Remélem, mindenkinek jól telt az augusztus, és feltöltődve érkezett vissza az őszbe. Mielőtt belevágnék a szezonnyitó tirádámba, két apró gyakorlati:
elindítottam a publikus Insta-oldalamat, itt tudjátok követni a különböző platformokon megjelenő munkáimat és valamennyi eredeti kontentet is posztolok ide. Ide kattintva tudtok bekövetni.
a Köztesre írott hírleveleimet szabadidőm terhére, lelkesedésből és a visszajelzéseitek által motiválva írom. Szóval ha értékesnek találod, amit itt csinálok, továbbra is nagyon hálás vagyok egy-egy digitális kávémeghívásért! Ez ide kattintva tudod megtenni.
És akkor csapjunk is bele!
Hogy Magyar Péter meghosszabbította a 2016 óta érvényben lévő “tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, úgy hiszem, belpolitikai kalkulációkkal magyarázható: a korábbi kormánypárt környékén felszedett reflexei motiválják, az az igyekezet, hogy ne nyisson olyan támadási felületet, amelyet fideszes és mihazánkos ellenzéke kihasználhatna. Az ügyet sokan, köztük szakmai szervezetek is kommentálták, hozzátenni valóm igazán nincs is.
Cserébe az a szöveg, amivel a miniszterelnök az egészet indokolta, egyáltalán nem belföldi kútfőből táplálkozik:
a ceutai krízisre való hivatkozás jól láthatóan illeszkedik abba a narratívába, amit az Európai Néppárt (EPP), és annak vezetője, Manfred Weber az elmúlt egy hónapban keményen tol.
(Ha poénkodni akarnék, a “szépemlékű” fideszes panellel szólva azt mondhatnám: a miniszterelnök a migrációs válsághelyzet meghosszabbításakor Weber kottájából játszik. 😂)
Az Európai Néppárt és vezetője, ez az EUkániai tulajdonságok nélküli ember, ez számító mosolyú, nem kifejezetten tehetséges kistérségi hatalomtechnikus, úgy döntött, hogy versenyt fut ceutázásban az európai radikális jobboldallal (pl. Giorgia Melonival).
Kiutaztatták a ceutai polgármestert két napra Brüsszelbe, sőt a Politico úgy értesült, Weber úr saját kiruccanást tervez az észak-afrikai exklávéba, hogy a migráció és a balközép madridi kormány migrációs politikája miatt színleljen aggodalmat. A Néppárt minden csövön keresztül ceutázik.
Az egésznek van egy spanyol belpolitikai alaprétege: az EPP-hez tartozó spanyol Néppárt (PP) weberi karizmával és politikai tehetséggel megáldott elnöke, Alberto Núñez Feijóo meg szeretné nyerni a jövő évi választásokat, és Ceutában lelte meg a legjobb fogást Pedro Sánchez szocdem miniszterelnökön.
Az elmúlt években a spanyol belpolitika egyik legfontosabb tendenciája, hogy a PP-től jobbra álló, és Orbán Viktorral szövetséges, annó a Mészáros-banktól kampányhitelt kapó Vox erősödik, és mára elképzelhetetlen, hogy Feijóo a Vox támogatása nélkül a spanyol kormány élére kerülhetne.
Egymás túlceutázása tehát arra egy kísérlet, hogy a esemény miatti tagadhatatlan választói haragot ne csak a Vox csatornázza el. (Persze minden eddigi hasonló jobbközép, kanyarban előző manőver, csak tovább erősítette a radikális jobboldalt, de mondom, Alberto Feijóo tényleg nem a legélesebb kés a fiókban, ezzel még saját párttársai sem vádolnák. Különösen nem a helyére pályázó madridi tartományfőnök, Isabel Díaz Ayuso, akinek a politikája gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a Voxétól.)
Az Európai Néppárt részben ehhez asszisztál, de közben a ceutázás, és úgy általában a migráció kérdésében tanúsított jobbratolódás révén Manfred Weber egy néppártból és tőle jobbra álló pártokból álló, kizárólag jobboldali többség megalapozásán is dolgozik, mely álmai szerint végre igazi, hús-vér kisfiúvá (aka. az Európai Bizottság elnökévé) teheti őt.
És ezen ponton az egész Ceuta-kérdés egyben az Európai Unió jövőjéről, a jelenlegi irányvonalhoz képesti alternatív Európa-elképzelés túléléséről is szól.
