Van egy román népi mondás: „eu te-am făcut, eu te omor”, vagyis „én csináltalak, én is öllek meg”. Általában szülők szokták mondani szófogadatlan gyerekeiknek hirtelen felindulásból, fizikai fegyelmezést kilátásba helyezendő. A gyerek feletti szélsőséges szülői tekintély kifejeződése, nem épp a legkorszerűbb gyereknevelési koncepcióknak a megjelenési formája, maradjunk ennyiben…

A mondás egy teljesen más kontextusban szokott eszembe jutni, mégpedig olyankor, amikor látok valakit a közösségi médiában, elsősorban a Facebookon panaszkodni arra, hogy őt vagy valaki mást

letiltott vagy korlátozott az adott platform.

Szólásszabadság ügyében elég végletesen liberális vagyok — főleg a 21. század két domináns, egymással a kusskultúrában versenyző irányzataihoz képest —, és a nagy techplatformokkal szemben közírói tevékenységem kezdete óta erősen kritikus vagyok, a szilícium-völgyi algoritmusok társadalmi hatását lesújtónak gondolom.

Mégis nehezemre esik együttérezni a letiltások vagy korlátozások fölött kesergőkkel, ami egy kis önvizsgálatra ad okot.

A nyilvánossághoz való hozzáférés soha nem volt egyenlő és ma sem az. Mindig is voltak olyan emberek, társadalmi csoportok, akiknek a szempontjait változó nyíltságú és szofisztikáltságú mechanizmusok felerősítették vagy elhalkították, és mindig voltak szereplők, akik ezt a felhangosítást vagy elhalkítást végezték. A nyilvánosság mindig hajlamosabb több hitelt adni a rendőrnek, mint a hajléktalan embernek, együttérzőbbnek lenni a cégtulajdonossal, mint a sztrájkoló munkással, inkább igazat adni a férfinak a nővel szemben, a nem-romának a romával szemben, és a lista tényleg napestig bővíthető.

Subscribe now

Az ilyen típusú strukturális kizárásokat tudatosan próbálom ellensúlyozni, a nyilvánosságba olyan szempontokat behozni, amelyek megkérdőjelezik a magától értetődő szimbolikus hierarchiáinkat, konvencionális automatizmusainkat.

Szóval úgy tűnik, az említett együttérzés-hiányom nem általános, kifejezetten egy konkrét esetkategóriának szól.

A Facebook-tiltásokon és -korlátozásokon kesergők általában egy jól körülhatárolható embertípust képviselnek:

jelentős társadalmi tőkével, combos követőtáborral vagyis a nyilvánossághoz kiemelt hozzáféréssel rendelkező emberekről van szó. Véleményformálókról.

Persze attól még, hogy a világ egyik sarkában, egy adott társadalom nyilvánosságában befolyásos, privilegizált emberekről beszélünk, kétségtelen, hogy maguk is szélsőséges kiszolgáltatottságban vannak a platformokkal szemben. Ami, hát, valljuk be, távol van a méltányostól vagy az ideálistól.

A baj ott kezdődik, hogy ezek az emberek a felfutásukat, befolyásos pozíciójukat is a Facebooknak, az “algoritmusnak” köszönhetik.

A tiltások és korlátozások miatt panaszkadóknak ugyanis van még egy közös tulajdonságuk: függetlenül attól, hogy a rendelkeztek-e a közösségi média kora előtt is valamilyen véleményformálói tekintéllyel (sokan, az idősebbek amúgy igen), jelenlegi befolyásukat annak köszönhetik, hogy hosszú ideig kifejezetten algoritmuskompatibilis tartalmakat állítottak elő.

