Azt, hogy a mai világban bőven van okunk pesszimizmusra, érzésem szerint, kevesen vitatnák.
És alapfelépítésemet tekintve inkább pesszimista ember vagyok, úgyhogy az a művelet, amit itt most végre fogok hajtani, egy kicsit nekem is fura lesz. Merthogy ez a szöveg ha nem is optimizmusra fog felhívni, de mindenképp a pesszimizmus ellen foglal állást.
Az, hogy a világot a 17. század óta stabilan domináló “Nyugat” összetett válságban van, nem egy hatalmas felfedezés így 2025 februárjában. Az erről való beszéd burjánzik, az okok és hatásmechanizmusok feltérképezése történik a médiában, az akadémiában, a hivatásos politikában é.í.t. Hogy ez hogyan is néz ki egy konkrét országra levetítve, ahhoz ajánlanám azt a polgazdos interjút, amit Németország kapcsán készítettem Max Krahéval, a berlini Dezernat Zukunft igazgatójával:
A napokban olvastam Kapelner Zsolt esszéjét (Sötétség), amely maga is a válságdiskurzushoz szól hozzá, a műfajban egyáltalán nem példátlan pesszimizmussal. Pesszimizmusa persze indokolt, hiszen diagnózisának jelentős része megalapozott.
Van két egymással összefüggő gondolat, amelyben viszont vitatkoznék vele, az egyik a diagnózisra, a másik pedig az ebből kibontakozó politikai stratégiai gondolatokra vonatkozik.
Kezdem a diagnózis résszel.
A szöveg olvasása közben azon gondolkodtam, hogy vajon az a “sötétség”, amelyet leír mennyiben vág egybe az emberiség kortárs tapasztalataival. Kapelner Zsolt az emberiséget szabdaló bőrszín, lakóhely, nem, szexualitás stb. alapú egyenlőtlenségek, igazságtalanságok, kirekesztések következetes és hiteles ellenzője, szövege(i) az egyetemes emberi egyenlőség talaján állnak.
De a “Sötétség”-et olvasva nem vagyok biztos, hogy nem szenved-e látens nyugatcentrikus / Európa-centrikus vakfoltoktól.
A kortárs válságdiskurzusok a Globális Északon alapvetően abból a relatív pozícióvesztésből táplálkoznak, amelyet az elmúlt 30 évben “szenvedtek el”, és amely kikezdte az évszázadok óta fennálló globális dominanciájukat. Ennek a folyamatnak a másik oldala viszont, hogy az 1990-2018 közötti időszakban radikálisan csökkentek a globális egyenlőtlenségek a különböző országok társadalmai között. Ahogy azt Branko Milanović kutatásai bizonyítják, az elmúlt harminc évben az ipari forradalom óta nem látott átalakulás történt a globális jövedelemeloszlásban, elsősorban a kínai városi lakosság, nyomában pedig más dél-kelet-ázsiai társadalmak jövedelmeinek növekedésével.
A világtörténelem talán legnagyobb szegénységcsökkenését hozta mindez: a globális jövedelemmegoszlás legalsó deciliseiben helyet foglaló emberek százmilliói léptek feljebb a középső decilisekbe.
Mindezt a hatást a “Nyugat” birodalmi ciklusának leszálló ágát képező globális neoliberálizmusnak tudhatjuk be, ami persze azt is jelenti, hogy a jövedelemnövekedés a kapitalizmusra jellemző ellentmondásos és egyenlőtlen módon történt meg, de ettől még ezt a tényt nem érdemes figyelmen kívül hagyni.
Az egyik kedvenc ábrám Milanović munkásságából azt hasonlítja össze, hogyan változott a különböző kínai és olaszországi társadalmi tizedek relatív pozíciója a globális jövedelemeloszlásban. Mit látunk ezen az ábrán? A legszegényebb decilisbe tartozó kínai városlakók 1988-ban a globálisan a második decilisbe tartoztak, 2018-ban ugyanez a demográfiai csoport a negyedik globális decilisbe tartozott. És mint látható, az összes többi kínai decilis is feljebb mozdult a globális hierarchiában. Ehhez képest mit látunk Olaszországban? A legszegényebb olasz decilis 1988-ban globálisan a nyolcadik decilisbe tartozott, 2018-ra viszont lecsúszott a hatodik decilisbe.
