Mielőtt elárulnám, hogy mi is ez, még elmondanám, hogy ez a hírlevél az én kis szabadidős szerelemprojektem, nagy örömet okoz megosztani ezeket a szövegeket veletek. Ha nektek is tetszik, amit itt csinálok, és egy lájkon túl is visszajeleznétek, hogy folytassam, akkor tökre örülök, ha a Ko-fi oldalamon keresztül meghívtok egy kávéra!

Hívj meg egy kávéra!

Mostanában elég gyakran eszembe jut a Dekameron, meg Poe-nak a Vörös halálja. Amikor a minket körülvevő világ az eresztékei mentén szétesni látszik, amikor egymásra rakódó válságok fenyegetnek, az egyik első reflexünk a menekülés, a kivonulás.

És bár a fent idézett alkotásokból, és általában a történelemből is tudjuk, hogy a kivonulás csak a megmenekülés ideiglenes illúzióját adja, ezt a reflexet nehéz leküzdeni.

Annál is inkább, mert napjainkban a társadalom által felkínált megoldások is inkább abba az irányba tolnak bennünket, hogy egyénileg próbáljunk kiszabadulni a süllyedő hajóról. A libertariánus prepperek és balos ökokommunába kivonulók, a privát szigeteket és bombabiztos bunkereket beszerző szupergazdagok, és a Mars-kolóniára vagy a tudatukat virtuális térbe kimenekíteni tervező Szilícium-völgyi techoligarchák mind annak a módját próbálják megtalálni, hogyan lehetne kiugrani a társadalomból, a pusztulással sújtott emberiségből.

Néha, mikor az előttünk álló évtized kiszámítatlanságán gondolkodom, és azon, hogyan lehet minél nagyobb biztonságot teremteni, akkor gyakran jutok arra a konklúzióra, hogy meg kéne gazdagodni (ha ez ilyen könnyen menne ugyebár!), végső soron mégiscsak ez biztosíthatja, hogy engem és a szeretteimet kevésbé sújtsanak azok a problémák, amik az emberiséget sújtják.

De valójában ez tényleg nagy hülyeség. Nincs egyéni túlélés. Be kell látnunk, hogy a társadalmaink nagy problémáira nincsenek egyéni megoldások, közösen kell kidolgoznunk a megoldásokat és közösen kell elköteleződnünk mellettük.

Nem tudjuk kiidentifikálni magunkat a földgolyóról és az emberiségből. Szerencsére nem is kell!

Mind a mai napig imádom a tudományos-fantasztikus könyveket és sorozatokat, tinikoromban faltam a Star Treket, a nappalifotelt kapitányi széknek használva Picard kapitányként lemenedzselni egy-egy űrcsatát, és esténként aszteroidabecsapódásokkal rémisztgetni a kisöcsém.

Nem meglepő, hogy a nemrégiben lezajlott Artemis II holdmisszió is elképesztően lelkesített. Egyszerűen azt gondolom, hogy az emberiség legjobb arcát, a kíváncsi, felfedező, bátor és együttműködő arcát mutatja.

Azt mutatja meg, hogyan vagyunk képesek közösen elképesztő erőfeszítéseket tenni, fantasztikus dolgokat megvalósítani.

Az űrutazás eredeti gondolata és eddig ténylegesen megvalósult gyakorlata nem arról szól, hogyan tud valamelyik techoligarcha megszökni az ostoba földi NPC-k és Untermenschek közül, hanem pont az ellenkezője: hogy az erőfeszítéseinket összehangolva egy jobb világot tudunk teremteni. Geoff Schullenberger, a Compact főszerkesztője idézi egyik cikkében Lyndon B. Johnson amerikai elnök memoárjának azt a részét, amelyben az Apollo programokról ír:

Ha képesek voltunk embert küldeni a Holdra, képesnek kell lennünk egy szegény gyereket is iskolába járatni, és az időseknek megfelelő orvosi ellátást biztosítani — írja LBJ.

És igen, képesnek kell lennünk megoldani a 21. század második negyedében elénk tornyosuló válságokat is.

Azon a kétnapos politikai gyűlésen és konferencián, amelyen múlt pénteken és szombaton részt vettem itt Barcelonában, Mariana Mazzucato sztárközgazdász több beszélgetésben is felidézte a holdraszállást, pont ennek a gondolatnak a szemléltetésére.

Az esemény a Global Progressive Mobilization névre hallgatott, és Pedro Sánchez, a nemrégiben geopolitikai pólusképző ambíciókkal előálló spanyol miniszterelnök hozta tető alá.

Mazzucatónak egy könyve is van, amelyben a holdraszállás metaforáján keresztül magyarázza el, hogyan lenne megjavítható a kortárs gazdasági berendezkedésünk. De nem ő volt az egyetlen, a rendezvényen rengeteg tudományos területen dolgozó ember és államhatalmat gyakorló politikus hirdetett hasonló elképzeléseket.

A közös szál egy olyan baloldali, demokratikus államkapitalizmus elgondolása volt, amelyben az állam nem csak elhárítja az akadályokat a tőke útjából, illetve pénzt szór rájuk, hogy azt majd visszavásárlások révén a részvényeik értékének mesterséges növelésébe forgassák. Vagyis az állam nem ahhoz asszisztál, hogy a társadalom legfelső 0,01 százaléka hogyan legyen gazdagabb, miközben kizsákmányolja a bolygót és az emberiséget.

Ha bővebben érdekel, mi fán terem a kortárs államkapitalizmus, és milyen (vékony) remény rejlik benne, akkor ajánlom ezt az interjúmat!

Ehelyett az államnak demokratikus módon közös prioritásokat kell lefektetnie, és aktívan összehangolnia a saját, a tőke és a társadalom erőforrásait, hogy ezeket a nagy átalakításokat megvalósítsuk. Mindeközben úgy, hogy a közjót előrevigye, de amúgy a benne részt vevő vállalkozásoknak is hozzon nyereséget. Nem járadékot, nem extraprofitot, mindezek ellen az államnak küzdenie kell, hogy a közösen megtermelt javak a lehető legegyenlőbben oszoljanak el. A konferencia részvevői szerint ez nem csak utólagos újraelosztás kérdése, hanem az egész politikai-gazdasági berendezkedést úgy kell átalakítani, hogy már újraelosztás előtt is méltányosabb legyen.

Hogy mindez megvalósítható a gyakorlatban is, azzal kapcsolatban a helyszínen összegyűlt miniszterek és államtitkárok, államfők és európai biztosok most valahogy optimistának tűntek. Ahogy Pedro Sánchez a beszédében elmondta:

a radikális újjobboldal, amely a legtöbbet profitált politikailag a 2008 óta egymásra halmozódó válságainkból, megtorpanni látszik

— Orbán megbukott, Meloni népszavazást veszített, Trump háborúzik, LePenék nem tudtak nagyvárosokat bevenni —, szóval megnyílhat a tér, hogy a baloldal tényleges megoldásokat hozzon.

Ahogy a legutóbbi Birodalomban is kifejtettem, ez a fajta balos államkapitalizmus szerintem alkalmas lehet egy olyan társadalmi, választói koalíciók létrehozására, amelyekre támaszkodva aztán politikailag is kivitelezhetővé válnak. A 2010-es évek balpopulista zsizsgése után azzal kapcsolatban már szkeptikus vagyok, hogy ez mennyire fog sikerülni pont most és pont ezeknek a szereplőknek.

De azzal kapcsolatban is szkeptikus voltam, hogy Magyar Péternek és a Tiszának sikerülhet a közszolgáltatások reformja és a közjavak tisztességes felhasználása köré akkora heterogén társadalmi koalíciót összekovácsolni, amely képes lehet egy magát rengeteg eszközzel bebetonozó, másfél évtizedes hegemóniát kibillenteni a helyéről.

Szóval hát lássuk meg mi lesz mindebből. Nem tét nélküli dolgok ezek.

Most 2026 tavasza van, és a magyar választási kampány véghajrájára időzített budapesti látogatása kiváló alkalmat ad arra, hogy számba vegyem:

14 hatalomban töltött hónap után hol is tart az a fajta jobboldali populizmus, amelyet JD Vance képvisel.

Hiszen mozgalmas időszak van mögöttünk, és a politikai elképzelések, ígéretek és projektek próbája a kormányzás.

A Köztest a szabadidőmben írom, egy-egy szövegen nem ritkán heteket ülök, gondolkodom, átírom, szöszölök. És mindez nagy örömet, intellektuális feltöltődést okoz nekem.

Ha bennetek is hasonló érzéseket generál a szövegeim olvasása, és esetleg egy lájkon túlmenően is visszajeleznétek ezzel kapcsolatban, tökre örülök, ha a Ko-fi oldalamon keresztül meghívtok egy kávéra! Nagyon jól fog esni❤️

Hívj meg egy kávéra

Vance még mindig a legesélyesebb politikus arra, hogy Donald Trump első számú politikai örökösévé váljon, ő legyen a Republikánus Párt elnökjelöltje 2028-ban, és amennyire kiszámíthatatlan és rapszodikus a kortárs politika, akár még nyerhet is.

Viszont az amerikai jobboldali politizálásnak az a fajta megújítása, amelyet Vance ígért, már sokkal valószínűtlenebbnek és valószerűtlenebbnek tűnik, mint másfél-két évvel ezelőtt tűnt.

Így indult

Az iraki háborút megjárt, és Yale-en jogi diplomát szerzett Vance memoárja, a Vidéki ballada az amerikai álomról — eredeti címén: Hillbilly Elegy — a 2016-os Trump-győzelem után egy rövid időre a magyarázatot kereső liberálisok slágerkönyvévé vált, amely megmutatta, miért is pártolt át az amerikai munkásság egy része egy valóságshow-ingatlanmágnás demagóg, sérelemalapú politikájához.

Aztán az amerikai demokraták, európai centrista társaikhoz hasonlóan hamar feladták a valódi társadalmi megértés és politikai tanulságlevonás kísérletét, hogy olcsó, önfelmentő mítoszokba és hamis antifasiszta pózőrködésbe meneküljenek.

Ezzel párhuzamosan Vance fokozatosan lecserélte korábbi árnyaltabb, intellektuálisabb stílusát egy jóval demagógabb, agresszívabb stílusra, és rohamos lépésekkel közeledett a korábban még kritizált Trump-mozgalomhoz.

2019-ben katolizált, bérmálásakor Hippói Szent Ágostont választotta védőszentjének.1

2022-ben republikánus színekben Ohio állam képviseletében mandátumot szerzett az Egyesült Államok szenátusában, miután az előválasztáson, egy zsúfolt mezőnyben Trump támogatásának köszönhetően be tudta húzni az első helyet.

A Vance-i politikai kísérlet központi kérdése, hogy hogyan lehetne a Republikánus Párttal túllépni a neoliberális időszakon, és a párt koalíciójába integrálni a neoliberális globalizáció nyomán súlyos gazdasági és társadalmi nehézségek közé vetett, politikai elitek által nem képviselt társadalmi csoportok egy részét.

Azt, amit sokan “fehér munkásosztálynak” neveztek, de ami valójában a fiatalabb afroamerikaiak és latinók egyre növekvő hányadát is magába foglalta.

Vance ennek a “munkásbarát” fordulatnak lett a prominens, de távolról sem egyetlen képviselője a Republikánus Párton belül. A párt társadalmi kérdésekben hagyományosan antiliberális irányzatainak felkarolása mellett nyílt szakítást hirdetett a republikánusok szintén hagyományosnak mondható gazdasági liberalizmusával, a szabad piac, a vállalkozói szellem, a kis állam, a tőke és a kapitalizmus bálványozásával.

Részben a XIII. Leó pápa által kidolgozott katolikus társadalmi tanításra támaszkodva a megélhetési és társadalmi problémákat nem egyéni hibaként, hanem a gazdasági rendszer igazságtalanságaiként keretezte, és kritika alá vette a nagyvállalatok kizsákmányoló gyakorlatait, illetve a politikai és kulturális elitek asszisztálását mindehhez.

A 2015-16-os Trumphoz hasonlóan maga is élesen elutasította az USA felelőtlen háborúzásait és a túlterjeszkedő külpolitikai fősodort.

Szenátorként — nem ritkán populistább demokratákkal tandemben — nyújtott be nagyvállalatokat (például vasúttársaságokat és a hitelkártya-hálozatokat uraló Visa-Mastercard duopóliumot) az átlagemberek érdekében megregulázni próbáló javaslatokat. Kedvezően nyilatkozott a szakszervezetekről, az európai stílusú iparági béralkukról és a Biden-kormányzat trösztellenes lépéseiről. Republikánus politikusra nem jellemző módon egyszer még az autóipari szakszervezet egyik sztrájkőrségén is feltűnt.

Világgazdasági szempontból pedig az újraiparosítást és a munkahelyek USA-ba történő visszatelepítését célzó vámpolitika és protekcionizmus szószólója lett. Erős bevándorlásellenességét is ezzel, vagyis az amerikai munkások bérének és biztonságának védelmével magyarázta.

Azt már az idézett hírlevelemben és a 2024-es amerikai elnökválasztásokat felvezető partizános videóesszémben is jeleztem: ez a munkásbarátnak brandelt jobboldali politikai projektet — amellyel egyébként az európai radikális jobboldal egyes szereplői is kísérleteznek Boris Johnsontól Marine Le Penen át Herbert Kicklig — rengeteg belső ellentmondás feszíti.

És azon a ponton, amikor konkrét kormányzati döntéseket kell hozni, prioritásokat felállítani, akkor ezek az ellentmondások felerősödnek, sőt előre nem látható új kihívások is bejönnek a képbe. Ezt látjuk most a JD Vance nevével fémjelzett politika esetében is.

Így sikerült

A szétfeszítő tényezőket több külön kategóriába sorolnám.

1. Nehéz úgy munkásbarátnak lenni, hogy közben a tőkések közt is leginkább munkásellenes Elon Musk vagy Peter Thiel pénzel.

Az általam előrejelzett problémák a jobboldali politika belső ellentmondásaiból eredeztethetők. Az alapvetően a tőke szolgálatára szervezett politika elosztásbeli és általánosabb politikai gazdaságtani kérdésekben nem tud munkásbarát lenni, ahogy azt a tőke-munka viszonyt felügyelő szabályozó testületek megbénítása vagy személyzeti elfoglalása, a leggazdagabbaknak a szegényebbek egészségbiztosítása kárára juttatott adókezdvezmények kiválóan példázzák.

De talán semmi nem szemlélteti jobban mindezt, mint a kormányzat és a mesterséges intelligencia “hiperskálázók” között, Vance aktív közreműködésével megkötött szövetség, amely magas rezsiárakkal és végső soron munkahelyek tömeges megszűnésével kecsegteti az amerikai dolgozókat.

Ha Quinn Slobonianéknak igazuk van, és a muskizmus a fordizmus mintájára egy új, átfogó termelésszervezési rendszer, akkor az elődjéhez képest sokkal kevésbé kedvező a dolgozók (meg úgy az emberiség) számára.

The Crack-Up

Muskism cometh!

Muskism is out April 21 in the US but is already out in the UK, Netherlands and Germany. Reviews have started appearing in the Guardian, The Times, and the Irish Times. If you’re planning to read it, pre-orders are hugely helpful because they count toward the first week of sales—so please click…

Read more

a month ago · 19 likes · 1 comment · Quinn Slobodian

2. A régi republikánus elitek megőrizték intézményes pozícióikat a Trump-forradalom után is

Viszonylag könnyen előrelátható volt az is, hogy a megszokott republikánus elképzelések a Republikánus Párton belül nem tűnnek el a MAGA-forradalom nyomán sem, így sok kérdésben a régi ortodoxia felül fog kerekedni. A kockázatos és túlterjeszkedő külpolitikai beavatkozások — legyen szó Venezueláról, Iránról, vagy épp az izraeli kormányzat feltétel nélküli, kritikátlan támogatásáról — mind a régi republikánus dogmák továbbéléséről tanúskodnak. Ahogy az venezuelai beavatkozás kapcsán az egyik Unortodox-interjúalanyom, Juan David Rojas szépen levezette, a hagyományos republikánus héják megtanulták hogyan lehet úgy becsomagolni saját célkitűzéseiket, hogy azok MAGA-kompatibilisnek tűnjenek.

3. Trump személyisége bizony történelemformáló tényező.

Sosem hagyhatjuk ki az egyenletből Trump személyes karakterét és hatalomgyakorlási módszerét. Ahogy azt sokszor kifejtettem, a társadalmi atomizáció és a közvetítő intézmények nélküli politika szükségszerűen instabil, hiányában van olyan stabil pontoknak, amelyek lehorgonyoznák, következetességet vagy bármilyen koherens belső logikát tartanának fenn.

Ehelyett sokszor a vezető személyes karizmája, állandó mozgása, voluntarista, önmagáért való cselekvése (cselekvés a cselekvés kedvéért) szervezi az események láncolatát.

Trumptól rengeteg erre vonatkozó példát tudnék idecitálni, amikor nemhogy a “munkásbarát fordulat” logikája, de a hagyományos tőkeszolgálat, vagy nemzetbiztonsági héjaság sem úgy érvényesül, ahogy megszokhattuk.

Az amerikai olajtársaságok nem vágytak a nehezen kitermelhető venezuelai olajra, az amerikai agrárcégek az irreguláris migráció megfékezésére, és bár az Nvidia bevételeire bizonyára áldásos hatással van, hogy engedélyezte a cég fejlettebb AI-chipjeinek kínai exportját, de a tágabb amerikai techszektor stratégiai céljait nem biztos hogy szolgálja.

A taktika elsőbbsége a stratégiával szemben — nehéz minden trumpi lépést nem egynapos tőzsdemanipulációs trükknek látni—, az egyéni és konkrét elsőbbsége az általánossal és elvonttal szemben, a rövid távé a hosszabb távval szemben: ezek a trumpi személyes hatalomgyakorlás, de tágabban a kortárs politikacsinálás alapvetései, amelyek szintén aláásnak bármilyen tartós politikai projekt megvalósítását.

A felmérésekből, előrehozott választási eredményekből és a félidős választásokra felvezető előválasztásokból kiolvasható, hogy mindezek erősen erodálták a 2024-es győztes választói koalíciót. A bevándorlás, az Epstein-akták, de elsősorban az Izrael feltétel nélküli támogatása és az Irán ellen indított felelőtlen háború kapcsán a MAGA-elitben felszínre tört súlyos feszültségek is ennek a tünetei.

A koalíció omladozik, és ahogy a konzervatív amerikai gondolkodó, Christopher Caldwell előrevetíti, a trumpizmusnak valószínűleg vége.

Bevetés közben eltűnt

Mindezekben a kérdésekben Vance alig állt ki, hogy a korábban hangoztatott nézeteit akár a nagy nyilvánosságban, akár zárt körben karakán módon képviselje. Bár a stábja aktívan szivárogtat az iráni háborúval szembeni ellenkezéséről, a nyilvánosság előtt mindebből annyi maradt, hogy hát igen, a múltban a közel-keleti kalandorpolitika azért volt rossz, mert az “buta elnökök” csinálták, de a mostani “okos elnök”, szóval minden rendben.

A tavalyi, jemeni lázadók elleni amerikai fellépés kapcsán kiszivárgott Signal-beszélgetésekből is inkább az derült ki, hogy egy apró lábjegyzetelés után félre is áll a héják útjából.

Vannak arról hírek, hogy szeretné nevére venni azt, ha sikerülne valamilyen békés megállapodást kötni Iránnal, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy Teheránnak érdekében állna mostanában megállapodni, és ha meg is állapodik, az nem egy nehezen védhető stratégiai vereséget jelent az USA-nak, ami nem igazán hozna politikai tőkét az alelnök számára.

A rövid idő alatt politikai szubsztancia nélkül maradt Vance tehát inkább a végzetesen online edgelordkodásban éli ki magát, meg abban, hogy a “libsiket hergeli” (owning the libs) és szégyenteljesen befekszik a saját feleségét és gyerekeit támadó szélsőjobbos influenszereknek.

Mindeközben személyes karizmára sem sikerült szert tennie, és 2028-ra simán előállhat egy olyan helyzet, hogy a neokon-MAGA-hibridet tökélyre fejlesztő Marco Rubio, a “munkásbarát fordulatban” hitelesebbnek maradó Josh Hawley, vagy épp a hagyományos amerikai külpolitikát elutasító, a konspirációs elmélet között is kényelmesen mozgó Tucker Carlson lépéselőnybe kerülnek, túlmanőverezik az X-threadekbe rekedt, a Trump-kormányzat legkevésbé népszerű intézkedéseihez láncolt Vance-t.

Szóval innen nézve elég találó a betoppanása a kedves politikai barátja, Orbán Balázs által vezetett, Amerikából kopírozott és a szétesés, a dekadencia bűzlő tüneteit mutató Fidesz-kampányba.

Az online térben emberek vérre menő vitákat tudnak folytatni bizonyos szavak, fogalmak, címkék jelentése, tartalma körül. Hogy mi is a trú baloldaliság, hogy a valódi politikai “közép”-nek Orbánt és Gyurcsányt vagy Orbánt és Magyart kell-e egyszerre elutasítania, vagy hogy a kismamáknak hogyan kell helyesen magukra kötniük a babát és a hozzátáplálásnak mi a megfelelő módszere. (Ha hihetek a gyereket nevelő barátnőim elbeszélésének, a fészbukkos kismama-csoportoknál kegyetlenebb, torokelharapósabb sarok kevesebb van a világon.)

A közösségi megmondók egy nem elhanyagolható része (talán egyenesen többsége?) a megszólalásait nem arra építi fel, hogy mit szeretne amúgy elmondani, hanem arra, hogy beszóljon valakinek, akiknek nincs igaza az interneten. Már Magyarországon is egész médiaszervezetet lehet felépíteni arra a konceptre, hogy meg vagy sértődve emberekre, akiknek nincs igazuk az interneten.

A nyilvánosságban zajló vita persze összességében jó és istennek tetsző dolog (RIP Habermas), de itt valójában nem erről van szó. Nem a gondolatok ütköztetéséről, hanem a hasonlóságok és — elsősorban! — a különbözőségek jelzéséről, fitogtatásáról, demonstrálásáról (=signaling) szól.

Ez pedig teljesen megváltoztatja a személyközi, társas létezésünk természetét, és rengeteg lelki, társadalmi és politikai következménnyel jár.

Én is hosszú ideig szenvedtem emiatt a működésmód miatt.