A magukat edgynek, karcosnak, határfeszegetőnek és táborok fölött állóknak mutatók, polarizáló, erős negatív érzelmeket kiváltó, ragebait vagy nihilista-ironikus, embereket sértegető, beleállós-seggfejkedő kontentet előállító, túlságosan online emberek alkotják a leghangosabban panaszkodók csoportját. Olyan karakterjegyek, online perszónák és tartalmak ezek, amelyeket az elmúlt 15 évben az állampolgári nyilvánosságot leuraló legfontosabb platformok (Facebook és Twitter/X) előtérbe toltak, bátorítottak és végső soron generáltak.

Olyan digitális karakterekről és tartalmakról van szó, amit az átlagember magától aktívan nem keresne, összességében nem lenne rájuk szüksége ahhoz, hogy tudatos, aktív állampolgár legyen, de a demokratikus nyilvánosságainkat helyettesítő szósölmédia-univerzumban ezzel találkozik, és hát nyilván interakcióba lép vele, kattint, lájkol, dühös és nevetős fejet nyom, kommentel, újraoszt, egyetért és dühöng.

Árad a dopamin és az adrenalin.

És itt jutunk vissza a szöveg elején idézett román mondáshoz: én csináltalak, én is foglak megölni.

A nagy techplatformok csinálták ezeket a 21. század első évtizedeire oly jellemző véleményformálókat és ő is fogja megölni őket.

De érdemes észben tartanunk, hogy ezeknek a véleményformálóknak volt/van ágenciájuk, cselekvőképességük, szabadságuk: az algoritmus önmagában nem tudta volna kannibalizálni a demokratikus nyilvánosságainkat, ha nem lettek volna emberi “avatarjai”, “ügynökei”, akik aktívan úgy döntenek, hogy legyártják ezeket az algoritmuskonform, ragebait és polarizáló tartalmakat, vagyis aktívan együttműködnek az algoritmussal.

Egy darabig ez kölcsönösen előnyös viszony volt, majd az elszaródás vastörvényei szerint egyszer csak megszűnt annak lenni, és már csak a techplatformoknak kedvez.

Az algoritmus által teremtett nyilvánosságformálók harmadik közös jellemzője ezen a ponton jelenik meg: még a letiltás/korlátozás pillanatában sem arra törekednek, hogy megpróbáljanak legalább részlegesen függetlenedni az algoritmustól, hanem inkább csak panaszkodnak Apunak, fenyegetik, szidják, hisztirohamot produkálnak. Mindezt végső soron azért, hátha rá tudnák venni Aput, hogy mégse ölje meg őket.

Hiszen tudják, Apu nélkül valószínűleg az emberek inkább elkerülnék őket, vagy ha nem is, sokkal több munkát és intellektuális energiát kellene belerakniuk, hogy a jelenleginél sokkal kisebb közönséget be tudjanak vonzani, fenn tudják tartani az érdeklődésüket, tiszteletüket, bizalmukat.

Persze, meggyőződésem szerint, ez utóbbi egy sokkal értékesebb közönség, és az a nyilvánosság is demokratikusabb, értékesebb, sokszínűbb, amelyben a nyilvános diskurzus, a párbeszéd résztvevői között nem egy algoritmus teremti meg a kapcsolatot, hanem a kölcsönös érdeklődés, tisztelet, bizalom és kíváncsiság.

Én ezért igyekszem minél inkább kerülni az algoritmust, ezért visszatérő rémálmom, hogy apám vállán…, akarom mondani, hogy virálisan ébredek. És ezért örülök, hogy már mindjárt négyezren feliratkoztatok erre a hírlevélre, és bármilyen algoritmus közvetítése nélkül tudjuk tartani a kapcsolatot 😊.

Ezeket a szövegeket szabad időmben, a gondolkodás és az írás örömétől hajtva szoktam írni. Ettől még bizony időt és energiát igényelnek, szóval minden pozitív visszajelzés nagyon motiváló tud lenni. Ha tetszenek a szövegeim, tetszenek a gondolatmeneteim, jelezd ezt vissza egy digitális kávémeghívással, nagyon hálás leszek érte :)

Hívj meg egy kávéra!