Kétségtelen, hogy a világ lakosságának továbbra is túl nagy része van kirekesztve a méltó emberi élethez szükséges legalapvetőbb jövedelmi feltételekből, például Afrikában. De ettől még több százmillió ember jövedelmi pozícióinak pár évtized alatt lezajlott javulása egy olyan fejlemény, amely akár örömmel is eltölthet.
Ha a pozícióit vesztő nyugati társadalmak nem is tudják értékelni ennek a helyzetnek az örömteliségét, hiba lenne pesszimizmusukat univerzálissá tágítani, mint AZ emberiség tapasztalatát.
Miután idáig jutottam a gondolkodásban, lecsekkoltam, vajon a nagy globális attitűd-kutatások alátámasztják-e vagy cáfolják-e a regionálisan eltérő optimizmus/pesszimizmus hipotézisem. Nem túl meglepő módon, a gazdasági kilátások tekintetében jelentős eltérések fedezhetők fel a különböző régiókban és kontinenseken. Miközben a Globális Észak országaiban (USA, Európa, Dél-Korea, Japán) a pesszimizmus széles körben elterjedt, pont azokban a társadalmakban, amelyek a neoliberális globalizáció korában 1-2 lépcsőfokot feljebb léptek a globális jövedelmi hierarchiában, az optimizmus sokkal jellemzőbb.
A Pew Research Center által készített felmérés szerint sok dél-kelet-ázsiai országban (pl. India, Indonézia, Fülöp-szigetek) kétharmadot meghaladja azok aránya, akik szerint a gyerekeik anyagi helyzete javulni fog. De többségben vannak az optimisták sok másik régióbeli országban és Latin-Amerikában is, még ha kisebb arányban is, mint Indiában vagy Indonéziában.
Persze az ilyen típusú aggregált szubjektív benyomások nem cáfolják a válság tényét: akkor is mehetnek rossz irányba a dolgok, ha ezt nem vesszük észre, vagy egyenesen tapsolunk nekik. De a Milanović-féle kemény számok és ezek az attitűdmintázatok annyit mindenképp bizonyítanak, hogy
a gyarmatosítás és ipari forradalom után, a Nyugat dominanciájával kiépült világrendszer válsága nem egyformán csapódik le mindenhol, sok helyen akár javulásként, sőt felszabadulásként is megélhetik a rendszer válságát. (Talán ez magyarázza azt is, hogy Donald Trump elnökségével kapcsolatban a “birodalmi centrumon” kívüli társadalmak sokkal optimistábbak.)
Ezeket a mintázatokat, eltéréseket a politikai elméletalkotás esetében is érdemes figyelembe venne. Kapelner nincs egyedül akkor, amikor a kortárs politika morbid tüneteinek számbavételekor egy hosszú politikusi névsort is felrajzol, amelyben Trump, Orbán, Modi, Hszi, Putyin, Duterte stb. egyazon valaminek - lényegnek? - a különböző megtestesülései, fundamentális politikai értelemben egylényegűek. Én magam is írtam már le, mondtam már ki ilyen mondatokat.
De ha igaz, amit feljebb írtam, akkor azért az ilyen listán szereplő politikusok között van egy alapvető különbség, mégpedig a politikai legitimitásuk forrása:
vannak vezetők, akik felfelé tartó pályán lévő társadalmakat kormányoznak, legitimitásuk alapját pedig ez a siker adja; és vannak vezetők, akik lefelé tartó pályán lévő társadalmakban kormányoznak, legitimitásukat pedig részben a válságok okozóiként felfogott korábbi elitekkel szembeni fákkjú adja, részben pedig az ígéret, hogy megállítják a további lejtmenetet.