Az első (még nem okos) telefonomat 14, első okostelefonomat pedig 24 éves koromban kaptam, Facebookra 19 évesen regisztráltam, az első Insta-képet pedig 23 éves koromban posztoltam, tehát a felnövésem első húsz évében másfajta, elsődlegesen nem digitális társas létezést is megtapasztalhattam. De valójában a digitális létezés nekem is hamar természetessé, magától értetődővé, jelöletlenné vált, mint halnak a víz, szárazföldi élőlénynek a levegő.

Emiatt a magától értetődőség miatt pedig nehéz volt észrevenni, mitől is szenvedek. Hogy mennyi szorongással, fáradtsággal és ürességgel tölt el ez az állandó digitális signaling, a helyes állásponthoz való tartozásnak a demonstrálása, saját gondolataim állandó hozzámérése mások internetes “tévedéseihez”, a digitális külvilág állandó monitorozása, a nem megfelelő álláspontra való állandó ráugrás, a definíciós viták és a mindezekből mérgezően párolgó állandósult rossz hangulat, feszültség, gyanakvás és rosszhiszeműség.

Nem hiszek abban, hogy egyénekként ki tudnánk identifikálni a világból, amelyben élünk, a struktúrákból, amelyek körülvesznek, de az elmúlt pár évben sok munkával sikerült valamennyire kiszállni ebből a mókuskerékből.

Ma már nem követem, hogy mit gondolnak mások, nem követem, hogy kinek van igaza és ki téved az interneten, a gondolataimat igyekszem nem másokhoz viszonyítva megfogalmazni, felháborodás helyett igyekszem kíváncsian rácsodálkozni arra, aki másként gondolkodik, és mindezzel jelentősen oldani az állandósult rossz érzést, feszültséget. Sikerült visszakapni a gondolkodás és megszólalás örömét.1

Azt nem tudnám egy ilyen szövegben átadni, hogy mi minden segített ebben a folyamatban, viszont van egy dolog, ami tuti, hogy segített és amit egy ilyen geopolitikai válságnapló műfajában is meg lehet osztani. Mégpedig az olyan gondolkodási emelvényt, kilátót, amelyre felállva kicsit külső szemlélőként lehet ránézni arra a magától értetődő vízre, amely minket, halakat körülvesz.

Miért olyan fontosak a címkéink?

Nem kellemes bevallani magunknak sem, de az ébren töltött időnk egy nem elhanyagolható részét azzal töltjük, hogy bemutatkozunk az algoritmusoknak, vagyis megtanítjuk az általunk használt különböző digitális platformokat arra, hogy kik is vagyunk.

Változó, hogy milyen fokú tudatossággal tesszük, de ezt a munkát mindannyian végezzük, amikor beszívecskézünk valamit Instagramon, letiltunk valakit Facebookon, egyből továbbpörgetünk valamit TikTokon, vagy épp elidőzünk rajta, bekövetünk egy csatornát Youtube-on, a kedvelt számaink közé felvesszük Spotifyon, rákattintunk egy reklámra Google-ön vagy Amazonon.

Egyre nagyobb és nagyobb a tétje annak, hogy az Algoritmus jól ismerjen, jól lásson minket, olyannak, amilyennek mi szeretnénk, hogy lásson és ismerjen, hiszen az életünk egyre nagyobb része kapcsolódik valamilyen módon ezekhez a digitális platformokhoz.

Ráadásul mivel versenytársak nem szorongatják őket és a hálózati hatásnak köszönhetően kvázi foglyul tudják ejteni a felhasználók túlnyomó többségét, a platformok által nyújtott szolgáltatások minősége fokozatosan romlik (ez lenne a Cory Doctorow-féle enshittification, elszaródás), így egyre több és több erőfeszítést kell nekünk, felhasználóknak beleraknunk abba, hogy bár valamennyire elviselhető legyen az a digitális környezet, amelyben élnünk muszáj.

Az algoritmusos megismerés a címkéken keresztül történik: az internetet végzett tevékenységünk alapján az Algoritmus különböző kategóriákba sorol be bennünket, ezeket a kategóriákat pedig különböző statisztikai korrelációk mentén nagyon kategóriacsokrokba, kategóriaklaszterekbe fogja össze, majd mindezt visszatükrözi nekünk, ez a visszatükrözés lesz a személyes identitásunk a digitális térben.

Ez nem egy egyirányú folyamat, hanem egy kölcsönös adok-kapok. Nem az van, hogy a legbelső, pre-digitális esszenciánkat elmeséljük az Algoritmusnak, aki ezt tudomásul veszi, de nem is az, hogy csupán az algoritmus által készen kapott kategóriákat öltjük magunkra, tesszük identitásunk részévé.

Mindkettő egyszerre igaz, mi is aktívan, sokszor tudatosan alakítjuk, hogy milyennek lát minket az Algoritmus, de az általa elénk rakott kategóriák és címkék alakítják azt, hogy hogy mi milyennek látjuk magunkat, vagyis hogy mi kik vagyunk.

Első ránézésére ez megegyezik azzal, ahogy az identitásunk a társadalomban, a pre-digitális korban létrejött: ahogyan a biológiai, biokémiai, neurológiai, genetikai stb. beállítódásaink interakcióba lépnek a körülöttünk lévő emberekkel, közösségi normákkal, osztályhelyzetünkkel, szimbolikus társadalmi kategóriákkal, stb., hogy létrehozzák azt, akik és amilyenek egyénekként vagyunk.

Rímel azzal is, ahogy a személyes identitásaink azáltal jönnek létre, hogy találkozik, keveredik, összeütközik az, amilyennek mi magunkat látjuk, és amilyennek a külvilág lát minket.

De van egy nagyon nagy különbség, mégpedig az, hogy közösségi média és a digitális platformok világában az identitások társadalmi termelésének folyamata túlnyomórészt performatív beszédaktusokon keresztül, jórészt az Algoritmus fekete dobozában történik.

Az emberiség történetének nagy részében az identitásaink úgy jöttek létre, hogy

• kapcsolatba léptünk más emberekkel nonverbális módokon (egymás szemébe néztünk, megmagyarázhatatlan érzelmi kapcsolatok jöttek létre, szerelembe estünk első látásra),

• számtalan különböző intézményben, közösségben vettünk részt (család, munkahely, iskola, templom, kocsma, tánccsoport, focicsapat, cserkészcsoport, olvasókör, kaláka, önkéntes tűzoltócsoport, imakör, színjátszókör, é. í. t.),

• kézzel fogható dolgokat alkottunk és fogyasztottunk közösen.

Tehát önmagunk megmutatásának és a külvilág erre adott válaszreakcióknak egy sűrű, nem csupán a beszédaktusokhoz kötődő szövetében élhettünk.

Mindezzel nem az a célom, hogy régen-minden-jobb-volt típusú nosztalgiát keltsek bennetek, ennek a fajta társadalmiságnak is megvannak az árnyoldalai. Csak azt szeretném rögzíteni, hogy a “ki vagyok?”, “milyen vagyok?”, “hová tartozom?” típusú kérdések megválaszolása nem pusztán az alapján dőlt el, hogy egy fekete doboz által elém hányt címkehalmazból melyeket deklarálom magamra érvényesnek.

Vagyis csak azt szeretném rögzíteni, hogy gyakorlatilag főállású címkézők lettünk, és az, hogy milyen címkék tapadnak ránk, illetve hogy a ránk tapadó címkéknek pontosan mi is a jelentésük, brutális fontosságra tesznek szert.

Az algoritmikus árazás korában az, hogy milyen kategóriákba kerülünk, meghatározhatja, hogy mennyit keresünk, mennyit kell fizetnünk egy lázmérőért vagy egy taxiért, de ami talán még ennél is fontosabb, hogy kivel kerülünk egy dobozba, egy “közösségbe”.

Korábban sem mindig mi választottuk meg, hogy milyen közösségekbe kerülünk bele — sokba beleszületünk, én például egy Gyimesfelsőlok nevű faluba és egy etnokulturálisan meghatározott kisebbségbe, a romániai magyarok közösségébe —, viszont a közösségi együttlétnek, illetve az egyéni különbözőségek mediálásának millió non-verbális, viszonyi szintű eszköze állt rendelkezésünkre.

Vagyis nagyon sokféle ember élt egyetlen közösségen belül, ahol közösségi normák, szokások, rokoni, baráti és más (hierarchikus és nem-hierarchikus) kölcsönös kötelékek (hűség, tartozás, hitel, segítségnyújtás stb.) tartottak egybe, nem pedig egy papírvékony közös jellemző, amit valamilyen címke (nem, érdeklődés, politikai elköteleződés, táplálkozási preferencia, hobbi, vagyoni helyzet, iskolázottság, stb.) vagy statisztikai alapon összerakott címkecsokor jelent.

Mindennek az átalakulásnak van néhány nagyon vad következménye a politikára és a társadalmaink kohéziójára nézve.

Miért esik szét minden kortárs politikai mozgalom?

Mivel a közösségek csak papírvékony, címkék által leírható közös jellemzők mentén, a virtuális térben jönnek létre, ezért a közös cselekvés helyét a definíciós viták veszik át.

Nagyon érdekes megnézni, az elmúlt másfél évtized nagy politikai mozgalmainak kórlefolyását. Mindegyik valamilyen közös politikai címke, gyakran valamilyen hashtag körül artikulálódott, jellemzően nagyon tág és rosszul körvonalazott célok mentén, konkrét szervezeti hierarchiák és felelősségi köröket tartalmazó intézmények és vezetők nélkül, hogy aztán egyre kevesebb embert megmozgató, egyre keserűbb, bántóbb és személyeskedőbb ortodoxia-vitákba korcsosuljon és gyorsan kimúljon. (Vagy ami még rosszabb: keserű, nihilista digitális trollkodásban vegetáljon zombiként tovább.)

A 2010-es évek elejének brit diákmozgalmaitól, a 2010-es évek közepének spanyol és görög tüntetőin át a 2020-as évtized legelejének #BlackLivesMatter mozgalmáig mindegyik elsősorban digitális platformokon szerveződő politikai közösség ugyanerre a sorsra jutott. A 2014-es választások után, a liberális antiorbánizmus zsákutcásságával szemben szerveződő magyar alterbal sem kivétel ez alól.

Miért nem akarunk szót érteni egymással?

A demokratikus nyilvánosságban zajló vitákra, közös gondolkodásra is hatással van a tény, hogy a könnyen beazonosítható digitális címkék köré szerveződik az életünk.

Nem azért beszélgetünk, nem azért ütköztetjük a nézeteinket, hogy közelebb jussunk az igazsághoz vagy egy döntéshez, hanem hogy jelezzük az Algoritmus és az algoritmikus közösségünk felé a hovatartozásunkat, és/vagy a közösségünk alapját képező címke jelentése fölött kapuőrködjünk. Hogy jelezzük, hogy ezt mi tudjuk jobban, mi mondtuk először, nekünk van jogunk megszólalni róla.

Ennek köszönhető az is, amire a Bungacastos szokott rámutatni, hogy ti. szisztematikusan hagyjuk, hogy mások határozzák meg a politikai nézeteinket, hiszen a megkülönböztetés jelzése okán, bármilyen mélyebb gondolat vagy morfondírozás nélkül, gyakran automatikusan helyezkedünk azzal ellentétes álláspontra, akivel nem egy kategóriába tartozunk.

Ha Orbán Viktor azt mondja, hogy legyenek akkugyáraink, akkor a magyar liberális nyilvánosságot nagy részét hirtelen nem érdekli a zöld átállás; ha pedig azt mondja, hogy válságban van az európai politika, akkor mi dafke besöprünk szépen minden gondot a szőnyeg alá, és önmagunkat gaslightoljuk, hogy minden rendben van.

De ha végignézünk a nemzetközi progresszió és radikális jobboldal nézetvilágán, a gondolataik egy jelentős része csupán abból ered, hogy mechanikusan megszorozzák mínusz eggyel a másik oldal épp aktuális nünükéjét.

És mivel az algoritmusos valóságban az egyetlen értékünk, egyetlen társadalmi tőkénk a címkéink, amelyeket belakunk, így bármiféle koalíciókötés lehetősége minimális, hiszen a kompromisszum szükségképpen önfelszámoló. Beazonosíthatatlanná válunk, címkétlenné, társadalmi hullává.

A világban általában úgy történik meg bármi is, hogy eltérő társadalmi és hatalmi pozíciókat elfoglaló emberek, eltérő elvi háttérből kiindulva, eltérő érdekektől motiválva ugyanazt a dolgot akarják.

Például akarnak egy vasútvonalat egy településre. A helyi nagygazda azért szeretné, mert olcsóbb lesz elszállítani a marhahúst és tejet, amit a farmján termel, a nyugdíjas néninek könnyebb lesz bejutni a járási központ kórházába, a trafikos olcsóbban tud dohányt behozni a településre, a polgármester újra meg szeretné nyerni a választást általa, a természetvédő pedig örül az autósforgalom csökkenésének.

Ők együtt egy koalíciót alkotnak a vasútvonal érdekében, anélkül, hogy a néni amúgy egyetértene a unokáját mérgező dohánytermékek árusításával, a természetvédő pedig egyetértene a nagyipari állattenyésztéssel.

Ha mindezt az interneten akarnák felépíteni, akkor a természetvédőt egyből kitagadná a zöldpolitikából egy 300 kilométerre lévő random shitposztoló természetvédő, szóval ők a hátralévő időt inkább a címke fölötti értelmetlen vitával töltenék. A nénit gyorsan meggyőzné a 200 kilóméterre lakó komaasszonya, hogy nehogy már a hazaáruló, X párthoz tartozó polgármester újraválasztási esélyeit növelje azzal, hogy támogatja ezt a projektet, és így tovább.

Ahogy az esküdtszékekről szóló társadalomtudományos kísérletek annyiszor bizonyították, ugyanazok az emberek ugyanannak a kérdésnek kapcsán nagyon eltérő módon tudnak viselkedni, annak függvényében, hogy milyen intézményi-procedurális kontextusba helyezik őket, és ezek a peremfeltételek milyen csoporton belüli viselkedési mintázatokat ösztönöznek vagy gátolnak.

Ez igaz tágabban a közösségi nyilvánosság működésére is: azok a peremfeltételek, amelyet az algoritmusos, címkézés köré épített környezetünk teremt, nem alkalmasak egyébre mint az negatív érzelmek általi állandó fragmentációra.

Részben a fentiekből következik az árnyalatokkal, az ötvözetekkel, a beazonosíthatatlan dolgokkal szembeni idegenkedés is. A vegyesen gondolkodás csak árulás, vagy érdekvezérelt hazugság lehet, és akit nem lehet címkével beazonosítani, ahhoz mégis hogyan viszonyuljon az ember, honnan tudja egyből, hogy komolyan kell-e venni vagy egyből elzárkózni előle, szeretni kell-e vagy utálni? (Végülis semmi olyan más eszközünk nincs ennek ellenőrzésére, mint amilyen a pre-digitális korban a rendelkezésünkre álltak.)

Igenis, lehetünk jobban!

Ha napi szinten felállunk erre az emelvényre, és eljátszunk azzal, hogy saját magunkat, az érzéseinket, reakcióinkat, gondolatainkat megpróbáljuk ennek a világnak a részeként látni, elsőként azzal szembesülünk, hogy mi valójában nem ilyen emberek vagyunk, akikké ezek a címkék tesznek.

Második lépésként az is felmerülhet bennünk, hogy talán mások sem pont olyanok, amilyennek a Facebook-kommentek alapján látjuk.

Ezután akár az is felmerülhet bennünk, hogy ez az egész, amibe érzelmi, mentális és intellektuális energiát és időt fektetünk, a számunkra fontos címkék tartalmának védelme, a mások állandó kijavítása, a rengeteg szorongás és düh, annak kapcsán, hogy biztosan jól látszunk és biztosan jól lássunk, szóval mindez úgy, ahogy van, teljesen értelmetlen, fölösleges.

Olyan, mint szegény Tóték dobozolása: egy lelketlen gépezetnek felajánlott emberáldozat.

Innen már csak az a kérdés, hogy át tudjuk-e alakítani a környezetünk ösztönzőit és gátjait: tudunk-e másféle módon szerveződő emberi kapcsolatokat létesíteni, tudunk-e máshonnan várni elismerést és tudunk-e máshogyan elismerőek lenni, tudunk-e önmagunkból táplálkozni. Tudunk-e elég jól lenni önmagunkkal és a világgal kapcsolatban ahhoz, hogy a címkék nélkül is boldoguljunk. És hogy ne zavarjon sem az, hogy nem vagyunk pont olyanok, mint többiek, sem az, hogy a többiek mások, mint mi?

Ez nem magától értetődő még egyéni szinten sem. Ez már nem csak erre az emelvényre állás kérdése. Kemény munka, amihez sok segítség kell. Ami sajnos nem mindenkinek adatik meg.

Társadalmi-politikai szinten pedig egy teljesen más tál tészta. Erről majd máskor.

Az egész technokráciabeszélgetés azért vicces kicsit, mert sokan azt hihettük, hogy a “Történelem Vége” korának ez a paradigmatikus politikai formája megérdemelten kimúlt, megölte a 2008-as világválság, a Brexit és Trump, a “populistának” nevezett politika.

És valóban, úgy tűnik, hogy ez a “populizmus” nem hagyta érintetlenül a technokráciát sem, hiszen manapság inkább a kettő különböző ötvözeteiről, technopopulizmusról szokás beszélni — Chris Bickerton és Carlo Invernizzi Acceti politikatudósok nyomán. A fogalmat anno 2021-ben még Márki-Zay Péter kapcsán használtam, mostanában a kiváló Kováts Eszter alkalmazta nálam sokkal módszeresebben Magyar Péter kapcsán.

SZOLGÁLATI KÖZELEMÉNY

Eszterrel és Schultz Nórával holnap, azaz szerdán, azaz március 4-én este 19.00-tól immár harmadik alkalommal tartjuk meg a MANGÓ ÉLŐ néven futó hármas videós beszélgetésünket itt a Substacken.

Ezekben a beszélgetésekben általában továbbgondoljuk azokat a szálakat, amelyek valamilyen módon mindhármunk szövegeiben, megszólalásaiban megjelennek, ezúttal többek közt a technokráciáról is szót fogunk ejteni.

Gyertek, csatlakozzatok a beszélgetésünk élő közvetítéséhez! Itt tudjátok megtenni majd, itt pedig Facebook-eseményt is készített hozzá Nóra. De persze a legtisztább feliratkozni valamelyikünk vagy mindhármunk hírlevelére, és akkor automatikusan kaptok egy levelet a videóval, amit utólag is visszanézhettek.

Innen nézve felmerül a kérdés, hogy vajon ez a technokrácia 2026-ban ugyanaz a technokrácia-e, mint 1999-ben? Vagyis, hogy Hérakleitoszt parafrazeáljam,

vajon léphetünk-e kétszer ugyanabba a technokráciába?

A technokráciával szembeni kritikám elég jól dokumentálható az elmúlt több mint 10 évből származó cikkeimen és megszólalásaimon keresztül. És ezzel a kritikával továbbra is egyetértek, továbbra is azt gondolom, hogy a szakértelemre való hivatkozás antidemokratikus és antipolitikai, amennyiben azt a látszatot kelti, hogy a politika nem a társadalom különböző csoportjai között, konkrét térben és időben zajló érdek- és értékegyeztetési és -ütköztetési folyamat, hanem valamilyen “szakterület” technikai igazságainak az alkalmazása.

A technokrácia tehát kiveszi az emberek kezéből saját közös sorsukról való döntés jogát, és egy “hozzáértő” elit kezébe adja át, arra a hazugságra hivatkozva, hogy a közös dolgainknak csak egyetlen, “szakmailag helyes” megoldása van. Ez egy hazugság, amely általában a társadalom bizonyos részeinek — rendszerint a vagyonnal és hatalommal rendelkezőknek — az érdekeit bújtatja az egyetemes igazság álruhájába. Bizonyos elitfrakciók érdekéből varázsol megvitathatatlan, kikezdhetetlen dogmát.

De ahogy a technopopulizmus vagy technokrata populizmus fogalmai is sugallják, a mai körülmények között a szakértelemre való hivatkozás lehet, hogy már nem ezt a politikai funkció szolgálja, vagy ha mégis ezt szolgálja, nem biztos, hogy olyan hatékonyan tölti be, mint a kilencvenes-kétezres években, a “Nincs Alternatíva” korában.

A 20. századi intézményesült tömegpolitika végstádiumában, amikor

• a képviseleti intézmények kiürültek,

• a pártos verseny értelmét veszítette a jobb- és baloldali pártok közötti különbség felszámolódása nyomán,

• a választópolgárok visszavonultak a politikai részvételből a privát fogyasztásba,

• a vezetők pedig önreferenciális elitbuborékokba (klubokba, állami és céges bürokráciákba, akadémiába, NGO-ba) zárkóztak,

a technokrácia a kormányzás, a hatalomgyakorlás domináns igazolása, legitimitási forrása tudott lenni.

Ma viszont nem ebben a posztpolitikai korszakban élünk, hanem a hiperpolitika korában, amikor minden-de-minden átpolitizálódott, minden esemény, minden probléma politikai szempontból értelmeződik, a társadalmaink minden ügy kapcsán újra aktívan politizálnak a közösségi médiában, az utcán és a szavazófülkékben egyaránt. (Egyes számítások szerint a 2010 óta eltelt másfél évtizedben történelmi rekordot döntött a tüntetések száma, a legtöbb demokratikus ország választásain pedig a kilencvenes-kétezres évek csökkenő részvételi tendenciái is megfordultak.)

Nemcsak arról van szó, hogy minden politikailag túlfűtött, de csapongó és gyorsan mulandó is, efemer, ahogy egy korábbi hírlevelemben írtam.

Tehát minden átpolitizálódik ugyan, de stabil politikai közösségek és intézmények hiányában valójában semmire nincs megoldás. Minden politikai konfliktus, de semmi sem feloldása annak.

Ilyen körülmények között nekem valószínűnek tűnik, hogy a technokrácia maga is fragmentálódik, és esete válogatja, hogy milyen politikai funkciókat kezd el szolgálni: a régi, megszokott ideológiai funkcióján túl szárnysegédévé válik a hiperpolitikának vagy épp az azzal szembeni kimerültségnek.

• Adott esetben például retorikai bizonyítékul szolgálhat arra, hogy valamilyen nagy politikai ügy két oldalán elhelyezkedő politikai szereplők rendelkeznek nemcsak a politikai akarattal, de hozzáértéssel is ahhoz, hogy ha nyernek, meg is tudják valósítani azt, amiről a politikai harc szólt. (Get Brexit done, ugyebár…)

• Vagy demonstrálhatja, hogy a korrupt elitekkel szemben, a népért küzdő populista vezető nemcsak találomra, össze-visszasuhint a jelképes kardjával, hanem hozzáértő bajnoka a népnek, aki átlát a vele szemben ármánykodók cselszövésein. (A sajátos magyar észjárás, amiről Orbán oly sokat beszél a “hozzáértésnek” egy ilyen kifejezetten “népi” formája.)

