi ütegeket, tankokat, stb. Ehhez utak, vasutak, hidak és hasonló infrastruktúrák kellenek.

Amikor egy Budapest-Csíkszereda vonatút (melyet pár százszor megtettem már életemben) több időbe telik, mint 1908-ban, akkor igazából többet nem is kell mondanom.

De a helyzet nem csak a keleti végeken ilyen tragikus. Egy pár évvel ezelőtti Reuters riportban nyilatkozó amerikai NATO-parancsnok szerint:

Szóval másfél dandár - ennyit bír el egyszerre a német államvasút. (Egy páncélozott dandár kb. 4000 ember, 90 tank, és ezekhez kapcsolódó egyéb járművek, tüzérségi ütegek.)

7.

Innen nézve tehát az európai védelem három legfontosabb problémájából kettőnek (infrastruktúra + koordinációs, kompatibilitási és hatékonysági hiányosságok) semmi köze ahhoz, hogy többet kellene katonákra, harci eszközökre költeni. Azoknak az eszközöknek a pótlása, melyek jelenleg csak az USA rendelkezésére állnak, kétségtelenül a “költsünk-többet-a-hadseregre” részbe tartozik.

De az európai szétforgácsoltság és egyebek miatti hatékonytalanság egyrészt mélyebb integrációt/összehangoltságot igényel, másrészt viszont egy védelmi-ipari DOGE-t!

Valakinek fel kellene ugyanis tennie a kérdést, hogy azért mégiscsak hogy költünk el egyre több és több pénzt a védelmi képességeink érdemi javulása nélkül.

Ha valahol nem ártana karcsúsítani, hatékonyítani, bürokráciát és költséget csökkenteni, akkor az pont itt kellene: a híresen intranszparens, elszámolhatatlan és ingyenélő védelmi apparátusoknál és a notóriusan korrupt fegyveripari cégeknél, illetve kettejük összefonódásánál.

Addig ne kezdjünk már el plusz forrásokat allokálni, amíg nem látjuk, hogy a már most elköltöttek vajon tényleg jól vannak elköltve, jó helyre mennek-e!

A másik az infrastruktúrák kérdése: ezek olyan dolgok, amelyeknek bizony van polgári haszna is. A jó vasút, a jó közúthálózat, az internetes alapinfrastruktúrák fölötti önrendelkezés - ezek mind olyan dolgok, amelyek az európai állampolgárok hasznára válnak békeidőben is. És ezek évtizedek óta el vannak hanyagolva kontinens-szerte. Részben pont ezért elégedetlenek az európai állampolgárok a mainstream elitekkel, épp ezért fordulnak sokszor a (nemzetközi vetélytársak által is támogatott) szélsőséges demagógok felé.

Egy stagnáló gazdaság körülményei között - márpedig ebben élünk, ezt ne tagadjuk - minden valamire elköltött fillér egy másik területtől vesz el. Ilyen körülmények között extrán érdemes lenne a helyes prioritásokat felállítani. És értem, hogy most mindenki a védelmi politikára van ráfeszülve, de még védelmi szempontból is fontosabb, hogy társadalmainkban jólét és társadalmi béke legyen, az infrastruktúráink pedig príma állapotba legyenek.

Ha ez a két alapfeltétel teljesül, akkor lehet csak elkezdeni egyáltalán vitázni arról, hogy akarunk-e több tankot, katonát, a társadalmainkba akarunk-e behozni több katonai ideológiát, akarunk-e fegyverkezési versenybe lépni bárkivel is. Amíg az alapvetések nincsenek rendbetéve, addig minden csak más fontos területektől elvont pénzek kidobása az ablakon.