És itt jutunk el a második ponthoz, a politikai stratégia kérdéséhez. Abból a Nyugat-centrikus nézőpontból, ahol a leggazdagabb 0,1 százalékon kívül mindenki szegényedik, ahol a gazdaság stagnál és emiatt pedig kiéleződik az erőforrásokért folytatott versengés, talán még érthetők is az olyan stratégiai előírások, amellyel Kapelner Zsolt szövege zárul:
“Nem kínálhatunk sem jólétet, sem haladást, sem növekedést, sem felzárkózást. De talán kínálatunk emberiességet, barátságot, szolidaritást, törődést, gondoskodást, testvériséget”.
Most abba a retorikai csúsztatásba nem kötök bele, amelyben a “jólét” és “haladás” az “emberiességgel” ellentétesként tételeződik, hiszen mi lenne “emberiesebb”, mint normálisan étkezni, oltást kapni fertőző betegségek ellen, megtanulni az emberi önrendelkezéshez szükséges tudásokat stb. Azt feltételezem, hogy az érvelés belső svungja ragadta magával a szerzőt ebbe a szembeállításba, amivel amúgy maga sem ért egyet.
De a helyzet ettől még az, hogy ma a Globális Délen az én politikai meggyőződéseim szempontjából nem kívánatos tekintélyelvű és antiliberális politikai vezetők tényszerűen szállítják a fokozódó jólétet, haladást, növekedést és felzárkózást, és a nap végén a társadalmaik ezért fogadják el uralmukat. És globálisan is ezért válnak politikai trendszetterré ezek az uralmi rendszerek, szemben a defenzívába került liberális demokráciákkal.
Be kell tehát látnunk, hogy a liberális demokráciák kortárs túlélése, újbóli erőre kapása nem belpolitikai, hanem geopolitikai koordinátarendszerben megérthetők.
A történelem vége véget ért, vagyis a liberális demokrácia alternatívanélküliségének kora véget ért. Újra verseny van a különböző politikai berendezkedések vagy ha úgy tetszik, a különböző típusú politikai kapitalizmusok között.
Ebben a kontextusban azt mondani, hogy a demokráciák keretei között nem ígérhetünk haladást és jólétet, annyit jelent, mint megadni magunkat a siker által legitimált tekintélyelvűségnek. Ahogy korábban már kifejtettem, a demokratikus politikai berendezkedések a neoliberalizmus korában pont saját demokratikusságukat adták fel, elárulták a társadalom széles rétegeit, elvették tőlük mind a beleszólás/önrendelkezés, mind a haladás/jólét feltételeit. Ide vissza nem fordulhatunk tehát, de le sem mondhatunk arról a gondolatról, hogy a haladás és jólét bizony demokratikus népi önrendelkezés körülményei között is megteremthető - sőt ott teremthető meg igazán.
Ha tényleg komolyan gondoljuk azt, hogy nem szeretnénk etnonacionalista, macsó, represszív autokráciákban élni, a feladatunk pont az, hogy kidolgozzuk a demokratikus jólét és haladás új modelljeit, és elég erőt gyűjtsünk hozzá, hogy fel is építsük őket, és ezzel megmutassuk, hogy a politikai berendezkedések, uralmi formák globális versenyében az inkluzív, egyenlőségalapú, egyéni szabadságot és önrendelkezést komolyan vevő demokráciák igenis “versenyképesek”. (Ha nem ezzel próbálkozunk, akkor marad az, amit a kortárs európai vezetők csinálnak: befelé fordulás és fegyverkezés. Hát nem, köszi!)
Ha optimizmus nem is, remény mindenképp kell ehhez, remélni pedig nem könnyű a mai világban - sőt azt mondanám, brutálnehéz vállalkozás. De mégis ezt kell választanunk a pesszimizmus könnyedségével, tétnélküliségével szemben. Pont azon értékek szolgálatában, védelmében és beteljesítésében, amelyek Kapelner Zsolt szövegét is motiválják.