• Vagy csak a “minden-politika-de-semmire-nincs-megoldás” működésmódtól megcsömörlött, az állandó politikai készenléti állapotba és kommentharcokba belefáradt emberek delegálási vágyának kifejeződése. Hogy valaki végre menedzselje kicsit nyugisabban, stabilabban a dolgokat.

• Sőt az is lehet — és vannak napjaim, amikor ezt tartom a legvalószínűbbnek —, hogy az egész csak egy üres, zombi forma, valami, ami azért él tovább, mert emlékszünk, hogy valamikor jelentett valamit. És mivel új dolgokat nem tudunk kitalálni, ezért a már-nem-élő-de-még-nem-halott politikai formáinkkal bábozzuk el a valóságot.

Ezek persze mind hipotézisek, amik segíthetnek végiggondolni a dolgokat, de simán lehet, hogy megcáfolja egy részüket az idő. A lényeg viszont az, ami az egész Köztesnek az alapállítása, hogy:

• történelmi időben élünk, ami azt jelenti, hogy bár sokszor látszólag ugyanabba a folyóba lépünk, valójában a folyó is megváltozott, és mi is, akik belelépünk; illetve

• hatalmas történelmi átalakulások közepén (elején? elejének a közepén? közepének az elején?) élünk, és ezért nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy ragaszkodjunk bejáratott egyenválaszainkhoz.

Fúú, amúgy ez a történelmi idő dolog, meg amiről korábban írtam, a történetiségünk válságról, most Irán kapcsán is nagyon durván befigyel, ahogyan a kontinuitás és cezúra kérdése is.

Teljesen világos, hogy az amerikai birodalmi hatalomgyakorlás kilencvenes-kétezres évekbeli hübriszének már alapeleme volt az “örök jelen”-ben élés, vagyis annak figyelmen kívül hagyása, hogy a nagy katonai beavatkozások rengeteg előre nem látható, jelenben nem is érzékelhető, más jelenségekkel kölcsönhatásban csak évek-évtizedek múlva jelentkező hatásokkal járnak.

Mostanra teljesen világos, hogy a trumpi birodalmi hatalomgyakorlás nem szakít ezzel, hanem turbófokozatra kapcsolva folytatja, megváltozott geopolitikai paraméterek között.

A Marvel-univerzum szuperhősfilmjeihez hasonló katonai beavatkozásaival, az ezekre a filmekre jellemző egyszerű jó-rossz felosztásaival, a fuck-around-and-find-out attitűdjével és az örök jelenre kondicionált emberek ujjongása mellett, Trump beavatkozásai — melyekből csak az elmúlt egy évben több volt, mint Biden négy éve alatt — gyakorlatilag kiiktatják a hosszabb távú, nem szándékolt következményekről való gondolkodást.

Az külön érdekesség, hogy Trumpnak már csak életkori okokból sem kell ezekkel a hosszabb távú következményekkel foglalkoznia.

Hosszú évtizedek teltek el, amíg a nyugati országok rendszer közel-keleti kavarásai egyre radikálisabb politikai ellenáramlatoknak (pl. a szélsőséges politikai iszlamizmus) adtak annyi üzemanyagot, hogy abból komoly baj legyen. 10-15 év kellett, hogy az afganisztáni és iraki beavatkozások továbbgyűrűző hatásai nyomán menekültek milliói próbáljanak meg jobb életet keresni Európában.

Még egy ötven vagy hatvan éves embernek is másképp tevődnek fel ezek az időtávok, mint egy nyolcvan éves embernek. Ez nem age-izmus akar lenni, inkább csak illusztráció, hogyan is manifesztálódik az egyének mikroszintjén egy vagy több tágabb, absztraktabb folyamat vagy jelenség — jelen esetünkben egyrészt a demokratikus politikai rendszer elitkiválasztási funkcióinak elsorvadása, az elit bezáródása, másrészt pedig a történeti időben való gondolkodás képtelensége a kortárs kultúrában.

Én inkább azokkal értek egyet, akik szerint Rubio beszéde csak stílusában tért el az elmúlt egy év Washingtonból érkező fejmosásaitól, tartalmában megerősítette az adminisztráció elmúlt egy évben megannyi csatornán, megannyi hangnemben küldött hármas üzenetét:

1. fizessetek be többet az USA globális pozícióinak fenntartására;

2. védjétek meg magatokat és tartsatok rendet a saját környéketeken;

3. igazodjatok a MAGA-kultúrharc ideológiai alapvetéseihez.

A decemberi Partizános geopolitikai évértékelőmben utaltam rá, hogy mintha a japánok már megértették volna ezt az üzenetet, az azóta lezajlott választások is ezt támasztják alá. Európában lassabban esik le a tantusz.

A Rubio-beszéd kapcsán még csak egy dologra hívnám fel a figyelmet: arra az erősen “civilizációs” diskurzusra, amellyel az amerikai külügyminiszter a transzatlanti kapcsolatrendszer feszültségeit kendőzi, és amelybe az Egyesült Államok elvárásait csomagolja — pont ahogyan a januári hírlevelemben előrevetítettem.

Az alapvetéseket mintha az európai elitek is kezdenék kapiskálni, bár a mélyebb gondolkodási kereteik még olyan erősen oda vannak láncolva a "Történelem Vége” korszak ideológiáihoz, hogy a valódi konzekvenciák levonása, a tagadási fázis meghaladása még várat magára.

Nem segítenek a helyzeten az amerikai Demokrata Párt, tehát Trump ellenzéke felől érkező üzenetek sem — és igazából ebben a hírlevélben erről szeretnék megosztani pár gondolatot.

Münchenben a hétvégén tucatnyi demokrata szenátor, kongresszusi képviselő és kormányzó is megjelent, mind elnöki ambíciókkal.

Ha az ember megnézi a centrista szárny és a balszárny két prominens képviselőjének, Gavin Newsom kaliforniai kormányzónak és Alexandria Ocasio-Cortez New-York-i képviselőnek a müncheni felszólalásait, akkor geopolitikai diagnózisában téves, megoldási javaslataiban minimum kidolgozatlan (Newsom esetében egyenesen üres), status-quo-ante gondolatmeneteket láthatunk.

Amiket jó lenne, ha az európai döntéshozók egyik fülükön be- és másikon ugyanazzal a lendülettel ki is engednének.

Newsom ki is mondta, Donald Trump ideiglenes, három év múlva eltűnik, csak össze kell szorítani a fogunkat, kivárni, oszt kész. AOC szerint Trump elfordul a világtól, hogy otthon építsen autokráciát — ami, hát, az elmúlt évtizedek geopolitikailag leginkább transzformatív elnöke kapcsán minimum fura diagnózis. És bármennyire is szimpatikus lehet nagy általánosságban AOC felhívása az átlagemberekért dolgozó, demokratikus (kül)politikára, az ebből következő javaslata, hogy ti. az emberi jogokon alapuló világrendet most már aztán részrehajlások és képmutatások nélkül kellene alkalmaznia — kinek is? a Nyugati világnak, azt hiszem —, inkább hangzik a demokráciaexportos neokonzervatív hübrisz átcsomagolásának, mintsem valami forradalmi újdonságnak.

Ha az európai elitek ezekre hallgatnak, akkor tényleg csak kicsit várni kell, és minden visszatér a Pax Americana csúcsára, 1999-be, maximum ezúttal az emberi jogokat védő amerikai bombázások már kevésbé részlehajló módon lesznek kiosztva a világban.

Az a durva, hogy ha akár Newsom, akár AOC megnyerné a Fehér Házért folytatott küzdelmet, valójában ők sem térnének vissza a status-quo-antéhez.

1. Ők is ugyanúgy megkövetelnék, hogy Európa nem potyautazzon az amerikai védelmi kapacitásokon, ahogy Obama óta minden amerikai elnök megkövetelte.

2. Ugyanúgy megkövetelnék, hogy Európa perkáljon többet az amerikai globális dominancia fenntartásáért, hiszen egy fundamentálisan átalakult geopolitikai erőegyensúlyon belül, az amerikai hanyatlás megállítása csak a költségvetési és kereskedelmi mérleg újrakalibrálása révén képzelhető el, ahogy ezt a Trump első ciklusa után kormányozni kezdő Biden is tudta.

3. Maximum MAGA kultúrharcból lenne kevesebb. Bár másfajta, hasonlóan ostoba ideológiai signalingből azért valószínűleg jutna elég.

És mindezt akkor, ha tényleg valamelyik demokrata nyer 2028-ban. De mi van, ha JD Vance? Vagy mi van, ha valaki még rosszabb? Ma sok mindenkinek elképzelhetetlen, hogy a végső rosszként tételezett “narancssárga Hitlernél” létezhet rosszabb, de a helyzet az, hogy a

közepétől kifelé stabilan üresedő és legitimitását vesztő amerikai politikai rendszer és a Barack “Változás” Obama óta egymást követő “most-aztán-tényleg-fordulatot-hozunk” elitekből kiábránduló társadalom simán képes Trumpnál és Vance-nél klasszisokkal durvább és veszélyesebb demagógokat kitermelni magából. (Ez amúgy az európai politikára is igaz, fogunk még nosztalgikusan gondolni Le Penre és Melonira!)

Szóval a letűnt nyugis idők visszavárása helyett Európának érdemes lenne minél inkább csökkentenie azt a brutális függését, amely az USA-val szemben fennáll a gazdaság, a védelem, a technológia, a kultúra, és igazából az élet minden más területén. Nem várhatunk arra, hogy mit dob egy egyre furábban működő politikai gépezet és egy egyre frusztráltabb társadalom, amelyre nulla ráhatásunk van. Gavin Newsom és Alexandria Ocasio-Cortez csak ennek felismerésében hátráltatnak.

U.I. Mindez nem az Európában épp nagyon dívó, költsünk még többet a fegyveriparra gondolkodásmód melletti kiállás. Továbbra is tartom, amit sokszor kifejtettem, legutóbb a már linkelt évértékelőmben, meg ebben a hírlevelemben: Európa védelmével nem az a baj, hogy nem költ eleget, hanem a már most is iradtlan mennyiségű pénzt rosszul, széttöredezetten stb. költi el. Szóval ahelyett, hogy elvonnánk az amúgy is évtizedek óta szorongatott jóléti államtól, hogy több tankot vegyünk, akár olyan dolgokra is költhetnénk, mint energiafüggetlenség vagy technológiai önállóság. De ez már egy másik téma.

az elmúlt időszakban észrevettem egy érdekes eltérést abban, ahogyan a Fidesz és a Tisza beépíti a generatív mesterséges intelligenciát a kampánykommunikációjába, és ezt muszáj itt feljegyeznem, mert az AI globális politikai felhasználásából is megmutathat valamit.

Szóval azt érdemes rögzíteni, hogy lövésem nincs, ez az eltérés milyen hatással lehet a választás eredményére, ha egyáltalán bármilyennel. De ettől még az egész sztori lenyűgözően érdekes, még ha nem is magyar választás-aritmetikai szempontokból.

Nézzétek meg ezt a két videót, a Fidesz legújabb negatív kampányvideóját Magyar Péterrel szemben, illetve ezt az MP által közzétett videót az ő és Kapitány István főszereplésével!

A hangulatot leszámítva van egy nagyon érdekes különbség a két videóban. A Fidesz közvetlen üzenetátadásra használja ezt a generatív mesterséges intelligenciával készült videót, állításokat tesz általa közvetlenül. Úgy használja az AI-videót, mint egy hagyományos választási plakátot vagy választási hirdetést. Van egy kampányüzenete és annak illusztrálására generál egy videót.

Ehhez képest a Tisza közbeékel egy plusz — eltávolító, önreflexív — lépést.

Van egy AI-slopnak méltán nevezhető videó, amelynek eredetéről nem derül ki sok, a videó leírásában Magyar utal arra, mintha ez valami fideszes kontent lenne, de látványvilágát és dramaturgiáját tekintve annyira pozitív az ellenzéki vezetőre nézve, hogy nem kizárható: a vele szimpatizáló közösségi médiás népművészet alkotása.

(Frissítés: a hírlevél kiküldése után nem sokkal jelezte a közösségi média politikai használatában nálam sokkal jártasabb ismerősöm, hogy a megnézett részletek valóban egy, a tiszás politikusokat lejáratni hivatott videóból származnak.)

De bárhogy is van, nem az történik, hogy egyszerűen csak közzétesz egy számára egyébként amúgy előnyös, propagandisztikus egyszerűségében a Fideszével vetekedő videót, hanem eltartja kicsit magától:

a párt két vezető politikusa nézi a videót velünk együtt, rácsodálkozik velünk együtt, nevet rajta velünk együtt. Mi, átlagos néző-szavazók nem az AI-videót nézzük, hanem azt nézzük, ahogy a két politikus nézi az AI-videót.

Ebben az eltávolító, önreflexív gesztusban az az izgalmas, hogy az egyik videó üzenete – hogy ti. A Tisza ilyen: überfasza –, ugyanúgy átmegy, mint a másik videónak az üzenete – hogy ti. A Tisza ilyen: hazaáruló g*ci –, csak közben megspórolja az AI-használat miatti negatív reakciókat, megspórolja a néző-választók egy részében érthető módon keletkező bizalmatlanságot.

Még ősszel, Zohran Mamdani New York-i és Rob Jetten hollandiai kampánya kapcsán írtam itt arról, hogy a bizalom utáni világban ezek az önreflexív eltávolító gesztusok hogyan képesek megteremteni az autentikusság, az őszinteség érzetét a politikával és a politikai kommunikációval szembeni generalizált állampolgári gyanakvás körülményei között is.

Ha igaz ez a hipotézisem, akkor ez a módszer a generatív mesterséges intelligencia politikai kommunikációs felhasználására is hatással lehet. Két eltérő módszertan, egy közvetlen-frontális és egy közvetett-önreflexív felhasználási mód versenyét láthatjuk.

Érdekes lesz figyelni, hogy melyik milyen eredményekre vezet (pl. melyik hogyan terjed a különböző közösségi médiás platformokon), és hogy melyik milyen kontextusokban honosodik meg. Nem gondolom, hogy az derülne ki, hogy az egyik egyértelműen célravezető és hatékony, a másik meg egyértelműen elhibázott és téves megoldás lenne.

Simán el tudom képzelni, hogy a korábbi primitív üzenetszajkózási eszközökhöz — ahogy Ruff Bálint mondja: a vashoz — hasonlóan ezek a fideszes AI videók is hatékony kommunikációs eszközöknek bizonyulnak.

De azt is el tudom képzelni, hogy a megszólítani kívánt választók legalább egy részében visszatetszést kelt, vagy az elsődleges üzenet helyett egy másik üzenetet ad át, az AI megbízhatatlanságát a Fidesz megbízhatatlanságává konvertálja át. Ez lenne a Marshall McLuhan-i “a médium maga az üzenet” nagyon vulgáris megnyilvánulási formája.

Meg persze azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos választói szegmensekben az egyik, más szegmensekben a másik bizonyul hatékonyabbnak.

• Donald Trump második elnökségével az Észak-Amerikát és Nyugat-Európát (majd később Közép- és Kelet-Európát is) összefogó “szabad világ" gondolatának árfolyama lenullázódott;

• Európát erőteljes (új/radikális) jobboldali fölény jellemzi, de az átalakuló geopolitikai rendre és az európai-amerikai kapcsolatok megkérdőjeleződésére nincs ezen szereplőknek egységes politikai reflexiójuk;

• a következő időszakban két, a jobboldalról érkező ideológiai keret versengése fogja meghatározni az európai politikát: a “civilizációk összecsapása” vs. “európai önállóság”;

• ez az ideológiai törésvonal elsősorban a jobboldalon belül fog megnyílni, de mindkét keret alkalmas önmaga alá rendelni eltérő gondolkodási árnyalatokat is.

A második világháború után az Egyesült Államok és Nyugat-Európa hierarchikus szövetségének, az USA bársonykesztyűs hegemóniájának ideológiai kifejeződését a demokratikus és kapitalista “szabad világ” gondolata adta. A Szovjetunió összeomlása után ennek a gondolatnak a jegyében történt meg a közép- és kelet-európai országok integrációja is ebbe a hierarchikus szövetségi rendszerbe.

A liberális “szabályokon alapuló világrend” ennek a “szabad világ” gondolatnak lett a kiterjesztése egy olyan pillanatban, amikor az egész világ egyetlen érdekszféra, az amerikai érdekszféra része lett.

Most, amikor az egypólusú időszak véget ért, és mind a tágabb, “szabályokon alapuló világrend”, mind pedig a szűkebb, “szabad világ” gondolata megkérdőjeleződik, és az emögött álló transzatlanti szövetségi rendszeren belüli kapcsolatok látványos nehézségeket élnek át, felmerül a kérdés:

milyen gondolati-ideológiai csomagok nőhetnek ki ebből az ellentmondásoktól és konfliktusoktól feszített helyzetből?

Más szóval: mivel a “szabad világ” narratíváját épp elég látványosan elveti az Egyesült Államok, milyen gondolatok következnek utána itt Európában?

A fantáziánk nyilván élénk, szóval végtelen számú új narratívát el tudunk képzelni, de itt inkább a legvalószínűbb — tehát politikailag, társadalmilag, kulturálisan lehorgonyzott — forgatókönyvekre vagyok kíváncsi. Vagyis a kérdésem: mi következik a jövőre nézve, ha a jelenleg azonosítható politikai tendenciák vonalát képzeletben meghosszabbítom?

És mivel itt Európában, a 2020-as évek második felében az új jobboldalnak áll a zászló, a radikális jobboldal diktálja az ütemet, Európa legnagyobb országaiban (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország) ők vezetik a támogatottsági versenyt, és rengeteg más országban (Spanyolországtól Romániáig) évek óta stabilan emelkednek, nem irreális azt képzelni, hogy az átalakuló geopolitikai helyzet ideológiai leképeződése is felőlük érkezik.

Viszont ez távolról sem egy egységes tábor, egyetlen közös, koherens geopolitikai narratívával, amely azonos módon közelít az amerikai-európai viszony újonnan felmerülő kérdéseihez, problémáihoz.

Jól látható ez a Trump venezuelai beavatkozására adott reakciókban is, amelyek három különböző kategóriába sorolhatók:

1. a kritikus csoportot a francia Marine Le Pen és Jordan Bardella képviselték, akik rosszallásukat fejezték ki az állami szuverenitás megsértése miatt; enyhébb hangnemben, de a brit Nigel Farage is “unortodox”-nak, illetve a “nemzetközi joggal ellentétes”-nek nevezte Trump fellépését.

2. az új jobboldali pártok egy része támogató vállrándítással intézte el a dolgot: ilyen a világ, az erősebb kutya érvényesül, lám-lám átalakul a nemzetközi rend. Ebbe a kategóriába sorolható Giorgia Meloni, Orbán Viktor és az AfD nyilatkozata is.

3. és vannak a trumpi fellépésnek lelkesen tapsikolók, számukra példamutató az egész akció. A spanyol Vox elnöke, Santiago Abascal ünnepnapnak nevezte a beavatkozást és teljes támogatásáról biztosította az USA kormányát, miközben a román AUR kezdeményezte, hogy 2026-ot nyilvánítsák “Amerika évének” Romániában, és párhuzamot vont a 2024-es romániai elnökválasztás körüli felfordulás és Maduro választási csalásai között, a sorok közt megfenyegetve a centrista román eliteket az immár volt venezuelai elnök sorsával.

Ezekből az eltérő értékelésekből radikálisan más tágabb geopolitikai elképzelések rajzolódnak ki, ezeket a különbségeket más konkrét ügyek kapcsán is be lehet azonosítani.

Innen nézve tehát a fő állításom az, hogy a jelenlegi viharos geopolitikai viszonyrendszerre Európából nézve kétféle (radikális) jobboldali ideológiai reflexió képzelhető el: egy “civilizációk összecsapása” és egy “európai önállósági” gondolatkör.

A “civilizációs” ideológiai keret gyakorlatilag a második világháború utáni transzatlantizmus “szabad világ”-ideológiájának átváltozása a trumpi időkre. Hiszen ahol a szabadság, a demokrácia, a szabad piac, tehát a tágan vett liberalizmus árfolyama lenullázódott, ott mi az, ami ideológiai szinten összekötheti Európát és Észak-Amerikát? Hát persze, hogy a “fehér”, “keresztény”, “civilizáció” védelmének és felvirágoztatásának a gondolata egy olyan többpólusú világban, amelyre viszonylag könnyen ráolvasható egyfajta “civilizációk összecsapása” értelmezés à la Samuel Huntington.

Ez a fajta gondolat persze nagyon sok ponton kikezdhető, hiszen mindezek a “civilizációs” kategóriák butuska és káros ráolvasások a valóságra, amelyek elfedik a különböző társadalmakon és állítólagos “civilizációkon” belüli értékpluralizmust, sokszínűséget és érdekkülönbözőséget. És persze elfedik az emberi történelmet valóban alakító mechanizmusokat, struktúrákat és cselekvőket is (— szpojler: nem az állítólagos “civilizációk” azok).

Mindenesetre egy könnyen érthető, “common sense”-nek beállítható ideológiai felépítmény, amelynek a multipoláriássá váló világ, az amerikai-kínai versengés és a globális migráció kontextusában, úgy tapasztalom, van egy fokozatos reneszánsza. És plusz politikai “előnye”, hogy képes újratermelni a transzatlanti érdek- és akcióegység gondolatát.

A másik, az “európai önállósági” keret kifejezetten az Egyesült Államok elleni érzésekre támaszkodva egyfajta leválás, szembefordulás, függetlenedés szükségességét szorgalmazza, elutasítva azokat a politikai és gazdasági kényszereket, amelyeket Washington egyre nyíltabban kifejt az európai országokkal szemben.

Az amerikai-európai viszonyok mindig is hierarchikusak voltak, és sosem nélkülözték a kényszer alkalmazását, de a geopolitikai kontextus eddig mindig ezeknek a feszültségeknek, és ennek nyomán az Európában mindig is létező Amerika-ellenes gondolkodási irányzatnak a lefojtását indokolta.

Ez utóbbi irányzatnak a megerősödését szintén tapasztalhatjuk a nyilvános diskurzusban, még ha ez egyelőre a korábbi transzatlantizmusban rekedt, tehetetlennek titulált európai elitek ostorozásában merül csak ki.