Az az egészpályás kicsinálási offenzíva, amelyet Pedro Sánchez ellen a spanyol jobboldali pártok, illetve közigazgatási és bírósági (ha úgy tetszik: mélyállami) szereplők már jó ideje elindítottak, és amelyhez most az európai jobboldal is csatlakozott, nem csupán egy — amúgy távolról sem tökéletes, sokszor jogosan kritizálható — politikus / egyén kicsinálását jelenti, de egyúttal felszámolja az egyetlen olyan valamire való politikai erőt, amely képes gyakorlatban is felmutatni egy másfajta Európát.
Amivel Sánchezt Ceuta kapcsán vádolják, — hogy pl. szándékosan, hazaáruló módon asszisztált a Ceutában történtekhez — annak egy rész minimum hazugság, legrosszabb esetben pedig a trumpi adminisztráció, a marokkói kormányzat és izraeli hátterű közösségi médiamanipulációs aktorok bábáskodása mellett kivitelezett, szándékos politikai támadás. Az már jogosan megvitatható, hogy mennyire vette komolyan az incidenst megelőző héten érkező titkosszolgálati jelzéseket, de ami Ceutában történt, azt amúgy sem utolsó pillanatban improvizált, embertelen intézkedésekkel (még magasabb kerítés, éles lőszerrel lövő katonák) lehetne megakadályozni, az ugyanis a jelenlegi európai határvédelmi outsourcing strukturális következménye.
Ezzel együtt tagadhatatlan, hogy a jelenleg uniós mainstreammé vált orbáni migrációs politikával szemben Sánchez egy sokkal befogadóbb álláspontot képvisel.
De nem csupán valami szépelgésről van persze szó, a spanyol kormányfő nyíltan beszél arról, hogy az utóbbi időben tapasztalt spanyol gazdasági fellendülés és a demográfiai problémák realista megoldása is a szabályozott, de emberséges keretek között megvalósuló bevándorlás és integráció függvénye.
A nemrég megnyitott, ideiglenes regularizációs ablaknak köszönhetően pl. a spanyol társadalombiztosítási rendszerbe befizetők száma történelmi rekordot ért el. Ami a tb-rendszerek fenntarthatóságán siránkozó, de tényleges megoldást arra nem adó, csak hatástalan “szüljetek többet!” kurjantásokkal előálló politikusok szemében akár még irigység tárgya is lehetne.
De a sánchezi alternatíva nem csak, sőt nem elsősorban ebben ölt testet.
A saját gazdasági hanyatlása fölött kesergő, de a dolgok megjavításába befektetni nem akaró európai fősodorhoz képest, az elmúlt 7-8 év spanyol zöld iparosítása ha nem is ellentmondásoktól mentes, de mindenképp értelmesebb kísérlet, mint bármi, amit a többi nagy európai fővárosban (nem) csinálnak. Erről egyébként érintőlegesen Karas Dávid politikai gazdasági szakértő épp nemrégiben beszélt a Partizánban.
Geopolitikai értelemben is a spanyol miniszterelnök az egyedüli, aki tettekben is képvisel egyfajta önálló víziót, szemben az USA-nak önsorsrontó módon aláfekvő, szintén önsorsrontó Kína-ellenes kereskedelmi háborúba önmagát belehergelő európai elitekkel.
Az, hogy ebből a politikai alternatívából mutatóban sem marad semmi az EU-ban, azt jelenti, hogy a közösség pont akkor erősít rá az amerikai ukáz alatt megvalósuló nemzetállami széthúzás, kicsinyesség és önzés módszertanára, amikor leginkább szükség lenne közös ambícióra és nagyívű politikai cselekvésre. Sic transit, ugyebár.
És mindezzel együtt persze igaz, hogy Sánchez távolról sem a tökéletes képviselője ennek az egész alternatívának. Az ahol most van, részben önmagának is köszönhető. A háromszögelés, a hamis realizmus, a tökölés és a balról érkező kihívás leszalámizásába fektetett energiapazarlás nélkül ma talán jobb belpolitikai helyzetben lenne. Pártjának hagyói időket idéző korruptsága, megújulási képtelensége szintén nem az ellenfeleinek a hibája. (Ezen a fronton persze a PP sem jobb egy fokkal sem.)
De a politika ilyen: legtöbbször a történeti perspektívában mérhető jó dolgok is gyarló, önző, hataloméhes, kicsinyes politikusok tevékenysége révén valósulnak meg.1 A szentek ténykedésének horizontján nem az evilági, az itt és mostban történő dolgok szerepelnek. Márpedig nekünk az itt és mostban van dolgunk.
Anélkül, hogy túlerőltetném a párhuzamot, a republikánus oldal politikusai egytől egyig kicsinyes és gyarló politikusok voltak, ettől még nem fér kérdés ahhoz, hogy ők képviselték az emberiség jobb arcát.