Jogosan tehetnétek fel azt a kérdést, hogy a “nemzetek Európája” koncepciót, az európai integráció ellenzését, az euroszkepticizmus miért hagyom ki ebből a felsorolásból, hiszen mégiscsak ezt szoktuk leginkább a kortárs radikális jobboldallal azonosítani. És valóban, ezt a nótát rutinból még szépen elhúzza a legtöbb hasonló szereplő, de szerintem valójában ez már csak ilyen nosztalgiakoncert, reflex, megszokás.

Mert a 2000-es és 2010-es évekből ismert "föderális Európa” vs “nemzetek Európája” törésvonal a jelen történeti kontextusban egyszerűen irrelevánssá vált. Európa kihívásai és útkeresése egyszerűen nem ebben a koordináta-rendszerben merül fel.

Egyrészt a közös cselekvés szükségszerűségét a saját “kisállamiságukkal” szembesülő európaiak jobboldalai sem kérdőjelezik meg igazán komolyan.

Másrészt ma a fő európai kérdés nem is annyira az, hogy “hogyan?”, hanem hogy “kivel?”. Nem az együttműködés módozatai, az integráció fokozatai vannak a figyelem homlokterében, hanem az, hogy az USA-val vagy nélküle, Kínával akkor hogyan is, Oroszországgal mi is van.

Szóval szerintem ezt a régi törésvonalat apránként felül fogja írni az USA-hoz és a világ többi részéhez fűződő viszony mikéntjének kérdése, és itt a Nyugat vs. Európa, vagyis a civilizációs vs. az európista gondolatkörök fognak versenyezni.

Annál is inkább, mert ugyan a mindkét diskurzust valamilyen módon a jobboldallal azonosítom — szerintem joggal —, mindkettő alkalmas arra, hogy magán belül eltérő árnyalatokat, viszonylagos értelemben vett jobb- és baloldalakat megtartson.

A civilizációs diskurzus “balszárnyán” potenciálisan túlélhet egyfajta szabadvilágos liberalizmus (“mi tiszteletben tartjuk a melegeket, nem mint azok a fránya másikok”, “mi demokratikusak vagyunk, nem mint azok az elmaradott keletiek”, stb.), miközben a jobbszélén a dél-afrikai és rodéziai apartheidokat istenítő nyílt fehér felsőbbrendűség-gondolat dívhat, à la Elon Musk.

Ugyanígy, az európista diskurzuson belül is van hely például Amerika-ellenes antikapitalizmusnak, Kína-barát harmadikvilágizmusnak, ahogyan az Európa-erőd migrációellenes bezárkózásának is.

Mint mondtam, a fent leírtakat a jelenben azonosítható tendenciák vonalának képzeletbeli meghosszabbítására alapozom. Persze a történelem ritkán ennyire letisztult. Ideális lenne, ha ezeken a kereteken kívül létrejöhetne valós politikai húzóerővel rendelkező, ideológiai gyökereit tekintve nem jobboldali diskurzus is. Meglátjuk, így lesz-e.

Mielőtt belevágnánk, egy fontos infó: ennek a cikknek a megjelenését a Mozinet Kulturális Szolgáltató Kft. támogatta, de a véleményem természetesen most is a sajátom, a feldolgozott téma pedig 100%-ban illeszkedik a Köztes mint “geopolitikai válságnapló” koncepciójához.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nem szoktam irigykedni a tévében vagy filmekben látott dolgokra, eddig talán egyedül a Szólíts a neveden című film helyszínéül szolgáló észak-olasz villa kapcsán éreztem tényleges sóvárgást. Ez most kiegészült egy második ingatlannal.

Az ünnepek alatt megnéztem Park Chan-wook koreai rendező magyar mozikban január 8-án debütáló új filmjét, a Nincs más választás-t, és a főszereplő You Man-su családi házára, erre az aprólékosan belakott, zsúfolt, kaotikus és gyönyörű otthonra kifejezetten irigy lettem.

Mindez azért különösen vicces, mert You Man-su filmbeli életében nem nagyon van más irigylésre méltó.

A Nincs más választás a kortárs kapitalizmus fizikailag és mentálisan dehumanizáló jellegének tanítómeséje. Látjuk benne a nagy iparági átstrukturálások egyéni életre gyakorolt hatásait; azt, ahogyan a munkahely elvesztése széttrancsírozza a magán- és családi életet, illetve lenullázza az egyén társadalmi értékét és önbecsülését.

Azt is plasztikusan láthatjuk, mennyire lehetetlen ebben a világban a dolgozók kollektív önszerveződése, kiállása, és ilyen körülmények között hogyan kerül előtérbe az egyéni érdekérvényesítés1 — akár szélsőséges, thrilleres formájában is, de nem szpojlerezek, nézzétek meg!!

Ebben a világban amúgy a “győztesek” és a “vesztesek” igazából egyaránt szenvednek és boldogtalanok. És ha valakik adott esetben nyernek ebben a beteges futamban, jutalmuk legalább annyira sivár és disztópikus, mint vetélytársaik vesztesége. Juhé!

Viszont ha ez a helyzet, akkor felmerül a kérdés, hogy ez olyan élet-e, amit érdemes élni, amelyért érdemes ennyit küzdeni. És itt eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mik is azok a dolgok, amelyektől az élet jobb, boldogabb, értékesebb, a szükségszerűen jelentkező munka pedig elviselhetőbb (akár élvezhetőbb!), és nem uralja le teljesen az egész emberi létezést.

A nyitányomban megidézett csodálatos családi ház felvillantja ezt a jó életet, a lehetősége ott van ebben a mégoly embertelen világban is.

De mi is ez az embertelen világ?

Feljebb kortárs kapitalizmusnak hívtam — ami persze igaz is. De közben annál több is: egy válfaja, túlpörgetett, hiperkapitalista alesete. Ezt — részben az olyan globális szenzációknak köszönhetően, mint amilyen a Squid Game vagy az Élősködők — főként Dél-Koreával és a Kelet-Ázsiával asszociáljuk, bár egyáltalán nemcsak itt jellemző.

Mindenesetre nem véletlen, hogy ezek az alkotások egy olyan országból jönnek, amely a kapitalista felzárkózás sikersztorija, és közben arányaiban itt születik legkevesebb gyerek a világban, itt lesznek a legtöbben öngyilkosok (az OECD-n belül), és külön szó van a túlmunka miatti elhalálozásra.

Itt, a Köztesben egy “világpolitikai válságnaplót” vezetek, a világunk épp zajló radikális átalakulását próbálom veletek együtt megérteni. És, hát, nem ritkán ostorozom az EU-t és az uniós eliteket, amiért fogalmatlanul bénézának, miközben az USA és Kelet-Ázsia (elsősorban is Kína) vadul diktálja a tempót.

Viszont a Nincs más választás és a hozzá hasonló alkotások nyomán felmerül a kérdés bennem: biztos, hogy ennek az eszeveszett globális versenynek a keretén belül érdemes az európai társadalmak jövőjéről gondolkodnunk? Nem inkább a kevesebb elidegenedést és több boldogságot lehetővé tévő modellféleségünket kellene homlokterünkbe helyeznünk?

Nem lenne több értelme abbahagynunk azt, hogy a kelet-ázsiai és amerikai kapitalizmusokhoz mérjünk magunkat?

(Az utóbbiban uralkodó társadalmi állapotoknak is több érdekes filmes megjelenítésével találkozhattunk tavaly: Eddington, Egyik csata a másik után, Bugonia. Egyiktől sem jött meg a kedvem irigykedni. Sőt a Nincs más választás forgatókönyvének alapját is egy amerikai regény, Donald Westlake The Ax c. könyve szolgáltatta.)

Nagyjából a Nincs más választás megnézésével párhuzamosan jött szembe a francia sztárközgazdásznak, Gabriel Zucmannak a Le Monde-ban megjelent publija, amelyben tévedésnek nevezi az elmeszesedett Európáról és az dinamikus Amerikáról szóló diskurzust.

Zucman nemzetközi statisztikákkal alátámasztva meggyőzően érvel amellett, hogy miközben az amerikai és az EU-s polgárok termelékenysége (tehát, hogy mennyi értéket állítanak elő) nagyjából megegyezik, aközben az európaiak jelentősen több szabadidővel, jobb egészségügyi állapottal rendelkeznek, sőt kisebb egyenlőtlenségek és karbonlábnyom mellett élnek.

Szóval valami választás csak van.

Nézem a második Trump-adminisztráció által kiadott új nemzetbiztonsági stratégiáról szóló sajtóbeszámolókat, és nem ismerek arra a valóságra, amelyet ezek kirajzolnak.

Miközben az első veretes, írásos nyomát látjuk annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzata megpróbálja szisztematikusan újragondolni szerepét egy olyan világban, amelynek már nem kizárólagos egyeduralkodója; és megkísérli részlegesen új cölöpökre helyezni viszonyát a földgolyó legtöbb régiójához, addig a valóságot értelmezni, reprezentálni hivatott médiából inkább egy rossz Mean Girls reboot jön át.

Persze ahhoz, hogy valóban értelmezni lehessen ennek a nagyhatalmi stratégiát definiáló gesztusnak a jelentőségét, bele kellene tudni helyezni egy hosszabb távú időhorizontba, amely meghaladja a jelen idejű beszédaktusok gyors egymásutánját.

A kortárs európai társadalmak erre ma sajnos közösségileg egyáltalán nem képeseket: válságba került az időbeliség, a múltat és a jövőt is egy kontextusnélküli, szabadon lebegő örök jelen szorította ki, és ez bizony részét képezi annak a tágabb politikai válságnak, amelynek egyes aspektusairól itt, a Köztesben már többször írtam.

Most így év végére tehát kicsit az időbeliség válságán szeretnék eltöprengeni: hogyan is hat a múltban és jövőben való gondolkodás képtelenségének hiánya a politikai életünkre.

A múltat végképp eltörölni — de nem úgy!

Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia csak egy friss példája annak, hogy mennyire nem vagyunk képeseket a jelen eseményeit berakni egy idővonalba, a múlt történéseinek kontextusában olvasni.

Nemcsak arról van szó, hogy egy rövidhírbe nem fér bele mélyebb elemzés (amúgy de!), hanem arról, hogy a legtöbb esetben aktívan igyekszünk tenni az ellen, hogy a dolgok történetiségével szembesüljünk.

A kortárs európai nyilvánosság tele van változatos praktikákkal annak érdekében, hogy kitörölje a körülöttünk zajló események történetiségét, konkrét időben, konkrét feltételek mellett dinamikusan kibontakozó természetét.

Az ukrajnai háború egy kiváló példája ennek. Ez nem egy olyan dolog, ami csak úgy egy adott ponton lepottyant az égből, és nem is egyetlen ember torz agyszüleménye, hanem sok egymásba fonódó politikai, gazdasági, társadalmi történés és fejlemény, feszültség és ellentmondás kölcsönhatásának folyománya. De az elmúlt években az európai nyilvánosságszeletekben gyakorlatilag kirekesztésre érdemes főbűnné vált ezeknek a felemlegetése.

Valamilyen perverz logika nyomán, ugyanis, az a vélekedés hatalmasodott el, hogy ha egy ilyen tragikus esemény feltárható, megérthető, a történelmi időbe ágyazható, akkor az olyan, mintha megkérdőjeleznénk tragikus voltát.

Ha megállapítod, hogy a mindenkori orosz vezetés fenyegetésként élt meg ezt vagy azt, vagy adott esetben felemlegeted a politikai felelősségek komplexitását (anélkül, hogy ezáltal igazolhatónak tartanál bármilyen fegyveres támadást), egyből megkapod a vádat, hogy relativizálod Putyin bűneit. Ha a történeti, társadalmi, politikai gazdaságtani megértés vágyával lépsz fel, egyből valamilyen morális bűnt követsz el.

A mágikus gondolkodásnak egy szembetűnő esete ez, ahol a saját valós helyzeted tényleges megértését akadályozod meg, és így bármiféle értelmes cselekvési stratégiának a lehetőségét blokkolod. Hiszen ha nem tudod, hogy miben vagy, azt sem tudhatod, mihez kezdj vele.

A bulvárosítás és moralizáló mágikus gondolkodás mellett ott van még a gyászfolyamatból ismert tagadás és harag is. A “történelem végéhez” hozzászokott európaiak fejében fel sem merülhet, hogy az itt és most valójában nem az ott és akkor, és amikor ez az alapvető igazság arcon csapja őket, akkor a belátás helyett érkezik a harag.

Az örök jelenben a politikai, gazdasági vagy bármilyen más cselekedetnek nincs időhöz és térhez kötött feltételrendszere, és ezen a medren belül kibontakozása; csupán és metafizikai helyessége van. Következésképp, ha egyszer valami sikerült, akkor annak másodszorra is sikerülnie kell. Csak aztán mégsem sikerül…

Ha történetileg gondolkodnánk, akkor elkezdenénk felmérni, hogy mi is a mostani kudarcunk kontextusa, és ez alapján módosíthatnánk a cselekvésünkön. De nem, inkább belép a harag és az áldozati póz, érkezik az “ahistorikus Gonosz”, ami mindenért felelős.

Az európai mainstream politikai pártok radikális jobboldallal szembeni tűzfala egy kiváló példája mindennek. Fel lehetne tárni, hogy valami, ami a dinamikusan növekvő gazdaság és bővülő jólét körülményei között, erősen integrált tömegtársadalomban működött, az nem működik stagnáló gazdaság és visszaszoruló jólét mellett, brutálisan atomizálódott és bizalmatlan társadalomban. Fel lehetne fejteni, hogy a tűzfal mint történeti gyakorlat pusztán politikai önámítás: addig működött, amíg nem volt társadalmi igény a szélsőségekre, de amint megszületik az igény rájuk, onnantól már hatástalan. (Hogy halmozzam a képzavart: olyan esernyő, amely csak akkor véd az esőtől, amikor épp nem esik.)

De ehelyett nyilván, hogy az emberek buták és megvezetettek, és ott vannak a gonosz populisták...

Az időbeliség múlttal kapcsolatos válságának egy negyedik megjelenése a nosztalgia és az utánzat dominanciája. Fredric Jameson amerikai filozófus szerint — aki az időbeliség válságát a posztmodern kapitalizmus egyik fő jellemzőjeként írja le — a nosztalgia és a másolat/utánzat a múltat mint kontextus nélküli szöveget vagy stílust jeleníti meg, anélkül hogy annak tartalmát, természetét figyelembe venné, értené.

Itt van például az a mód — és ezt már nem Jameson mondja, hanem én —, ahogyan fasizmus/nácizmus fogalmát a politikailag nem-tetsző szinonimájaként, a politikai kritikánk kifejtés nélküli jelölőjeként használjuk. Úgy tűnik, mintha a világban lévő rosszat, szörnyűségeset embertelent nem tudnánk másképp leírni, és mintha a világban a rossz és a szörnyűséges csak egyféleképpen, a fasizmus formájában jelenhetne meg. (Pedig sajnos nem.)

Ezzel analóg kelet-európai jelenség a kommunistázás is, például az, a beszédmód, amely kádárizmussal vádolja Orbán Viktort valamilyen nagyon felszínes, leginkább stilisztikai hasonlóságféleség alapján.

És ugyanebbe a kategóriába illeszkednek a különböző történelmi “jelmezbálok” is. Például az a kétfenekű játék, amit az új jobboldal egyes figurái, mint Elon Musk, folytatnak a náci karlendítéssel. De passzol ide a radikális baloldalon tapasztalható cosplay is, amely a múltbeli forradalmak esztétikájával kompenzálná saját történelmi partravetettségét, stratégiai cselekvési képtelenségét.

A tény, hogy nem vagyunk képesek elhelyezni magunkat bonyolult gazdasági, társadalmi és politika struktúrák és folyamatok folytonos továbbgördülésében, kibontakozásában, azt is jelenti, hogy nem tudunk cselekvőként fellépni, nem tudunk hatni ezekre a folyamatokra.

Vagyis ez felszámolja a politikát mint a világunk közösségi alakításának módját.

Ez a harc lesz a végső Q_Q

Hasonló eredménnyel jár az időbeliség válságának jövőre vonatkozó része is.

Tavaly jelent meg az LSE politikaelmélészének, Jonathan White-nak az In the Long Run: The Future as a Political Idea című kötete, amely szerint ahhoz, hogy működőképes legyen, a demokráciának szüksége van arra, hogy jövőtudata legyen.

Vagyis arra a széleskörű meggyőződésre van szüksége, mely szerint:

• az előttünk álló idő nem eleve elrendelt és állandó, hanem nyitott, alakítható, formálható;

• az előttünk álló idő kellőképpen tágas ahhoz, beleférjen elveszíteni bizonyos csatákat, beleférjen elrontani bizonyos dolgokat, beleférjen tévedni, mert egyetlen vereség, egyetlen hiba, egyetlen tévedés sem végleges, örökkévaló, minden elvesztett csata után marad idő később nyerni egyet, minden tévedés után marad idő kijavítani dolgokat;

• az előttünk álló idő eléggé kiszámítható ahhoz, hogy hozzáértő emberek, szakértők képesek legyenek felmérni a döntéseink kockázatait, képesek legyenek terveket készíteni és azokat kivitelezni; de nem annyira kiszámítható, hogy a közös dolgaink intézése teljességgel kiszervezhető lenne ezeknek a technokratáknak;

• és ezek a kockázat-elemzések, trendfelmérések, és úgy általában a jövőről szóló információk kellőképpen nyilvánosak (tehát nem titkosak) ahhoz, hogy közösségként mérlegelni tudjuk őket, meg tudjuk tárgyalni a jövőt, és döntést tudjunk hozni róla;

• végül pedig az előttünk álló időnek közösnek és nyilvánosnak kell lennie, hiszen ha mindenkire saját privát bejáratú kis magánjövő szabható (pl. algoritmusok által), akkor a kollektív cselekvés értelmét veszíti.

White úgy látja egy olyan korban élünk, ahol ezt a jövőtudatot kiirtottuk magunkból.

A jövőtudat válsága a “vészhelyzet”, a “kivételes állapot” politikájában ölt testet, ezt a politikát pedig egyszerre az elitek és a társadalom is táplálja, tehát egyszerre alulról és felülről is generálják.

A vészhelyzetben, a kivételes állapotban a jövő beszűkül és bezárul, sötétté és determinisztikussá válik. A vészhelyzetben nincs tere a jövő kollektív alakításának, ott meg kell találni az egyetlen megfelelő reakciót egy külső szükségszerűségre. A vészhelyzetben nincs időnk veszíteni, nincs időnk tévedni, hiszen ez a harc lesz a végső, ha ezt elbukjuk, akkor onnan nincs visszaút. A vészhelyzetben nincs idő mérlegelni, vitázni, a vészhelyzetben tudni kell, merni kell, és tenni kell, vagyis egy vészhelyzetben erővel és szakértelemmel rendelkező elitekre, élcsapatokra van szükségünk.

Háború, klímaválság, globális átrendeződés, migráció - megannyi helyzet, amelyet a hatalmukba kapaszkodó elitek és alulról szerveződő mozgalmak, konzervatívok és progresszívek egyaránt az “ez a harc lesz a végső” szellemében kereteznek, és ekképp a jövőtudat olyan válságát termelik újra, amely aláássa a kollektív, demokratikus önrendelkezés lehetőségét.

Vége van, kicsi!

Az időbeliség válságáról eleddig mint gondolati, meta-ideológiai jelenségként írtam itt, így az elsődleges megoldások szintén ilyen gondolati jellegűek:

• a történeti tudat visszaszerzése a múlt megismerése (tárgyi tudás) és egyfajta történelemfilozófia gondolkodásunkba való beépítése (módszertani tudás) által;

• a jövő nyitottságának, tágasságának visszaszerzése, merni nagyot gondolni, nagyot álmodni, nagyot ígérni.

Csakhogy ezek nem olyan dolgok, amelyeket otthon, magányosan meg tudunk valósítani. Mármint feltérképezni mindazokat a struktúrákat és folyamatokat, amelyekben vagyunk, tehát informálódni, olvasni, gondolkodni persze egyedül is lehet, de azért mondjuk nem ártana ennünk, aludnunk, dolgoznunk, szexelnünk, és úgy általában élnünk, szóval csak módjával!

Amire valójában szükségünk van azok olyan közösségek és intézmények, amelyek képesek ezt a térképkészítést (Jameson: cognitive mapping) szisztematikusan, napról napra, évről évre végezni, azokra alapozva cselekvési terveket készíteni, megtölteni ezeket a terveket közös célkitűzésekkel és ideálokkal. És persze képesek generációkon át fennmaradni és csatornázni, összehangolni az egyéni cselekvést, hiszen a valóság megváltoztatása soha nem egyik pillanatról a másikra történik, olyan folytonosságra van szükség hozzá, amely felülemelkedik adott egyéni életek, vagy az közösségi cselekvésre áldozható egyéni életszakaszok hosszán.

És persze meg kell reformálnunk a demokráciáink létező intézményeit is, a parlamentektől a pártokon át más képviseleti intézményekig, hiszen ezeknek korábban pont az volt a feladatuk, amit az előző bekezdésben felsoroltam, de mára kiüresedtek és nem tudják betölteni ezeket a funkciókat.

A jó hír, hogy ezek szerint mindent nem kell nulláról feltalálni, csak aprólékosan hozzáigazítani ahhoz a valósághoz, amelyben jelenleg élünk.

Zárásképp csak úgy itt hagyom White könyvének zárómondatát és ezzel kívánok minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket és egy boldog új évet!!

És akkor egy kis ajánló!!

A 2025-ös évben már nem tervezek új hírlevelet küldeni, mindenesetre ha a vakációs időszakban mosogatás közben olyan perverz vágyatok támadna, hogy még fogyasztanátok a munkáim gyümölcseiből, akkor nagy szeretettel tudom ajánlani az új interjúsorozatomat a Partizánon: ez az Unortodox, és eddig két rész jelent meg belőle.

Az első Wolfgang Münchauval a német gazdasági modell kifulladásáról és az EU hanyatlásáról.

A második pedig Helen Thompsonnal az energiáért, a ritkaföldfémekért és a technológiáért folytatott küzdelmekről. (Helen könyvét egyébként nemrég Schultz Nóra is ajánlotta az egyik szuperizgi videójában.)

És ha még ez sem lenne elég, akkor jövő hétfőn, dec. 15-én Marci engem fog kérdezni élő közönség előtt, kvázi geopolitikai évértékelő jelleggel. Erre a jegyek már elfogytak, viszont valamikor a két ünnep között a csatornára is felkerül majd.

Bár magam ellen beszélek, mindenesetre azért inkább tartsatok politikai és digitális detoxot az ünnepek alatt, én is így fogok eljárni!

Subscribe now

Nem vagyok túlzottan büszke rá, de a holland választások környékén kicsit belezuhantam a Rob Jetten-nyúlüregbe. Hot csávó, hot partnerrel, kiváló tehetséggel ült fel a legnagyobb TikTok-trendekre az október 29-i választást megelőző hetekben. Végül, kisebb meglepetésre, Jetten pártja, a D66 első helyre futott be a fragmentált politikai mezőnyben.

Hat nappal később egy másik lenyűgöző TikTok-tehetséggel rendelkező, a semmiből érkező fiatal politikus, Zohran Mamdani nyert választást, az Atlanti-óceán másik partján, Új-Amszt…, akarom mondani New Yorkban.

Nem árulok el titkot, amikor azt mondom, a 2020-as évtized a rövid videóformátumokban jól mutató, jól szereplő, azokat jól használó influenszerek, popsztárok és, igen, politikusok időszaka, Donald Trumptól Rob Jettenig. Mint olyan ember, aki hosszan, lassan, elkalandozva szeret beszélni, és szinte lehetetlen shortosítani vagy tiktokosítani, irigységgel vegyes csodálattal nézem ezeket a tartalomelőállítókat és politikusokat.

De ettől még nem érdemes determinisztikusan túlértékelni a dolgot, mert a politikai siker nem egy összetevős recept, még akkor is, ha a történelem során mindig összefüggött az épp aktuális médiadivattal.

Lenin és FDR nagyon jó érzékkel használták a rádiót üzeneteik eljuttatására, a fiatal és jóképű JFK felmosta a padlót a sminkeletlen és izzadó Nixonnal a történelem első amerikai elnökjelölti tévévitáján, ugyanebben az időben Charles de Gaulle teatralitása is a készülékhez szegezte az első generációs francia tévétulajdonosokat, a 24/7-es hírciklusok és kereskedelmi televíziók figyelemgazdaságát pedig a spindoktorokkal megtámogatott karizmatikus showmanek, Bill Clinton, Tony Blair, Silvio Berlusconi, Vlagyimir Putyin és Hugo Chávez uralták.

Azzal tehát nem mondunk nagyon magvasat, ha megállapítjuk, hogy a sikeres politikus az, aki jó érzékkel tudja használni a kor épp divatos médiaformáit.

Az már egy sokkal érdekesebb kérdés, hogy egy-egy adott kor médiájában milyen esztétikai és stiláris formák, beállítások működnek, ez a tény ugyanis sokat elmond arról, hogy

1. egy adott időszakban miből is épül fel az a megfoghatatlan, mérhetetlen, mégis tagadhatatlanul létező valami, amit karizmának hívunk;

2. és milyen megfontolások, logikák mozgatják a közéletünket, politikánkat, nyilvánosságunkat.

Egy tetemes mennyiségű Mamdani- és Jetten-short megnézése után az tűnt fel, hogy mindkét politikus egyfajta érdekes Schrödinger-macskája-állapotban van: egyszerre viselkednek úgy, mint komoly politikusok, és egyszerre mint ez előbbi énállapotuk paródiája.

1. Egyrészt részt vesznek azokban a jól koreografált, művies rituálékban, amelyekkel a professzionális politikusokat azonosítjuk a tömegpolitika korában: profi kampányspotokban mondják el marketinges precizitással kikristályosított, egymondatos üzeneteiket; a képviselni akart demográfiai csoportokat reprezentáló hétköznapi állampolgárokkal fognak kezet; jelölti vitákon vesznek részt; közhivatalokat töltenek be.

2. Másrészt viszont mindezeket a rituálékat valahogy egy (ön)ironikus gesztussal meg is kérdőjelezik, eltávolítják maguktól. Összekacsintanak a néző-választókkal: te is tudod, én is tudom, hogy ez a kampányoló politikus mutatvány mesterkélt, őszintétlen, nem autentikus, csak egy szerep, de én mint politikus nem vagyok ilyen, ezért beengedlek a szerep mögé is.

(Egy kicsit olyan ez a szuperpozíció, mint a “performatív férfi” alakja: sosem tudod eldönteni biztosan, hogy őszintén feminista-e vagy csak a randipiacon való érvényesülés érdekében vet be kulturális tőkét; hogy politikai meggyőződésekről vagy erényfitogtatásról van-e szó esetükben.)

Nagyon beszédesek ezek a mozgósító videók, amelyeket Mamdani tett közzé a New York-i polgármester-választás korai szavazási fázisának megnyitása után.

@zohran_k_mamdaniJuntos vamos a construir la ciudad que merecemos! Y con tu ayuda, voy a seguir aprendiendo español 😉 ¡Puedes votar temprano hasta el domingo y el día de las elecciones es el martes 4 de noviembre!

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

@zohran_k_mamdani‏أنا اسمي زهران ممدان وعم رشّح حالي لأكون العمدة الجديد في مدينة نيويورك

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

@zohran_k_mamdani"Without the night shift, there is no morning." Late Thursday night, I canvassed the taxi line at LaGuardia — and caught up with some old friends.

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

Ez a három videó érte el a legnagyobb nézettséget a kampány utolsó hetében, mindegyik elég könnyen beazonosítható módon egy konkrét demográfiai csoportot céloz meg, ahogy az amerikai politikában minden jelölt teszi évtizedek óta.

Ami különlegesebb benne az mindegyik videóba berakott önreflexív, eltávolító gesztus. Legerősebben az elsőben, a spanyolajkú New York-iaknak szóló videóban érezhető ez, ahol a hagyományos értelemben vett politikai reklám csak a videó első harmadát teszi ki, a fennmaradó kétharmadban a spanyol nyelvvel küzdő, bukdácsoló jelöltről szóló werkfelvételeket látjuk.

A jelölt valamilyen formában történő kinevetése, vagy a kampányolás megrendezettségére (pl. a sok kamerára) való utalás, tehát ez a fajta önreflexív-eltávolító gesztus a másik két videóban is megjelenik.

Rob Jetten esetében az egész TikTok- és Reels-világ utalásrendszerének a mozgatásával jön létre a Mamdani esetében felvázolt logika. Itt van például egy első-választóval történő kézfogós videó egy agyonhasznált TikTok-mémbe ágyazva:

@robjettend66Hey new Dutchies✨🇳🇱, time to let your voice be heard! Make your mark in the next election..🗳️ Your vote shapes our future. @Matheus Santana #dutch #thenetherlands #politiek #verkiezingen #stemmen

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

Vagy itt van a Schrödinger-megkettőződést már-már fizikai értelemben is produkáló, Labubu-mániát is megmozgató, szintén milliók által használt másik mém:

@robjettend66😉 @RobJettenLabubu

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

A magyar politikai kampányok hangulatába a játékosság kevésbé fér el, bár a pandémia idején készült operatív-törzs-filmtrailerek és a Washingtonba utazó magyar delegáció bőröndtartalmát firtató short valószínűleg nem ért velem egyet. Mindenesetre a werk mint hitelességnövelő, politikai autentikusságot generáló formai eszköz Magyar Péter közösségi médiás kommunikációjában is megjelenik, párhuzamosan azzal, ahogy a “jókedvű” és “mosolygós” szavak is fontos helyet kapnak a beszédekben, üzenetekben.

@magyarpeterofficialOktóber 23-án 14 órakor találkozunk Budapesten, a Deák Ferenc téren, a Nemzeti Meneten. #magyarpeter #tisza

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

Jó ideje szajkózom, itt is több irányba továbbgondoltam már, hogy bizalom utáni világban élünk, a politikai képviselet válságának időszakában, amikor egyszerűen nem hiszünk el semmit, ami a politika felől érkezik. Jól tudjuk, hogy az ígéreteiket megszegik, és hogy a demokráciáink valójában nem demokratikusak, hiszen azok a dolgok, amiket mi mint társadalom szeretnék, azok sosem következnek be.

Erre hosszú távon valódi megoldást csak a demokratikus-képviseleti intézményrendszereink radikális felfrissítése-megújítása hozhatja, de jól láthatóan itt még nem tartunk.

Amilyen feloldás a bizalom utáni politikára jelenleg adódik, az az autentikusság kergetése, hajhászása.

Ez alapvetően nem a szűken értelmezett politika területéről jön, hanem a tágabban vett kortárs kulturális repertoárunk kínálja fel. Ahogy a The Hipster Economy című könyv rámutat, az autenticitás fogalma a modern kapitalizmus fejlődésével párhuzamosan egyre jobban felértékelődött, mint a kapitalista tömegtársadalom okozta standardizáció, kommercializáció, árucikké válás, vagyis a különféle elidegenedés ellenpólusa.

A kézműves termék, a tökéletlen formájú, kistermelői zöldség, a turkálós ruha, a szándékoltan hibásnak tűnő minta vagy textúra a divatban, a #MiVanATáskámban videók mind a körülöttünk lévő valóságtól való elidegenedésünkkel szembeni autentikusság-kergetés megjelenési formája.

Nem nehéz belátni, hogy az autentikusság is ugyanúgy árucikké válik, tehát ugyanúgy elidegenítővé válik. Vagyis szükségszerűen “le fog lepleződni”, ami után egy újabb, még autentikusabb dolog után fogunk szomjúhozni. Tehát egy önmagát eszkaláló spirálban vagyunk és részben ebből is fakad a politikában az a radikális fragmentáció és átmenetiség, amiről egy másik hírlevelemben már bővebben írtam.

Mindez persze nem mond el semmit arról, hogy milyen polgármester lesz Zohran Mamdaniból, milyen miniszterelnök lesz Rob Jettenből, vagy épp — ha megnyeri az április választásokat — Magyar Péterből. Nagyon eltérő politikusok, a sikerük pedig nem egyszerűsíthető le shortvideó-zsánerekre, ahogyan politikai képességeik sem szűkíthetők kizárólag kommunikációs készségekre.

A kultúra inkább rólunk mond el dolgokat: hogy éhezzük az igazságot, éhezzük a valódit, éhezzük, hogy az ígéreteket betartsák. Azt akarjuk, hogy a politika a közjót szolgálja.

Ezek a vágyak nem teljességgel lehetetlen, elrugaszkodott fantáziák. Elérni őket viszont csak a nagy céljainkat generációkon át szolgáló stratégiákat követni képes közösségek és intézmények építésével lehet. Szóval valószínűleg nem jól komponált TikTok-videókkal, — legfeljebb a TikTokon is jól működő politikusokkal.

De mindenek előtt szeretnék köszönetet mondani nektek, hogy követtek, nagyon motiváló, hogy minden nap érkezik új ember ide. Ahogy az egyik hírlevelemben leírtam, nekem ez egy olyan felület, amely kiszakadást jelent az algoritmus zsarnoksága alól, azt a biztonságot adja, hogy azért jut el hozzátok, amit írok, mert ti ezt szeretnétek, és nem azért, mert egy algoritmus az arcotokba tolja.

Közösségi médiás felületeken nagyon ritkán osztom meg az írásaim, azt szeretném, ha szájról szájra terjedve, lassú növekedés mellett épülne itt az érdeklődők köre. Fura, anakronisztikus fogadásnak tűnhet, de eddig igazolódni látszik.

Szóval ha van olyan ismerősötök, akiről úgy gondoljátok, érdekes lehet neki, ami itt történik, légyszi adjátok neki tovább, forwardoljátok valamelyik írásom, vagy küldjetek neki egy linket! A mérföldkő alkalmából beállítottam személyes domainnevet is így a Köztes mostmár a www.papszilard.eu címen keresztül érhető el!

Share Köztes

Szerintem amúgy megéri idejönni, mert olyan trendekre, értelmezési keretekre hívom fel itt a figyelmet, olyan gondolatkísérletekbe kezdek, amiket igazolni szokott az idő.

Nem szoktam jósolni, de igyekszem minél jobban kidomborítani egy-egy mechanizmust, ami a valóságunkat szervezi, illetve benézni a nyilvános diskurzusok mögé, és ez szerintem segít abban, hogy reális jövőbeli forgatókönyveket is fel tudjunk rajzolni, át tudjuk látni, milyen konkrét alternatív szcenáriók is következnek ebből.

Három ilyen dologra szeretném most felhívni a figyelmetek.

Trump és a TINA vége

Tavasszal, a Trump által Liberation Daynek nevezett vámdzsembori kapcsán arról írtam, hogy nehéz lenne megjósolni, pontosan hogyan is alakulnak a konkrét vámszintek, de teljesen világos, hogy Trump a politikai gazdaságtani fantáziánkat szabadítja fel és széttöri azokat az ortodoxiákat, amelyeket a neoliberális közgazdasági gondolkodás egyetlen lehetséges igazságként, a dolgok egyetlen helyes kezelési módjaként állított be. (Innen a TINA: “there is no alternative!”)

Azóta Trump rengeteg olyan gazdaságpolitikai intézkedést hozott, amelyek azt bizonyítják, igenis léteznek alternatívák, lehet máshogy is csinálni a dolgokat.

• Az állam nemcsak engedelmesen kiszolgálhatja a nagyvállalatok igényeit, bemondásra támogatást adva nekik, hanem a közpénzért és szabályozási előnyökért cserébe részesedést kérhet, és a választáson nyertes közjó-koncepciót követve prioritásokat jelölhet ki a gazdasági szereplőknek.

• Nem ördögtől való felvetni azt, hogy a monetáris politika igenis politikai kérdés, a depolitizált jegybankiság ideája maga is részérdekek szolgálója, amelyek fölött a társadalom kontrollja visszaállítható.

Az egyik Birodalom-adásban még csomó példát összegyűjtöttem ezekből a trumpi politikákból, amelyek a hírlevelem megjelenése után születtek, és ezt a TINA-meghaladó vonalat folytatják.

Persze azt is hangsúlyozom, hogy ezek a trumpi lépések egy jó része nem olyan célokat szolgál, amelyek az én közjó-koncepciómba illeszkednek.

De ettől még elképesztően felszabadító annak a gondolata, hogy a gazdaságpolitika olyan valami, ami politikai kontesztációnak, küzdelemnek vethető alá. Ha egy jó hosszabb távú hozadéka lesz a trumpi korszaknak, akkor az történelmi értelemben innen fog kibontakozni.

A kortárs politika fragmentációja és efemeritása

A hiányzó baloldal mítosza című hírlevelemben arról írtam, miért is félrevezető a kortárs politikai folyamatokat egyszerűen csak a baloldal visszaszorulásának és/vagy árulásának keretben megérteni. Ehelyett a hagyományos keresztény-demokrácia és liberalizmus válságát is érdemes beletennünk a kosárba.

Az intézmények és bizalom utáni világunkban a demokratikus társadalmak politikai értelemben nagyon gyorsan múló rajokba összesereglő egyénekre fragmentálódtak, a politika pedig ezáltal egyre inkább elveszíti a szubsztanciáját.

Nem az van, hogy kevesebb baloldali vagy mérsékelt jobboldali szavazó lenne, vagy hirtelen egyre több a fasiszta, hanem az, hogy a fragmentáció és az efemeritás nyomán a demokratikus pártrendszerek szereplői szinte évente lecserélődnek, a társadalom áldandó elégedetlensége nem talál stabil intézményes csatornát, hanem folyamatosan új szereplők mögé rajzik, majd gyorsan ki is ábrándul belőlük.

A nemrégiben lezajlott holland választások, és a legutóbbi brit választások óta eltel egy év fejleményei kiválóan példázzák mindezt.

Nézzetek meg, a holland választások első hat helyén végzett párt mandátumainak változását 2023-hoz képest, figyelembe véve, hogy az összesen megszerezhető mandátumok száma 150!

Hollandiában két év alatt nagyon sok választó elrajzott a Wilders-féle Szabadságpárttól, és pár éve született koalíciós partnereitől, és más radikáljobbos pártokhoz (pl. FvD, JA21) rajzottak át. Hasonló folyamat zajlott le a progresszív oldalon is, ahol a liberálisabb érzelmű szavazók most egy eddig viszonylag kicsi pártot röpítettek az “egekbe”.

Sokan mindebből most a közép erősödését és a radikális jobboldal gyengülését olvassák ki, holott simán lehet, hogy két év múlva visszaerősödik a Wilders.

A mulandó, efemer rajzást látjuk, és azt is fogjuk látni még egy darabig, amíg valami újfajta stabil hegemónia nem alakul ki globálisan, és amíg Európa nem talál új, stabil növekedési modellt.

Ennek pedig jelenleg pár éves távon nem látszanak a jelei, szóval a rajzás erősödésére érdemes számítani.

Az magyar választások külpolitikai meghatározottsága

Amikor próbáltam címet adni az erről szóló hírlevelemnek, az “amerikai” Orbán kifejezést magam is kicsit jurnaliszta húzásnak éreztem, még ha a szövegben foglalt elemzések alapján indokoltnak is tűnt. Azóta a tiszavirág-életű “budapesti békecsúcs” körül történtek, de leginkább a washingtoni látogatás alkalmával történtek kifejezetten validálták még ezt a visszafogottan, de mégiscsak kattintásvadász címadást.

A szövegben nem jósoltam, de úgy érzem, az ott kirajzolt dinamikák jelentőségét az azóta történtek igazolta, és szerintem fogunk még látni karón varjút a jövő áprilisig hátralévő időben.

Amúgy abból a szempontból is szerettem ezt az írást, mert kidomborította a Köztes kísérleti funkcióját is: hogy itt elszöszmötölök gondolatmenetekkel, kirakom érdeklődő emberek elé, akikben szintén beindít gondolatokat, ami aztán még segít kikristályosítani az eredetit, és aztán mindezt szélesebb, pl. Partizános nyilvánosság elé is lehet tárni: így lett ennek a hírlevelemnek a nyomán Vétó adás is.

Jövőben is lesznek még ilyenek, most is van a csőben egy finomság, ami kicsit a zöld vasfüggönyös hírlevelemhez kapcsolódik, de erről majd a maga idejében.

Hát szóval így. Ezért szeretem írni ezt a hírlevelet, és ezért gondolom, hogy érdemes feliratkozni rá.

És még egy dolog. Van két ember, akinek a munkássága nagyon régóta inspirál, bátorságot és megerősítést ad, és úgy alakult, hogy mindhárman itt vagyunk a Substacken is. Ő Schultz Nóra és Kováts Eszter, szuper érdekes dolgokat írnak, érdemes őket is követni.

Nem titok, a szellemi barátságunk mellett személyes barátok is vagyunk, és egyszer toltunk már ezen a platformon egy élő beszélgetést, amelyben dumálunk azokról a dolgokról, amikről itt írunk, az írásaink közötti rokonságokat, áthallásokat, rezonanciákat bontjuk kicsit ki.

Most tartunk egy újabbat, pénteken, november 14-én 17:30-tól. Nagyon fun volt az első is, nagyon örülnék, ha minél többet csatlakoznátok. Itt lesz ezen a linken: https://open.substack.com/live-stream/75386

Facebook eseménye is van ám, ha esetleg így tartanátok észben időpontokat!

Kukkantsatok be még a péntek esti kieresztésre készülődve!

Subscribe now

Ha pusztán csak a politikai beszéd szintjén maradunk, akkor 2025 Európájában és Észak-Amerikájában valóban tapasztalható egyfajta apály ebben a kérdésben.

• Januári hivatalba lépése óta Donald Trump visszafordította a zöldenergia kiépítését szolgáló bideni intézkedéseket és megduplázta elköteleződését a kőolaj és a földgáz iránt.

• A “versenyképesség” mindent ütő kártyájára hivatkozva az Európai Unió is behúzni látszik a féket: ahogy a múlt heti EU-csúcs is bizonyította, a nagy tagállamok mindegyikének vezetője visszavenne a korábban megfogalmazott vállalásokból.

De ahogy magamat és másokat is egyre gyakrabban figyelmeztetem: a világon nem minden csak diskurzus, nem minden csak narratíva, nem minden csak beszéd. A 21. századi figyelemgazdaságban számomra egyre hasznosabb ökölszabály, hogy a valóság általában pont nem az és úgy van, amiről és ahogyan épp aktuálisan beszélnek a nyilvánosság felszínén.

A zöld átállással kapcsolatban is hasonló a helyzet.

Ahogy arra az ENSZ-főtitkár, Antonio Guterres múlt héten rámutatott, az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésében nem állunk jól, tehát rövid távon már elkerülhetetlen, hogy túllépjük az ipari forradalom előttihez mért 1,5 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedést. De a célkitűzés hosszabb távon továbbra is reális.

Ezzel és a korábban említett politikai diskurzusbeli ellenáramlatokkal párhuzamosan — jobbára a szélesebb nyugati közvélemény szemeitől elzárva — az elmúlt néhány évben a nem-fosszilis energia-infrastruktúrák kiépítése brutális léptékben zajlik. Nemrégiben a SPIEGEL angol nyelvű blogja összegyűjtött pár látványos adatot:

DER SPIEGEL - The German View

Energy Transition Cheat Sheet: These Facts Will Change Your Worldview

By Christian Stöcker…

Read more

7 months ago · 24 likes · 6 comments · DER SPIEGEL

Tavaly az újonnan kiépített elektromosenergia-generáló kapacitások 92,5 százaléka megújulókon alapult, és ahogy az alábbi ábrán látszik, már az előző pár évben is sokkal gyorsabban bővültek a megújuló, mint a nem megújuló energiatermelők.

Ezzel párhuzamosan pedig az elektromos energia iránti igény kétszeresen gyorsul a más típusú technológiák iránti igénynél, ami azt jelenti, hogy a kétlépcsős zöld átállás, tehát az elektromosítás + a fosszilis energia kivezetése az áramtermelésből rohamos léptekkel zajlik.

Mindez Európából talán azért sem látszik, mert a munka oroszlánrészét Kína végzi el. Az idei év első hat hónapjában, például, Kína egyedül kétszer annyi naperőművet telepített, mint a világ többi része együtt. Ez egy kiemelkedő adat, és év végére az olló valamelyest zárul majd, de jól láthatóan Kína az elmúlt években is hozta egyedül azt, amit a világ többi része összesen:

Mindezek nyomán, vannak arra utaló jelek, hogy például az áramtermelésben Kína (és India is) elérték a szén-dioxid-kibocsátás csúcsát, és már lefelé tartanak onnan. Lévén, hogy a világ két legnépesebb, és ipari termelésében is gigantikus országáról beszélünk, kiváló hírnek mondanám — persze, ha a tendencia tényleg fennmarad.

Ezeket a folyamatokat viszont elsősorban nem a diskurzus, nem is az ideológia, hanem az energiabiztonsági érdek és az ároptimalizáció hajtotta, és ennyiben köze nincs ahhoz, hogy a különböző politikai influenszerek milyen hangulatkeltő szövegekkel hozakodnak elő.

Ahogy arra Adam Tooze sokszor rámutat, a kínai államkapitalista befektetéseknek köszönhetően a megújuló energia-infrastruktúrák telepítésének, és az általuk termelt áramnak az ára is rohamosan csökkent:

az évtized végére a napenergia lesz a világ szinte minden pontján a legolcsóbb áramforrás.

Más szóval, ez azt jelenti, hogy minden ágálás ellenére egyszer csak brutálisan olcsóbb lesz így, és nem másképp termelni az áramot, és ez az basic egyszeregy legyűri a fosszilis energia előnyeit.

Persze rengeteg probléma marad ez után is, a megújulók szaggatottságától, a nem elektromosítható dolgokon át a még kiépítendő kapacitások gigantikus méretéig, és az átállás különböző társadalmi költségeiig. (Hogy olyan finomságokról már ne beszéljünk, hogy az elektromosítás és digitalizálás által megkövetelt nyersanyagok kitermelése mekkora környezeti károkat okoz, még ha nem is föltétlenül klímaváltozással összefüggőeket, de nem kevésbé gyilkosakat.)

De az alap dinamika, ami globálisan zajlik, az mégicsak egy grandiózus energiaforradalom, az energiatermelésünk leválasztása a fosszilis energiahordozókról.

És ennek a felismerésnek van pár érdekes tanulsága.

Azzal indítottam, hogy Európa és Észak-Amerika társadalmai megtorpanni látszanak ebben a folyamatban.

Érzésem szerint ennek a megtorpanásnak van egy alulról jövő dimenziója: a társadalmak közép- és alsóbb rétegeit a kormányzatok nem védték/védik meg az átállás anyagi és szimbolikus költségeitől, az ideiglenesen drágább energiaáraktól, a gázkazánok és belső égésű motorok lecserélésének árától, a munkahely elvesztésének árától és persze a megszokottság, otthonosság érzésének elvesztésétől, emiatt pedig érthető módon keletkezik egyfajta elégedetlenség különböző társadalmi csoportokban.

De van egy felülről, az elitek részéről érkező ellenállás is, amely a Nyugat globális pozíciónak elvesztéséhez kapcsolódik.

Történetileg úgy alakult ugyanis, hogy Euro-Amerika globális dominanciája kéz a kézben járt a fosszilis energiahordozókon alapuló globális energiarezsimmel. Most, hogy egy másfajta energiarezsim van kialakulóban, amely másfajta ipart, másfajta termelési láncokat, máshol létrejövő hozzáadott értéket és máshol lecsapódó profitokat hoz, a régi világ gazdasági elitjei a protekcionizmus eszközéhez nyúlnak, az állam szoknyája mögé bújva, hogy megvédjék a hagyományos jövedelemforrásukat.

Kiváló példája ennek az európai és észak-amerikai hagyományos autóipar, amely teljesen lemaradt elektromosításban a kínai autóipar mögött, és most ezt a lemaradást próbálja protekcionizmussal és az EU-s és USA-beli klímavállalások felvizezésével ellensúlyozni.

Az külön vicces, hogy mindezt a “versenyképesség” megőrzésének címszava alatt, hiszen pont, hogy egy lejárt, életciklusa végén tartó, tehát versenyképtelen technológia fennmaradását próbálja elérni, ahelyett hogy vadul elkezdene befektetni az életciklusa elején lévő technológiákba, a “jövő” technológiáiba. (Olyan, mintha egy ország a nyomdagép feltalálása után vámokkal és szabályozásokkal akarná fenntartani a kézi kódexmásolás “versenyképességét”.)

Mindenesetre rövid és középtávon ez azt is jelentheti, hogy a világot egy energetikai vasfüggöny — úgy is mondhatnám, hogy zöld vasfüggöny — fogja két részre osztani:

• egyik oldalon létrejöhet egy Kína-központú, a Globális Dél országait tömörítő, megújuló forrásokból táplálkozó energiarezsim,

• másik oldalon pedig egy főként Egyesült Államok- és Karib-térségbeli (talán kicsit orosz és közel-keleti) fosszilis energiahordozókra támaszkodó, Észak-Amerikát és Európát magába foglaló energiapolitikai tömb.

Meglátjuk, tényleg így lesz-e, de ha fogadnom kéne, akkor most inkább erre a forgatókönyvre fogadnék rövidtávon.

A másik tanulság ideológiaibb. A 2010-es években a szorosan együtt munkálkodó zöld&baloldali aktivizmus alapfeltételezése az volt, hogy a kapitalizmus és a fosszilis energia szétválaszthatatlan, és hogy ha le akarunk szállni a kőolajról, akkor a kapitalizmust is meg kell döntenünk.

Viszont a kínai államkapitalizmus és a piaci ármotívum által hajtott zöld átállás — pillanatnyilag — mintha abba az irányba mutatnának, hogy elképzelhető egy nem-fosszilis kapitalista világrend is.

Meglátjuk, hogy tényleg így van-e, de ha fogadnom kéne, akkor arra fogadnék, hogy igen, a nem-fosszilis kapitalizmus létezhet.

Ez a két következtetés nagyon érdekes további kérdéseket vet fel a különböző lehetséges társadalmi koalíciókról és potenciális társadalmi konfliktusokról a különböző energiarezsimeken belül és azok között is, de ez már egy másik téma.

Már egy ideje próbálok megírni egy személyesebb, de egyben valamelyest politikai gondolatmenetet, amiben több egymástól elkülönülő téma is összefolyik:

• a moralitás és realizmus dilemmái a politikában,

• illetve egyfajta monasztikus kultusz (uniform, kanonikus elvhűség + önmegtagadás + el/kivonultság) burjánzása a kortárs válságaink által elrémisztett emberek bizonyos csoportjaiban.

De valahogy sehogy sem sikerült megtalálni a hangnemet, és nem belecsúszni a túlzott elvontságba (a gondolkodásom egy adott pontján már “NFT-baloldaliság” címmel fogtam fogalomalkotásba 😂 ) vagy a túlzott személyességbe.

Viszont valamelyik nap, teljesen váratlanul egy irodalmi szövegben találtam meg a feloldást a kétoldalú gátlásaimra. Úgyhogy most egy kicsit Goran Vojnović A fügefa című 2016-os családregényének egy apró jelenete mentén fogok hangosan gondolkodni. A regény egyébként hivatalosan is idei kedvencem lett!!

A regényben egy jugoszláv család több generációja rajzolódik ki, intelligens, jó szándékú, tisztességes és szeretetteljes embereké, akiknek valahogy mindig kisiklik az életük. (Ez utóbbi tény nem szpojler, a könyv borítószövege is elárul ennyit, igazából még többet is.)

A három megjelenő generáció cselekményívei szempontjából gyakorlatilag teljesen lényegtelen epizód az, ami már-már ilyen kísérteties pontossággal írja le azt a belső morfondírozásomat, ami ennek a hírlevélnek az eredeti magját adta volna. Nagyon röviden muszáj itt most reprodukálnom.

Szóval adott egy fiatal felnőttekből álló asztaltársaság a 2010-es évek Ljubljanájában, söröznek és vitatkoznak egy fotósorozatról, amely a Globális Dél különböző nyomornegyedeiben élőknek a sorsát mutatja be. A vita két pólusát Jadran, az elbeszélő és Domen, egy gimnáziumi haverja testesítik meg: előbbi a fotósorozatot a világ igazságtalanságain semmit nem javító, nárcisztikus szépelgésként bélyegzi meg, utóbbi pedig cinizmussal és megalkuvással vádolja meg emiatt. Legegyszerűbben talán ez a pár sor foglalja össze a vitát, amelyhez hasonló naponta több ezer zajlik le Európa különböző kocsmáiban:

Ami már sokkal érdekesebb ˜– vagy mondjam inkább úgy: ami velem sokkal jobban rezonált –, az az érzelmi reakció, amelyet mindez a beszélgetés Jadranból kivált, illetve a válasz, amit minderre a felesége, Anja ad neki.

Nagyon szeretem ezt a beszélgetést, és nem azért, amiért első olvasatra gondolhatnánk: hogy milyen jól beolvas Anja a megalkuvó, cinikus férjének.

Hanem mert valahol nagyon felszabadítóak ezek a sorok.

Ebben az egész epizódban végig Jadrannal tudok azonosulni, mint olyan emberrel, aki elveszítette a hitét azokban az attitűdökben, cselekvési módokban, habitusokban, amelyek az ideáljaihoz társulnak; üres pojácaságnak, önelégült, fölényeskedő szerepjátéknak tartja őket.

És még inkább tudok azonosulni Jadran afölött érzett frusztrációjával és fölháborodásával, hogy emiatt a belátása miatt ítéletet mondanak fölötte, eltagadják morális meggyőződését, morális tartását. Olyan emberek, akik – meggyőződése szerint — gyakorlatban, érdemben semmivel nem tesznek többet a közösen osztott ideálokért, csak fenntartanak egy üres, önelégült és értelmetlen viselkedési kódrendszert.

Jadran igazságtalannak érzi, hogy nem olyannak ismerik el társai, amilyennek ő látja magát, hogy — ahogy arra Anja rámutat — hamis színben tüntetik fel, félrereprezentálják. A másik oldalról valószínűleg ugyanilyen neheztelés irányul Jadran felé is, hasonló misrepresentation okokból, vagyis abból, hogy Jadran nem olyannak ismeri el őket, amilyennek magukat, eszközeiket, cselekvési módjaikat látják.

Anja kegyetlen intervenciója viszont több mint állásfoglalás egyik oldal mellett, egyúttal egy terápiás beavatkozás is, amennyiben feltárja a düh, a frusztráció okát. Azt szeretnéd, hogy olyannak ismerjenek el, amilyennek te látod magad. De miért kellene látniuk benned azt az embert? Minden joguk megvan olyannak látni, amilyennek látni akarnak.

Jadran és Domen egymás iránti dühét a kölcsönös elismerési vágy beteljesületlensége okozza. Másként mondva: ők adják azt a hatalmat a másik kezébe, amellyel a másik aztán szükségszerűen sérelmet okoz.

Amikor nincs olyan intézményesült közösségi aktor, amely hitelesítené vagy mércéül szolgálna a közös ideálok követésében, az ideálhoz való tartozást kizárólag az egyének kölcsönös elismerése igazolja. Ezért ad Jadran hatalmat maga fölött a többieknek. És ez az a piti, tét nélküli hatalom, amely aztán nagyon sok embert undok kisfiúkhoz tesz hasonlatossá, akik azzal szórakoznak, hogy lencsével hangyákat perzselnek halálra.

De mivel ez a hatalom kizárólag belülről, a hatalomnak “alávetett” belső igényeiből származik, így egyik pillanatról a másikra bármikor fel is mondható.

És innen jön az egész interakció felszabadító jellege is. Domennek minden joga megvan nem olyannak elismerni Jadrant, amilyennek saját magát látja; viszont ha Jadran kitart saját gondolatai, saját diagnózisai mellett, akkor ez a helyzet nem is fog megváltozni, sosem fogja azt az elismerést megkapni, amire vágyik.

Ennek belátása, elképesztően felszabadító tud lenni, és nemcsak azért, mert elkezdi nem etetni ezt a toxikus felettes Őt, amelyet saját nyakába ültetett.

Hanem azért is, mert végre megnyitja a teret a valódi emberi kérdések előtt: a világban élés kérdései előtt.

Domen világa, ahonnan Jadran menekül, a készen kapott, kanonikus morális álláspontok és érzületek világa, amelyben az egyetlen morálisan helyes álláspont a létezővel szembeni határhúzás, elutasítás és egy formátlan, távoli radikálisan másra való hivatkozás. De mivel a létező világ totalitásából való kilépés valójában lehetetlen — legalábbis mind Domen, mind Jadran teljesen alkalmatlan rá —, így marad az állandósult diskurzív határhúzás: önmagunk és mások elítélése, megvetése, amiért “kooptálódunk”, “megalkuszunk”, vagyis leéljük azt az egyetlen életet, ami nekünk adódott.

Viszont abban a pillanatban, hogy levetettük magunkról ezt a felettes Őt, — aki látatlanban is meg tudja mondani, hogy morális tartásunk nulla —, megszületnek a valódi morális kérdések.

Hogy mi az, amit meg tudod tenni, és mi az, ami erőmön felül áll? Hogy mivel tudom én szolgálni az emberek javát akkor is, ha épp itt, most a mindent megjavító világforradalmat épp nem tudom kivitelezni? Hogy hogyan viselkedjek a koldussal, aki odajön hozzám a metróbejáratnál? Mit jelent jó szeretőnek, élettársnak, szülőnek, szomszédnak lenni? Mivel tartozunk ennek vagy annak az embertársunknak? Mit jelent közösségben élni? Hogyan lehetek tisztességes? Hogyan lehetek lojális? Mi igazságos egy konkrét helyzetben? Hogyan szervezhető meg egy csoport ember nagyon eltérő elképzelésekkel a jó életről? Mit jelent a jó élet a tér és az idő egy konkrét pontján?

És még millió izgalmas kérdés, amelyre együtt és külön-külön folyamatosan választ kell adnunk, hogy egy időre azok szerint a válaszok szerint élhessünk, majd a változó körülmények által újrafogalmazott kérdésre újfent megpróbáljuk a lehető legjobb választ adni.

Ám mindezeknek a kérdéseknek csak akkor van értelmük, ha benne élünk a világban. Ha mindenre nem az a válaszunk, hogy “majd, ha eljött a mennyeknek országa”. Ha leéljük azt az egyetlen életet, amely mindannyiunknak adatott. Ez az emberi moralitás forrása: hogy nap nap után azt választjuk, ami igazságos, jó, kedves és tisztességes önmagunkkal és másokkal szemben, miközben szabadságunkban állna az is, hogy a gonoszat, a károsat, a tisztességtelent, az igazságtalant válasszuk. Vagy hogy ne válasszunk egyáltalán semmit.

U.I. Most így, a publikáció előtti többszöri újraolvasás nyomán úgy érzem, hogy ez a szöveg valahogy egy korábbi hírlevelem prequelje vagy sequeljel, vagy hát együtt olvasva ad asszem ki valami egészebbet.

(Nyitókép: Edouard Manet - Un Bar aux Folies-Bergère")

Ezzel együtt a 2026-os kifejezetten geopolitikai körülmények által formált választás is lesz.

A politikusok és választók viselkedése mindig is alkalmazkodik a nemzetközi viszonyokhoz és trendekhez, a geopolitikai adottságokhoz. Amikor a politikusok megteszik az ajánlataikat, és amikor a választók behúzzák az ikszet, a fejükben— sokszor tudattalanul is — összetett spekulációs algoritmusok futnak le arról, hogy mi kívánatos, mi lehetséges, mi elvárható, és ebben a vélt vagy valós nemzetközi adottságok mindig szerepet játszanak.

A politikusok és a választók egy választási versenyben egyszerre olvassák/értelmezik, és ezáltal írják/teremtik a körülöttük lévő geopolitikai “valóságot”, de ennek a relevanciája nem mindig ugyanakkora. Vannak viszonylag stabil időszakok a nemzetközi politikában, amikor ez a tevékenység viszonylag banális, összességében politikai konszenzus van annak a nemzetközi térnek az olvasatáról, amelyen belül egy adott ország politikája kibontakozik.

Most egyáltalán nem ilyen időszakban vagyunk, és ezért is gondolom, hogy hosszú ideje ez lesz az egyik leginkább geopolitikai választás Magyarországon:

mivel nemzetközi szinten minden mozgásban, átalakulóban van, és a külvilág felől folyamatosan a bizonytalanság szivárog befelé, megnő a nemzetközi kontextus olvasásának és írásának jelentősége, illetve elburjánzanak azok a viszonyítási pontok, értelmezési erőforrások, amelyekhez mind a politikusok, mind a választók nyúlhatnak a választási folyamat során.

Most néhány alapvetést gyűjtök össze, amely segíthet jobban átlátni, milyen módokon hathat a nemzetközi politika a 2026-os országgyűlési választásokra.

1. Orbán Viktor versenyt fut az idővel

A magyar miniszterelnök sosem riadt vissza a nemzetközi dimenzió belpolitikába emelésétől, kiemelkedő tehetséggel volt képes belpolitikáját a nemzetközi folyamatokba, a nemzetközi folyamatok olvasatát pedig a belpolitikájába ágyazni. Jóval mások előtt megérezte és meglovagolta a neoliberális globalizáció és az egypólusú világrend válságát, így egy ideig kifejezetten a korát megelőző trendszetter szerepében tetszeleghetett — nem is teljesen alaptalanul.

Mára azonban mintha két szempontból is utolérte volna őt az idő.

Egyrészt:

2010 óta Orbán Viktor folyamatosan nagy kockázatú fogadásokat köt arra, hogy a nyugati világban a magyarhoz hasonló politikai változások következnek be, amelyek folyamatosan újratermelik a saját hatalma fennmaradásának külső feltételeit. Arra tett fel mindent, hogy a régióban, az Európai Unió magállamaiban és az Egyesült Államokban is vele szövetséges politikai erők kerülnek hatalomra és szilárdítják meg a hegemóniájukat.

Ezeket a fogadásokat gyakran — de nem mindig, ld. például legutóbb George Simion esetét!! — meg is nyerte, de a folyamat sokkal lassabban halad, mint remélte. Ha a hatalomra kerülés össze is jön, keveseknek sikerül olyan politikai hegemóniát kiépíteni, mint Orbánnak a 2010-es évek Magyarországán sikerült.

Mindeközben pedig folyamatosan zajlik a történelem, változnak a paraméterek a világpolitikában és világgazdaságban, szóval a mégoly nagy győzelmek, mint Donald Trump második elnöki mandátuma sem biztos, hogy olyan sokat érnek, mint azt eredetileg gondolta.

Csak hogy egy példát hozzak: miközben 2020-21-ben fokozatosan távolodott az európai jobbközép pártcsaládtól, és viszonylag magabiztosan fogadhatott egy új, radikális jobboldali frakció létrejöttére, nem számolhatott azzal, hogy a 2022-es ukrajnai invázió milyen új törésvonalakat hoz létre az életre hívni kívánt új táboron belül.

A jövő áprilisig hátralévő időszakban — azon túl, hogy bármi bekövetkezhet, mert ilyen korban élünk — van pár előre kalkulálható bizonytalansági tényező ezen a fronton.

• Az október 3-4-i cseh választások nagy kérdése, hogy a Patrióta pártcsaládot Orbánnal közösen megalapító Andrej Babiš visszatérhet-e a cseh kormány élére.

• Október végén előrehozott választásokat tartanak Hollandiában is, ahol a szintén Patrióta pártcsaládos Szabadságpárt vezet ugyan a felmérésekben, de kérdés, hogy jobban vagy gyengébben szerepel-e, mint két évvel ezelőtt, és ennek következtében milyen felhatalmazással nyújthat be igényt kormányrészvételre, és a miniszterelnöki székre.

• Franciaország folyamatosan az előrehozott választások szélén táncol, a szöveg véglegesítése előtti napon bukott meg François Bayrou kormánya. A francia politikai válság adott esetben óriási kellemes és kellemetlen meglepetést is hozhat Orbánnak, a szintén Patrióta Nemzeti Tömörülés forgandó szerencséjének függvényében.

Nem állítom, hogy a magyar választók aszerint húznák az ikszet, hogy hogyan is voksoltak a csehek vagy a hollandok, de egy Patrióta-párti hasítás komoly retorikai fegyvertény lenne abban a spekulációs-kalkulációs versenyben, amely a magyar választási kampányban zajlik. Ahogy a kötcsei beszédében láthattuk, Orbán minderre nyíltan rá is játszik.

Másrészt:

A neoliberális globalizáció válságának sajátosan kelet-európai, posztszocialista, félperifériás iterációját meglovagoló orbáni politika kiemelkedő politikai tehetséggel volt képes menedzselni a válságot, mégpedig a hosszabb távú válságcikluson belüli rövidebb gazdasági konjunktúra körülményei között.

Ez lett, ugye, a világgazdasági konjunktúra által lehetővé tett újraiparosítás, munkaalapú társadalom, illetve családbarát ország, és az ezek által okozott relatív megélhetési fellendülés megóvására rájátszó ideológia körítés, a “no migration, no gender, no war”.

De mindezzel nem állította meg, nem fordította vissza a tágabb, hosszabb távú válságot; ezt nem is tehette, hiszen egy globális rendszer dekadenciájának visszafordítására nincsenek lokális megoldások, Euro-Amerika gazdasági stagnálását és ebből következő kulturális kiüresedését nem lehet a Karmelitából orvosolni.

Most, mikor visszatérnek a gazdaságilag is válságos évek, próbálja folytatni a korábbi “szabadságharcos” stratégiát, amellyel távolságot próbál létrehozni önmaga és a válság okai között. És ez az orbáni “rendszerkritika” jól láthatóan még ma is sok magyar választópolgárnak ad valamit, pont azért, mert sokszor a valós diagnózison alapul — csak hát 15 hatalomban eltöltött év után ennek a hitelessége jelentősen megcsappant.

Minél több idő telik tehát el, annál nehezebb fenntartani azt a hitet, hogy Magyarország bajaiért a külső adottságok okolhatók, nem pedig választott kormányának ténykedése — ez az idővel való versenyfutás második geopolitikai dimenziója.

2. Az ukrajnai háború komoly bizonytalansági tényezővé vált

Mármint Orbán Viktor és a kormánya számára. Az ukrán, az orosz, a magyar és az európai társadalmak számára már három és fél éve az.

A 2022. február 24-e utáni hetekben kidolgozott “békenarratíva” a rezsicsökkentés és a migráció mellett a Fidesz egyik legerősebb “politikai termékének” bizonyult, amely történelme legnagyobb szavazatmennyiségét hozta 2022. áprilisában. Viszonylag könnyen érthető okokból — az előző pontban emlegetett megélhetési javulás megőrzése miatti aggodalomból, illetve a háborútól mint szélsőséges rossztól való jogos félelemből — a magyar társadalom egy jelentős része úgy kalkulálhatott, a megtámadott féltől való demonstratív távolságtartás vállalhatóbb, mint a szomszédunkban zajló háború elhúzódása és esetleges kiterjedése.

Ebben az amorális realizmusban tehát erős akcióegység jött létre kormány és társadalom között, amely mind a mai napig fennáll. Ez az akcióegység viszont nem feltétel nélküli, az Orbán-kormány vállát nyomja a bizonyítás terhe, vagyis neki kell demonstrálnia, hogy a stratégia tényleg “megérte”.

És akkor ebbe az akcióegységbe ver éket minden olyan esemény, amely azt bizonyítja, hogy az ukránok és az amerikaiak legnagyobb megegyezési szándéka mellett sem hajlandó Putyin felfüggeszteni a harci cselekményeket.

Az írás pillanatában radikális limbóban vagyunk.

• Amennyiben a magyarhoz hasonló amorális realizmussal operáló Trumpnak sikerül legalább valamilyen tűzszünetet tető alá dealelni még 2026 áprilisa előtt, úgy ez megerősítheti a “korszakos geopolitikai zseni”, a nemzet érdekét páratlan éleslátással érvényesítő államférfi mítoszát Orbán kapcsán.

• Amennyiben viszont Putyin az újabb és újabb aláfekvő gesztusok ellenére is tovább araszol Kelet-Ukrajnában, tovább bombázza az országot, sok magyarban felerősödhet az a kép, amelyet kritikusai próbálnak sulykolni Orbán kapcsán: hogy ti. Putyin vazallusa lenne. Érzésem szerint azt nehezen bocsátaná meg a magyar nép Orbánnak, ha az amorális realizmus értelmetlen árulássá vedlene át.

A jövő tavaszig hátralévő időszakban a Fidesz egyik alapvető célja, hogy ez a színeváltozás ne történhessen meg. Meglátjuk, hogy összejön-e nekik.

3. A többpólusúvá váló világ sok új kihívást jelent Magyarország számára

A 2025-ben élő ember alapadottsága a geopolitikai bizonytalanság, látványosan bomlanak szét az ismert nemzetközi rendszer alapstruktúrái, intézményei, működési mechanizmusai. Hogy pontosan milyen formában és mikorra stabilizálódik, jegecesedik ki ez az átalakulás, azt ma nehéz lenne megjósolni, mindenesetre egy többpólusú nemzetközi rendszer van születőben, amelyben nagyon sok különböző törésvonal épül egymásra.

• Gazdasági, termelési, technológiai értelemben az Egyesült Államok és Kína egy különálló súlycsoportot képvisel, nyomukba senki más nem érhet, így az ő viszonyuk kétségtelenül a központi rendszeralkotó szembeállítás.

• Kína elsősorban az ipari tőkét, míg az USA a pénzügyi tőkét jeleníti meg.

• Az USA és Kína közötti versengés annyiban eltér a korábbi amerikai-szovjet versengéstől, hogy a jelenlegi két szuperhatalom gazdasága sokkal integráltabb, egymásra utaltabb, mint a szovjet-amerikai volt.

• A két fél a közepes nagyságú szereplők (India, Brazília, Oroszország, EU, Indonézia, Japán, Dél-Korea) lojalitásáért versenyez, ez a verseny adja a keretét az erősen integrált amerikai és kínai gazdaságok szétválásának.

• Az amerikai központú kapitalista globalizációval szemben Kína nem képez ideológiai alternatívát, szóval a gazdasági szembeállásukra nem épül olyan típusú ideológiai versengés, mint az (első) hidegháború amerikai-szovjet ideológiai versengése.

• A valódi ideológiai szembenállás az USA és Európa között húzódik: utóbbi kitartani látszik a technokrácián, szabadkereskedelmen, klímaátálláson és nemzetek fölött álló (szupranacionális) intézményeken alapuló kormányzási ideológia mellett, miközben a USA az újraiparosító, protekcionista, fosszilis energiaalapú, populista-nemzetállami kormányzási ideológia mellett teszi le a garast.

Ebben a bonyolult geopolitikai koordinátarendszerben Magyarország lehetőségeit erőteljesen befolyásolják, hogy egy-egy nagy világellentét hogyan dől el, egy-egy globális erőviszony hogyan alakul. Csak hogy néhány példát hozzak fel:

• A trumpi vámpolitika lényege többek között Európa iparának további leépítése, ami a magyar gazdasági modell összeomlását is jelentheti, amennyiben bekövetkezik. Minden barátsága ellenére, Trumpnak semmi szándékában nem áll Magyarországot kimenteni a vámpolitika negatív hatásai alól.

• Az amerikai-kínai gazdaság fokozatos szétválása, blokkosodása és az Washington irányából megfogalmazódó hűségelvárások komoly kérdéseket vetnek fel az Orbán-kormány kínai tőkebevonzó stratégiája kapcsán.

• Hasonló problémákat vet fel Budapest határozott elköteleződése az orosz energiahordozók mellett, amely összeütközésbe kerülhet a saját fosszilis energiahordozóit toló Washingtonnal, ahogy azt India esete is példázza.

Volt logika abban a nemzetközi mozgástér-növelésben, amelyet “keleti nyitás”, majd “konnektivitás” névre keresztelt a kormány, csak 10 év alatt kiéleződtek a belső ellentmondásai, mind a kínai-amerikai és orosz-amerikai irányú Kállay-kettős, mind az EU fősodrával szembeni ellenállás dimenziójában — utóbbiról bővebben egy későbbi pontban.

A nagy kérdés tehát hogy ebben a képlékeny nemzetközi politikai térben Magyarország zsákutcába kormányozta-e magát, vagy ki lehet még szlalomozni a sok ellentét és ellentmondás közt. Végeredményt itt is butaság lenne még hirdetni.

4. Magyarország az EU és az USA közötti feszültség frontvonalába került

Az elmúlt másfél évtizedben a Duna-parton sokan sokat írtak arról, hogyan finanszírozta az EU az orbáni autokrácia kiépülését, és hogy a 2020-as évekre hogyan keményítettek be az uniós elitek.

Én összességében azt gondolom, nem a magyar demokrácia és jogállamiság leépülése okozza az uniós centrista elitek Orbánnal szembeni szigorodását, hanem az előző pontban említett, a nyugati világon belül megnyílt politikai-ideológiai törésvonal fokozatos kiéleződése.

Először is azt kell belátnunk, hogy az uniós integráció, pontosabban az uniós költségvetési transzferek minden 2004 után csatlakozott tagállamban alapvetően valamilyen hibrid rezsim kialakulásához, az 1989 utáni demokratizálódás valamilyen mértékű visszafordulásához vezettek. Kicsit hasonló módon ahhoz, ahogyan föderális államokban a szegényebb alegységek felé irányuló költségvetési transzferek autokratizálódást eredményez(het)nek, az EU keleti tagállamaiban is az uniós forrásokat elosztó, ebből kliensrendszereket kiépítő elitek a szabad politikai versenyt és szabad választást korlátozó, oligarchikus berendezkedéseket hoztak létre Lengyelországtól Szlovákián és Románián át Bulgáriáig.1

Viszont amíg ezek az oligarchiák “tudják a helyüket”, vagyis nem zavarnak be a közös kül- és gazdaságpolitikába és nem fenyegetik az uniót ténylegesen irányító centrista-neoliberális-technokrata elit- és tőkéscsoportok pozícióját, addig különösebb bántódásuk nem esik.

Trump második mandátumával viszont egy tényleg komoly frontvonal nyílt Euro-Amerika politikai mezejében a protekcionista, szuverenista, voluntarista, népakaratra hivatkozó (amerikai) populizmus és szabadkereskedelem párti, transznacionalista, jogászkodó (európai) technokrácia között és Orbán ebben az összecsapásban került a tűzvonalba.

Ahogy azt JD Vance müncheni beszéde, az AfD-t vagy épp a Călin Georgescut támogató washingtoni megszólalások vagy épp az EU-ra rátessékelt vámdiktátum is mutatja, a MAGA nem kíméli az európai eliteket, akik ugyan túl gyengék és kiszolgáltatottak ahhoz, hogy direkbe visszalőjenek az Atlanti-óceán túlpartjára, de a helyi minionok levadászása egyre kevésbé tűnik tabunak, még az alapesetben visszafogott német kereszténydemokrácia számára sem.

Orbánéknak sok mindenben igazuk van az “elhibázott brüsszeli elitpolitika” ostorozásában, Európa kormányzó elitjei tényleg nem állnak a helyzet magaslatán, valóban önellentmondó, valódi stratégiát nélkülöző módon, és valóban nem eléggé demokratikusan kormányoznak.

Az sem kérdés, hogy a MAGA politikában létezik olyan irány, mely teljes mértékben felszámolná ezeket az eliteket; de olyan is, amelyik megelégedne azzal, ha végérvényesen engedelmes vazallusokká tenné őket.

Az európai újjobboldal és benne az orbáni projekt jövője is nagyban függ attól, hogyan alakul tehát a trumpista és uniós elitek közötti feszültség, lesz-e Washingtonnak elég ereje, kitartása és fegyelme európai elitváltást katalizálni, vagy megelégszik a Mark Rutték hányingerkeltő, de őszintének semmiképp nem nevezhető behódolási gesztusaival.

5. Orbán az amerikai, Magyar az európai Magyarországot képviseli

Ebben az összefüggésben egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a Trump adminisztráció nyílt szóval, sőt cselekedettel fog kampányolni Orbán Viktor mellett a választásokig hátralévő időszakban. Ugyanakkor nem világos, hogy a Trump-adminisztáció meddig menne el Orbán hatalomban tartása érdekében, eddig azt láttuk, hogy egyes outsiderek hatalomba juttatása érdekében inkább csak a kötelező minimumot hozta (ld. például az AfD vagy a romániai elnökválasztás esetét).

Ezzel párhuzamosan azt is látjuk — például a székesfehérvári, pannonhalmi és kötcsei beszédeiben —, hogy Magyar Péter fokozatosan emeli be retorikájába az uniós fősodor néhány geopolitikai alapvetését.

Mindez az orosz-ukrán háborún keresztül példázható leginkább: miközben Orbán az amerikai vonalvezetést követve a putyini Oroszországgal való kompromisszumkötést szorgalmazza, addig Magyar a kompországi állapot megszüntetését, az orosz energiahordozókról való leválást hangsúlyozza — úgy, hogy közben azért kifejezetten “ukránbarát” se legyen.

Összességben tehát úgy is lehetne mondani, hogy az uniós pénzek hazahozását ígérő, utóbbi időben határozottabban oroszellenes hangot megütő Magyar az európai, a kontinentális lázadással lelkesítő, az EU jövőjével kapcsolatban egyre szkeptikusabb Orbán pedig az amerikai opciót képviseli.

Kérdés, hogy minden eddig felsoroltat figyelembe véve, léteznek-e egyáltalán valós stratégiai opcióként ezek a pozíciók, vagy csupán ugyanazon éremnek két oldaláról van szó.

Nem kérdés, és az elmúlt hónapokban számtalan demonstrációját is láthattuk annak, hogy hard power tekintetében Washington sokkal erősebb, mint Brüsszel. Az is világos, hogy a közepes hatalmakért folytatott küzdelemben Trump az EU-nak a problémamentes, engedelmes vazallus szerepét szánja.

Nagy kérdés viszont, hogy az EU alkalmazkodik-e ehhez a szerephez, vagy India példájából tanulva, saját multilaterális filozófiájához hű maradva, megpróbálja növelni saját mozgásterét, nem behódolva egy az egyben az Egyesült Államoknak.

Amennyiben utóbbit választja, úgy Magyarország számára valóban létezik két eltérő stratégiai választási lehetőség, egy amerikai és egy európai. Amennyiben az európai elitek — cselekedettel vagy mulasztással — a vazallusi pozíció mellett döntenek, úgy igazából a két eltérő opció nem létezik.

Mindettől függetlenül, a tagadhatatlanul gyengébb európai uniós elitek kezében sokkal több Magyarország sorsát közvetlenül befolyásoló eszköz van (ld. az uniós forrásokhoz való hozzáférés), így a választásokig hátralévő fél évben, tehát nagyon rövid távon a Orbán-féle inkoherens amerikai opcióval szemben álló sokkal koherensebb európai opció — vagy legalábbis annak látszata — igenis létezik.

6. A nemzeti érdek újra a világpolitika középpontjába kerül

Az egypólusú világban a “Birodalom” érdeke univerzális érdekként, a világ egészének érdekeként tételeződött fel. A nemzeti érdek ciki volt, maradi, önző, lejárt lemez. Nincs is a világ többpólusúvá válásának annál kifejezőbb jele, mint az, hogy a “nemzeti érdek”-keretben való beszéd és a gondolkodás visszatért, sőt a kihívói (Kína, Oroszország stb.) után az Egyesült Államok is magáévá tette azt.

Early adopterként Orbán Viktor itthon 15 éven keresztül bármiféle valós alternatíva nélkül volt képes a nemzeti érdek egyedüli képviselőjeként fellépni, amihez a magyar társadalom jelentős részének passzív beleegyezését is megszerezte.

Az orbáni külpolitika ellentmondásai azonban mára fel-felvillantják a magyar nemzeti érdek és a kormányzó elit hatalmi érdeke között meghúzódó feszültségeket.

Olyan kérdések merülnek fel, hogy például jó-e nekünk tapsikolni annak, ha az USA lenullázza az európai gazdaságot, ha ez egyúttal a magyart is lenullázza? Megéri-e milliárdokat belerakni a kínai kapcsolatba, majd feláldozni azt az amerikai kapcsolat oltárán? Ha saját sikerünk ennyire függ az európai sikertől, megéri folyamatosan botnak lenni a küllők közt?

De persze a rendszerváltás utáni magyar nyugatos-liberális gondolkodással szembe is szegezhetők hasonló kérdések. Hogy például tényleg érdekünkben áll-e, minőségi javulást hoz-e az orosz “rabság”-gázról az amerikai “szabadság”-gázra való átállás? Jelen körülmények között meddig tartható fenn az észak-atlanti egység rendszerváltás utáni illúziója? Meddig hivatkozhatunk a nyugatra követendő példaként, nem véve figyelembe az ottani demokrácia és gazdaság egyre mélyülő válságát? Biztos-e, hogy a NATO a legjobb garanciája Magyarország és Európa biztonságának?

Szükség mutatkozik tehát a magyar nemzeti érdek demokratikus körülmények között való újrafogalmazására, amely felülemelkedik mind az orbáni zsákutcába-spílerkedés, mind a nyugatos-liberális minta-nélküli-mintakövetés politikáján, és figyelembe veszi a geopolitikai viszonyok fundamentális átalakulását.

Ehhez adhat inspirációt ad a “jó szomszédság” ideálja, amely összeköti a belpolitikát és a külpolitikát: a magyar társadalom belső viszonyait és az európai államok közötti politikát is a kölcsönös, demokratikus együttműködés, egymásért való felelősségvállalás és a körülöttünk lévők egyéni és közösségi önrendelkezésének tiszteletben tartása mentén képzeli újra. A jó szomszédság politikája továbbviszi a rendszerváltás utáni européer gondolatot, de ötvözi az a konnektivitás jó oldalával, amelyben Magyarországnak nincsenek ellenségei a bolygón, csak többé-kevésbé szoros partnerei.

+1. 2026 nem 1989

A magyar nyilvánosság jelentős szegmenseiben 2026 egyfajta potenciális, reménybeli rendszerváltásként tételeződik fel, ami automatikusan előhívja az 1989-90-es rendszerváltással való összevetéseket. Hogy belpolitikailag ez az analógia mennyiben (nem) állja meg a helyét, abba most nem mennék bele, de a nemzetközi politika szempontjából kétségtelenül tévútra visz.

35 évvel ezelőtt a liberális demokrácia és globalizált kapitalizmus győzelme, illetve a szovjet blokk széthullása egyértelmű viszonyokat teremtett a kelet-európai országok számára. A nyugati országok ebben az időszakban érték el legnagyobb részesedésüket a globális gazdaságon belül. Közép-Európában a 1989-91-es időszak szovjet/orosz-ellenes szabadságharcos/nacionalista politikai érzületei viszonylag hézagmentesen tudtak belesimulni az uralkodó, alternatíva nélküli liberális világszemléletbe.

Függetlenül a végeredményétől a 2026-os választás kiéleződött geopolitikai feszültségek és általános ideológiai káosz körülményei között fog lezajlani. És ami még súlyosabb: az európai országok összetett és összefüggő válságainak körülményei között.

A múltszázadi belga miniszterelnöknek, Paul-Henri Spaaknak tulajdonított aranyköpés szerint Európában kétféle ország van: vannak kis országok, és vannak olyan kis országok, amelyek még nem jöttek rá, hogy kis országok. Úgy tűnik, a második kategóriába tartozók is kezdenek ráébredni saját valódi méretükre. Ami egyrészt — látjuk ennek millió jelét — önbizalomhiányt és bezárkózást, de másrészt az egymásrautaltság felismerését is okozza.

A jogi szövegeken, intézményeken és technokrata bürokráciákon keresztüli absztrakt európai integráció — ahogy azt egyébként még a hatvanas években Charles de Gaulle megjósolta — nem képes áthidalni ezt a limbót, a népek demokratikus akarata és együttműködése talán képes lehet.

2026 nem 1989: Magyarország válaszút előtt állt akkor és most is. De most vele együtt az egész kontinens is. Hogy ebből mi következik, azt majd meglátjuk.

Vannak a közbeszédben olyan gondolatok, amelyek a saját sikerük áldozataivá válnak. Vagányként, formabontóként indulnak a nyilvánosság perifériáiról, megvilágítanak valami addig ki nem mondottat, fel nem ismertet, hogy aztán az idő múlásával közhellyé váljanak és már inkább elfedjenek dolgokat, homályosítsák az éleslátásunkat.

Nehéz megítélni, mikor is következik ez be, de ökölszabályként talán azt mondanám, hogy amikor a gondolat eredeti tétjeitől radikálisan elhatárolódó, eredeti szándékait élesen elutasító emberek is készségesen hivatkoznak rá, akkor ott indokolt a szkepticizmus.

Az utóbbi időben egyre többször hallom podcastokban, olvasom cikkekben, hogy az európai és amerikai politika jobbra tolódása nyomán olyan emberek keseregnek a baloldal politikai halálán, gyengeségén, akik egész életükben egyebet sem csináltak, mint kinevettek és/vagy démonizáltak mindent, ami kicsit is kritika alá vette a kapitalista viszonyokat, még akkor is, ha azt nem a megdöntés, hanem az emberarcúbbá tétel általi megőrzés céljával tette.

Olyan emberek sajnálkoznak azon, hogy a hagyományos balközép pártok elszakadtak a munkásosztály hétköznapi problémáitól és ezzel utat nyitottak a radikális jobboldali demagógok előtt, akik ma is sikítófrászt kapnak, ha meglátnak egy igazságosabb újraelosztást szorgalmazó, vagy a piacgazdaságot erősebb demokratikus kontroll alá venni akaró szociáldemokratát.

Ezeknek a többnyire centrista-liberális, többnyire a 80-as és 90-es években szocializálódott, az elmúlt 15-20 év nyilvánosságában meghatározó szerepet játszó embereknek egyéni szinten ez valahol egy kognitív védekezési mechanizmus.

Így nem kell feltenniük azt a kérdést, hogy nekik, akik mégiscsak a neoliberális hegemónia kulturális-ideológiai újratermelői, a mindennemű baloldaliságot a legitim diskurzus határain kívülre csendőrködők voltak évtizedeken keresztül, vajon milyen felelősségük is van az általánosult – most az egyszerűség kedvéért nevezzük csak – posztfasizálódásban.

Van egy egyszerű gondolati sablon, amivel ki lehet szervezni a felelősséget: bezzeg ha az a kis csacsi baloldal ne árulta volna el a munkásosztályt, akkor most nem lennénk ebben a nagy szarban.

De ez az egyéni szint annyira nem is izgalmas, viszont felveti azt a kérdést,

vajon a hiányzó baloldal mint gondolati séma tágabb politikai szinten is nem ment-e át hasonló funkcióváltáson?

Érzésem szerint a hiányzó baloldal beszédpanelje így 2025-ben tévútra viszi az elemzésünket, de mielőtt kibontanám ezt, érdemes gyorsan tisztázni:

mit állít valójában a hiányzó baloldal tézise?

Eredeti formájában ez egy történeti jellegű elemzés, amely a 20. század utolsó évtizedeinek politikai gazdaságtani, társadalmi, illetve politikai folyamatainak kritikus leírását adja.

Azt írja le, ahogyan a bármiféle társadalmi kontroll alól felszabaduló tőke rohamos léptekkel piacosítja az életvilágainkat, minél nagyobb profitrátákat hajszolva elpusztítja a megélhetésünket, privatizálja a közjavainkat, lerombolja a közszolgáltatásainkat, és ezzel érezhetően rontja a társadalom többségének életminőségét, rövidíti várható élettartamát, kiélezi a különböző társadalmi csoportok és egyének közötti konfliktusokat, versengést, összességében elsivatagosítja az emberi életet.

Röviden tehát az 1970-es évek óta tartó, és a 2008-as világgazdasági válságban kicsúcsosodó neoliberalizmus kritikáját adja, és ezzel magyarázza a társadalmak egyre szélesebb rétegeinek elfordulását a liberális demokráciától a radikális jobboldali demagógia felé.

Magyar nyelvterületen is számtalan kiváló minőségű elemzés olvasható ebben a szellemben, szerintem az egyik legszisztematikusabb munka ezen a területen Scheiring Gábor Egy demokrácia halála című kötete.

A baloldal hiánya úgy jön be ebbe a történetbe, hogy mindezeknek a fejleményeknek az ellentétét elvileg a baloldal programjában találjuk meg, így a baloldalnak kellett volna ellentartania mindezen negatív átalakulásoknak. Sőt a baloldal nem eléggé baloldali politikáival szembeni dolgozói ellenszenv gyorsította ezeknek a csoportoknak az átpártolását az illiberális jobboldalhoz.

Másként mondva: ahhoz hogy a fent említett dolgok, a neoliberális átalakulások megtörténhessenek, kellett a baloldal gyengesége és/vagy árulása is.

Ahogy a hiányzó baloldal tézis magyar letéteményese – hiszen az ebben a szellemben született komolyan vehető munkák szerzői valamilyen értelemben mind az ő intellektuális köpenye alól bújtak elő –, Tamás Gáspár Miklós iskolaalapító 2004-es esszéjében, a Szegény náci gyermekeink-ben fogalmaz:

A mögöttünk álló évtizedek ilyen módon történő elmesélése abszolút megállja a helyét, ám mint minden történeti narratíva, ez is szükségszerűen részleges, és ahogy bomlik ki szemünk előtt a kortárs válságaink természete, úgy válik ez a részlegesség egyre tarthatatlanabbá, az általa le nem fedett valóságszelet egyre nagyobbá.

A második világháború utáni kapitalista centrumországok egyik fő politikai pillérét adó szociáldemokrata pártok lejtmenete az ezredforduló óta mindenki számára látható, de valójában

nemcsak a baloldal meztelen.

Kétségtelen, hogy a szakszervezeti mozgalom és a vele összefonódott szociáldemokrácia a neoliberális forradalom első áldozata lett: előbb a thatcheri-reagani hatalom szétzúzta a szakszervezeti mozgalmat, majd a mitterandi-blairi-schröderi fordulat a szervezett baloldal ideológiai kapitulációját is aláírta.

Ebben tehát pontos a hiányzó baloldal tézisének helyzetleírása, ahogy abban is, hogy mindezt összeköti a radikális (új)jobboldal ezredforduló óta tapasztalható erősödésével.

Csakhogy a temetések sorával itt nem állhatunk meg. Merthogy azok a strukturális folyamatok, vagyis a neoliberális átalakulások, amelyeket a hiányzó baloldal tézis a baloldal válságának okaiként felsorakoztat hasonlóan hatottak a többi politikai irányzatra is.

A király meztelen sztorija, vagyis az ideológiai kiüresedés és/vagy önfeladás, majd pedig a stratégiai zsákutcába rekedés története a liberális és a konzervatív-kereszténydemokrata irányzatok esetében is elmesélhető, nemcsak a baloldaléban.

1. A 2008-as válságot követő évtized nem csupán az ún. jobb- és (kisebb részt) baloldali populizmusok felfutásáról szólt, de az ezekkel szembehelyezkedő militáns antipopulista liberalizmus nekiveselkedéséről is. A 10-es évek második felében a macronizmus, a bidenizmus és a starmerizmus magabiztosan ígérte nemcsak a radikális jobboldali demagógia megfékezését, de a különböző baloldali populista kezdemények szétzúzázását is. De sikerült? Hát nem.

   A liberális közép ilyen módon történő újraélesztése mára teljes kudarcot vallott, főként abból a sokunk által előre megfogalmazott okból, hogy a kortárs válságaink valódi okainak részben tagadásán, részben félreértésén/félremagyarázásán alapult. Értelmes diagnózis és ebből táplálkozó politika hiányában tevékenységük a választók gaslightolásában, érzelmi zsarolásában és nyomasztásában, valamint a hatékonyságát exponenciális gyorsulással veszítő politikai és jogi kapuőrködésben merült ki. A villámgyorsan változó világunkban kevés dolog volt ennél könnyebben előrelátható, mint ez az ív, amit a centrista liberalizmus bejárt. Hogy sokan mégis foggal körömmel ragaszkodtak – ragaszkodnak mind a mai napig – ennek a politikai stratégiának a követéséhez, az a valóságosan létező liberalizmus dekadenciájának legékesebb bizonyítéka.

2. A hagyományos európai jobbközép kereszténydemokrácia válságát szabad szemmel jó darabig nehezebb volt látni. Rövid ideig a nyugati pártrendszerek tektonikus átalakulásai még kedveztek is kicsit neki, hiszen könnyebben tudott ideológiailag nagyon eltérő társadalmi csoportokat integrálni. Hiszen ahogy arra ez a pár éve készült kutatás rámutat, a heterogén politikai attitűdkészlettel – tehát vegyesen jobb- és baloldali érzékenységekkel – rendelkező választók sokkal könnyebben sorolnak a jobboldali pártokhoz, míg a baloldali pártoknál inkább csak a "homogén” progresszív attitűdkészlettel rendelkező emberek maradnak.

   Ugyanakkor az jól látszik, hogy a hagyományos jobbközép pártok kapcsolata is gyengül megszokott szavazói rétegeikkel, vagyis a “dealignment” jelensége itt is érvényesül. Még a viszonylag sikeresebb jobbközép pártok, mint a német CDU vagy a spanyol PP is tendenciaszerűen veszítik a szavazóikat, és az ideológiai polarizáció olyan stratégiai dilemmák elé állítja, amelynek végeredménye, hogy szavazóik egy része számára túl jobboldalinak tűnnek fel, és ezért ők inkább a fragmentált progresszív mező valamelyik szereplője felé vándorolnak, egy másik, nagyobb részük számára pedig nem elég jobboldalinak tűnnek fel, ezért ők a szélsőjobbhoz pártolnak. Kvantitatív kutatások szerint ez a tendencia erősebb a fiatalok között, tehát az idő előrehaladtával feltehetően újabb és újabb dimenziói tárulnak még fel a hagyományos jobbközép válságának. (Annál is inkább, mert látszólag erre a jobbközepet kihívó radikális jobboldal is rájött és aktívan próbálja használni a polarizáció fegyverét.)

Mindez nekem azt mutatja, hogy minden analitikus erénye ellenére a “hiányzó baloldal” narratíva csak egy történelmi pillanatfelvételt adott abból a korból, amikor az európai pártrendszerek és hagyományos ideológiai konglomerátumok széthullásából inkább még csak a baloldal válsága látszott, a liberalizmusé és a kereszténydemokráciáé kevésbé.

Másképp mondva, a baloldal válsága mint egy kanári a bányában jelezte előre a második világháború utáni európai képviseleti demokráciák képviselői és képviseltjei – vagyis a pártok és szavazóbázisaik – közötti kapocs egyre gyorsuló szétesését, és nyomában a teljes politikai berendezkedés legitimitásának fokozatos gyengülését.

Ha tehát ezen a ponton túlostorozzuk a baloldal tévedéseit és árulásait, akkor közben egy sokkal nagyobb válságegyüttes fölött siklunk el észrevétlenül.

Mégpedig afölött, hogy az Európát évtizedekig váltógazdaságban irányító pártokat és elitformációkat a szavazóik egyre tetemesebb része ki nem állhatja, nem hisz kormányzóképességükben, és nem bízik egyetlen szavukban sem. Magamat is ezen polgárok közé sorolom, és úgy látom, ezen bizalmatlanságunkban teljesen igazunk van.

Erről szól Fritz Bartel The Triumph of Broken Promises c. könyve. Belépőnek ezt a szerzővel készült beszélgetést ajánlom)

Nem az van tehát, hogy a baloldali szavazók testületileg átpártoltak volna a szélsőjobbhoz, hanem inkább egy nagy pártot maguk mögött hagytak és szétforgácsolódtak több kicsi baloldali vagy zöld vagy progresszív formáció között, melyből választásról választásra kiábrándulnak, átingáznak máshová, újakat hoznak létre, stb.

És apróbb mutációkkal, de alapvetően ugyanez történik a jobboldali és liberális szavazókkal is.

A fragmentáció mellett ugyanannyira fontos hangsúlyozni ennek a helyzetnek a múlékonyságát, efemeritását is. Tehát nemcsak az van, hogy elegünk van a régiből és kísérletezünk sok különböző újjal, hanem az is, hogy a türelmünk ezekkel az újakkal szemben is csak kérészéletű, rövid időre összerajzunk valamibe, de szét is rebbenünk gyorsan.

Az általánosult politikai bizalmatlanság, fragmentáció és efemeritás eltérő alkotmányos, párt- és választási rendszerekben kicsit más formákban és tempóban fejti ki a hatását, de ott látjuk az elnöki és a parlamentáris rendszerekben, a két- és többpártrendszerekben, az arányos és a többségi választási szabályú országokban is.

A bizalmatlanság, fragmentáció és efemeritás hármasa, amelyet együttesen a politikai képviseletiség válságának is nevezhetünk, tehát azt jelenti, hogy a politikai közösségek, a társadalmak – mint a forrásban lévő tej a fazékból – kibugyognak a kormányzásukra hivatott politikai keretekből, ezek a régi keretek már nem alkalmasak ezen társadalmak problémáinak megoldására, vágyainak, aspirációinak a megvalósítására.

Ezért gondolom, hogy jelen körülmények között, mivel a fennálló politikai berendezkedést valójában nem változtatja meg, csak profitál a válságából, a radikális jobboldal sikere is csak ideiglenes, előbb utóbb őt is utoléri és maga alá temeti a bizalmatlanság, fragmentáció és efemeritás szentháromsága.

Azóta gondolkodom ezen a kérdésen, amire nyilvánvalóan nem lehet egydimenziós választ adni. Mindenesetre, a sajtóban megjelenő elemzések két dologra hívják fel a figyelmet:

1. az EU-s országok több terméket exportálnak az Egyesült Államokba, mint amennyit onnan importálnak, így az amerikai piacokhoz való hozzáférés még akkor is megéri az európaiaknak, ha termékeik innentől 15%-kal kevésbé versenyképesek, mint eddig voltak. (Nagy általánosságban – minden más árképző tényezőt, pl. nyersanyaköltséget, munkaerőköltséget, stb. egyenlőnek számítva – a 15%-os vám ugyanis ezt jelenti: egy Európából importált termék az amerikai piacon 15%-kal drágább, mint ugyanaz az USA-ban gyártott termék.)

2. a megállapodás valójában nemcsak a kereskedelmi viszonyról szólt, ez a meghunyászkodás kellett ahhoz, hogy Trump ne hagyja magára Ukrajnát és az EU felé meglévő védelmi vállalásait se vágja vissza túlzott mértékben.

De még így is az az érzése az embernek, hogy az EU mozgástere nagyobb is lehetett volna. Nézzünk csak rá az EU-énál hatszor kisebb GDP-jű Indiára, mely ugyan Trumppal sokkal kompatibilisebb vezetéssel rendelkezik, mégis sokkal karakánabb módon áll ki az érdekei védelmében.

És akkor itt behoznám az EU teljesen lassú döntéshozatali mechanizmusát, illetve a tagállamok megállapodási képtelenségét, amely szintén hozzátesz egy újabb fontos dimenziót az első bekezdésben megfogalmazott kérdéshez.

De még ez sem elégséges magyarázat, végülis a Brexit során sikerült ezeket a politikai akadályokat is félretolni, és keményebb tárgyalópartnerként fellépni.

És akkor ezen a ponton hoznék be egy negyedik szempontot. Az a helyzet ugyanis, hogy az európai nagyvállalatok és tőketulajdonosok önmaguk is érdekeltek abban, hogy a Trump birodalmi rebalanszírozása sikeres legyen.

Úgy is mondhatnám, hogy ezeknek a tőketulajdonosoknak nagyobb (de legalábbis azonos) prioritást élvez az amerikai állam és az amerikai nagyvállalati szektor sikere, mint az EU és tagállamainak sikere.

Mindezt abból az egyszerű okból kifolyólag, mert befektetéseik és megtakarításaik legnagyobb része amerikai állam- és vállalati kötvényekben, illetve részvényekben van lekötve. Ezek értékállósága, ezzel összefüggésben a dollár értékének stabilitása tehát alapvető érdekük.

Mutatok néhány számot az Európai Központi Bank (EKB) idén áprilisi jelentéséből.

Mit látunk itt? Egyrészt azt, hogy az eurozóna országai több befektetéssel (kötvények és részvények) rendelkeznek az USA-ban, mint fordítva. A két érték közötti különbség kb. az eurozóna GDP-jének 26% teszi ki. 10 éve ez az arány csak 4% volt.

Ebben a 10 évben az történt, hogy az európaiak sokkal több amerikai részvényt vásároltak, mint fordítva, illetve az amerikai részvények értéke is gyorsabban nőtt, mint az európaiaké.

Abszolút értéken nézve, 2024 végén az európai kézben lévő amerikai pénzügyi eszközök értéke 12,38 ezer milliárd euróra, vagyis az eurozóna GDP-jenek 82%-ra rúgott, ami majdnem duplája (+83%) a 10 évvel ezelőtti értéknek.

Ez a növekedés a részvények esetében még nagyobb, ott +286%, ami nem azt jelenti, hogy az európaiak ennyivel több részvényt vásároltak, hanem főleg azt, hogy a részvények ára ilyen sokat nőtt egy évtized alatt. A kötvénytartalékok is 91%-kal nőttek.

Magyarán tehát számot is tudunk hozzárendelni ahhoz, hogy az európai tőketulajdonosok mennyire érdekeltek az USA, és a MAGA-projekt sikerében: 12,38 ezer milliárd euró, vagyis az eurózona egy éves GDP-jének 82%-a.

Persze azt lehetne mondani, hogy nemcsak a gazdag tőketulajdonosok, de az átlagháztartások is érdekeltek lehetnek, hiszen ők is tarthatják megtakarításaikat amerikai pénzügyi eszközökben. Ezt viszont egy másik EKB-elemzés segít eloszlatni: eszerint az eurozóna háztartásai által birtokolt pénzügyi eszközöknek kevesebb, mint 10%-a EU-n kívüli kitettség, főként a megtakarítások valamilyen befektetési alapba történt betétele által.

Ez abszolút értéken olyan 2300 milliárd euró, a fent emlegetett teljes kitettségnek, tehát a 12 ezer milliárdnak kevesebb mint ötöde. A fennmaradó négyötöd tehát minden jel szerint az eurozóna kormányzatainak és főként nagy tőketulajdonosainak kezében összpontosul.

Ezzel feltehetően az olyan befektetési bankokat és befektetési alapokat munkatársként megjárt európai vezetők, mint Emmanuel Macron és Friedrich Merz is tisztában vannak.

Szóval ennek az egész egyenlőtlen megállapodásnak, amely Európa további deindusztrializációját és társadalmi problémáinak halmozódását hozhatja, azért vannak nyertesei is. És a nyertes-vesztes mátrixnak kifejezetten osztálybukéja van.

Hát szóval Isten hozott az Európa nevű gyarmaton!

A tavaszi szemeszterben futó Birodalom-sorozatunk első részében mondtam, hogy a világkereskedelmi rendszer Trump-féle átalakításában a látszólagos káosz és egymást kölcsönösen kizáró részcélok ellenére van egy jól kivehető logika.

Mégpedig az, hogy a globális fölényét relatív értelemben veszítő, belső társadalmi válságokkal küzdő hegemón megpróbálja stabilizálni a pozícióit, mégpedig úgy, hogy ennek a stabilizációnak a költségeit a világrendszer többi szereplőjére hárítsa át.

Donald Trump politikai történetmesélésében ez úgy hangzik, hogy a világ többi része változatos módokon lehúzta és átverte az Egyesült Államokat, és itt az ideje ennek az állapotnak véget vetni.

Trump megpróbálja Amerikát beállítani az amerikai vezetésű 20-21. századi globalizáció első számú áldozatának, ami önmagában kifejezetten nevetséges – hiszen a rendszernek épp az volt a lényege, hogy az USA felé terelgesse a világ erőforrásait a legtehetségesebb emberektől, az olcsó nyersanyagokon át az olcsó munkaerejű országokba kihelyezett termelés által megnövelt profitrátákig.

Az már egy más kérdés, hogy ezekből az amerikai metropolisz felé áramoltatott erőforrásokból az amerikai társadalom különböző rétegei nem egyformán részesültek, a nyereség főleg a jövedelmi hierarchia csúcsán realizálódott, míg bizonyos társadalmi csoportok még veszítettek is korábbi pozícióikból.

De ez inkább az USA belső politikai gazdaságtanáról és elosztási mechanizmusairól szólt, nem pedig arról, hogy az USA lenne a saját maga által felépített globalizáció áldozata. Ami inkább történt, az az, amiről egy korábbi hírlevelemben már írtam.

Így néz ki egy birodalmi ciklus: egy adott ponton a perifériára extrakciós céllal kihelyezett tőke helyi felemelkedési utakat tesz lehetővé, amely aztán a centrummal szembeforduló feltörekvőket szül, gyengítve a központ relatív pozícióit.

Na és ezt a megbillent egyensúlyt próbálná most maga javára visszabillenteni Washington, mégpedig – ismétlem – úgy hogy ennek a rebalanszírozásnak a költségeit mások fizessék meg.

A mások alatt pedig elsődlegesen a legszorosabb szövetségesekre kell gondolni, mert valamiért az ő döntéshozói elitjeik fejében születik meg legkevésbé a gondolat, hogy ennek a helyzetnek akár alternatívája is létezhetne.

Nagyjából ez volt az a hipotézis, amit több Birodalom-adásban is fejtegettem, az elmúlt hetek fejleményei pedig eléggé alá is támasztják mindezt az EU vonatkozásában. Két fejleményre gondolok itt:

1. az egy hónappal ezelőtti hágai NATO-csúcsra, ahol a tagállamok – Spanyolország kivételével – vállalták, hogy 10 éven belül a GDP-jük 5% százalékát költik védelemre (3,5% szűken vett védelmi költség + 1,5% védelemhez is kapcsolható más fejlesztések, pl infrastruktúra)

2. a vasárnapi skóciai vámmegállapodásra, amelynek értelmében az USA ezentúl 15% vámot vet ki a legtöbb1 EU-tól vásárolt termékre, az EU cserébe semmilyen vámot nem vet ki az amerikai termékekre, viszont vállalja, hogy 750 milliárd dollár értékben energiát vásárol az USA-tól, és 600 milliárd dollár befektetést is végrehajt ott.

Utóbbi kapcsán nem túlzás a kedvenc francia befektetőm értékelése: ez nem annyira két egyenlő, szuverén fél közötti megállapodás, mint inkább egy olyan egyenlőtlen szerződés, amelyet a 19. században a nyugatiak kényszerítettek gyarmataikra és fél-gyarmataikra.

Mind a NATO-vállalás, mind pedig ez a vámalku gyakorlatilag masszív erőforrás-átcsoportosítást jelent Európából az Egyesült Államok felé.

A védelmi költések esetében az 5% sok tekintetben komolytalan, igazából a háttérben mindenki úgy van, hogy 10 év hosszú idő, majd eltrükközik valahogy. De még ha nem is érik el a GDP 5 százalékát ezek a költések, nyilvánvaló, hogy az európai döntéshozók növelni akarják a hadászatra fordított költéseket, és ennek az egyik elsődleges haszonélvezője az USA lesz. Mégpedig egyszerre két oldalról: a megnövekedett védelmi költések jelentős része az amerikai hadiipar koffereibe vándorol, másrészt pedig az amerikai költségvetésnek kevesebb összeget kell fordítani az európai országok védelmére.

Egyik oldalon bevételnövekedés, másik oldalon kiadáscsökkenés. A cechet pedig az európai adófizetők állják, nekünk jut majd rosszabb egészségügyi ellátás, oktatási rendszer, jóléti védőháló, mi így finanszírozzuk az amerikai impérium stabilizálását.

A vámokkal hasonló a helyzet. Bár magát a vámot az európai termékeket vásárló amerikai cégeknek kell megfizetniük, valójában az alku jelentős tőkekiáramlást hoz az európai országoknak, és nemcsak a 600 milliárdos befektetési vállalás miatt. A jelenlegi 2-5% tényleges exportvámszint megtriplázódása/meghétszereződése és az amerikai import olcsóbbá válása tovább fogja gyorsítani az európai uniós országok deindusztrializációját, a helyi ipar elvándorlását, á

öltözését az Atlanti-óceán túloldalára.

Az egyes tagállamokat persze eltérő mértékben sújtja majd, az elsődleges áldozat kétségtelenül Németország lehet, miközben az USA-ba kevesebbet exportáló Spanyolország könnyebben megúszhatja. De a különböző beszállítói láncokon keresztül a teljes uniós gazdaságon végig fog menni az amerikai vámok negatív hatása.

Politikai szempontból a dolog rávilágít az európai döntéshozó elitek teljes víziótlanságára és stratégiai félrekalkulációira.

Érdemes emlékeztetni magunkat, hogy januárban még kölcsönös szabadkereskedelemben gondolkodtak a brüsszeli tárgyalók, majd jött az április 2-i Liberation Day utáni amerikai ideiglenes visszavonuló, vagyis az egységes 10 százalékos vámszint, amelyet akkor, tavasszal még túl magasnak ítéltek meg Brüsszelben. Majd fokozatosan a 10 százalék már teljesen elfogadottá színeváltozott, hogy végül most a 15 százalékot is győzelemként próbálja meg eladni Ursula von der Leyen.

Ahelyett hogy globális koordinációban gondolkodott volna, koherens Kína-politikával saját mozgásterét növelte volna, vagy épp valódi válaszcsapásokkal okozott volna fájdalmat Washingtonban, az Európai Bizottság csupán papíron létező, be soha nem vetett technokrata megtorlócsomagokat próbált meg a 27 tagállammal kialkudni, hogy mire egy-egy ilyen pusztán elméleti fenyegetés összeálljon, addigra a gyorsan mozgó trumpi adminisztráció már teljesen máshol tartson.

És most Orbán Viktor, meg Szijjártó Péter hiába tépi a száját, hogy von der Leyen elbaltázta, a nagy budapesti alternatíva nem lett volna más, mint hogy július helyett már januárban be kellett volna csicskulni Trumpnak.

A becsicskulás ötven árnyalata, idáig terjed az egymás közt versengő európai elitek politikai képzelőereje – az egyetlen Pedro Sánchezt leszámítva.

Nem vetít sok jót előre mindez az európai unió gazdasági és politikai stabilitásra nézve, maradjunk ennyiben…

Imádom a nyarakat, még akkor is, ha nem bírok aludni a kánikulában, egyszerűen a kék ég, a napsütés kisimítja az ideigeimet, és amióta tengerparton lakom, ezek a hatások csak hatványozódtak. A melegben a világ hozzálassul ahhoz a tempóhoz, amin én alapjáraton is működni szeretek, így pedig a világ folytonos túlpörgéséhez való hasztalan alkalmazkodás helyett több energiám jut gondtalanul olvasni, intellektuálisan töltekezni.

Subscribe now

Mindezt csak azért mondom, hogy a következő időszakban valószínűleg nem fogom még azt a kétheti publikálási tempót sem tartani, ami az utóbbi időben organikusan kialakult. De azért van pár ötlet, aminek a kibontásán gondolkodom egy ideje, ezeket a nyár folyamán mindenképp meg fogom írni:

• az egyik a radikális jobboldal választási sikerei kapcsán rendre előbukkanó “hiányzó baloldal” tézist fogja kicsit kikezdeni, tehát azt a feltételezést fogja megkérdőjelezni, hogy ha lenne “hiteles baloldal”, akkor a kortárs politikai instabilitás- és válságtünetek nem állnának elő;

• a másik pedig az időfelfogásunk és a kortárs politikai cselekvés kilátástalanságának kapcsolatán fog rágódni kicsit.

De a nyári teaser mellett az elsődleges célja ennek a levelemnek mégiscsak egy emlékeztető: vasárnap, június 29-én a magyar Substack két friss és autentikus hangjával, rel és val fogunk egy hármas élő beszélgetést tartani a Nóra felületén.

A beszélgetés apropójáról és témájáról itt olvashattok bővebben:

Schultz Nóra

Elméletben erősek – értelmiség a 2020-as évek politikájában

Sziasztok…

Read more

a year ago · 11 likes · 4 comments · Schultz Nóra

És magához a beszélgetéshez pedig itt csatlakozhattok élőben!

Én már elég lelkesen várom, remélem sokan be tudtok csatlakozni egy jeges bodzaszörp mellett.