Úgy vagyok a korrupcióval, mint az egyszeri taxis az Uberrel: tiltsák be az illegális tevékenységeket. Nyilván, a korrupció rossz, és rengeteg formája alapból illegális, szóval én is azt szeretném, hogy a hatóságok szerezzenek érvényt ezeknek a jogszabályoknak és büntessék meg azokat, akikre egy tisztességes bírósági eljárás során rábizonyítják, hogy korrupciós bűncselekményt követtek el.

Szóval hát, tiltsák be az illegális tevékenységeket.

Most, amikor Magyarországon is újra lendületet vesz a korrupcióellenes politika, a Magyar Nemzeti Vagyonvédelmi és Visszaszerzési Hivatal formájában pedig új antikorrupciós hatóság is feláll,

érdemes tisztán látni azzal kapcsolatban, mit is várhatunk el, és mit nem a korrupcióellenes politikától.

Az elmúlt évtizedekben a hatalommal rendelkező politikai, gazdasági és kulturális elitek korrumpáltságának elutasítása a politikai mozgósítás egyik leghatékonyabb eszközének bizonyult, legyen szó akár az olyan klasszikus korrupciós bűncselekményekről mint a hivatallal való üzérkedés, megvesztegetés, közjavak elsikkasztása, akár a nagytőke szürkezónás lobbizásairól, akár az Epstein-botrányhoz fogható szörnyűségekről.

Ebből kifolyólag rengeteg tapasztalatunk van az elitkorrupció-ellenes politika működéséről és hatásmechanizmusairól Brazíliától a Fülöp-szigetekig, az Egyesült Államoktól Romániáig. Az új magyar hatóságot (részben) inspiráló román példáról beszéltem nemrégiben Endrey Mátyás kollégám Három lépés című műsorában, amely a Magyar-kormány első száz napját követi végig szakpolitikai fókusszal. (Egyedülállóan jó műsor a magyar médiapalettán, just sayin’.)

Azóta motoszkál a fejemben a dolog, és az elmúlt napokban kicsit jobban kikristályosodott, hogy mi is a fő bajom a korrupcióellenes politikával. Még egyszer — ebben a szövegben nem utoljára… — hangsúlyoznám: nem az a bajom, hogy üldözi a korrupciót és megbüntetné az azt elkövető hatalmasokat!

(Persze korrupciós bűncselekményeket nem csak a hatalommal rendelkezők követnek el, de az antikorrupciós politikai mozgósítás nem a hétköznapi kiskorrupció, hanem az elitek által elkövetett nagykorrupció ellen irányul.)

A (nagy)korrupció mint bűncselekmény különlegessége,

hogy elég közvetlen módon árulkodik egy ország hatalmi egyenlőtlenségeiről, és ezzel leleplezi a demokratikus jogállamok önmagukról vallott képének hiányosságait — vagy egyenesen hazugságát.

Azt mutatja meg, hogy a demokratikus döntéshozatal egy-ember-egy-szavazat elvén működő politikai egalitarizmusa, illetve a jog előtti egyenlőség ideálja a gyakorlatban nem érvényesül. A politikai vezetők a közjó helyett a saját meggazdagodásuk érdekében gyakorolhatják a rájuk bízott hatalmat, a gazdagok a pénzükkel nagyobb politikai befolyást és önmaguk számára kedvező jogszabályi környezetet vásárolhatnak, stb.

Mindezek olyan lehetőségek, amelyek nem állnak egy átlag állampolgár rendelkezésére.

Összességében tehát a korrupció a történelem kezdete óta a legalapvetőbb szinten sérti az ember mint közösségben élő, politikai lény igazságérzetét.

Persze annak, hogy a korrupció a 21. század egyik legfontosabb politikai motívumává vált, történelmi okai is vannak.

A közjavak és az azt védeni, építeni hivatott állam 1980-as évek óta tartó neoliberális privatizációja, az elitek kiágyazódása a társadalmaikból, a szabadpiaci globalizáció miatti önrendelkezés-vesztés, és a 2008 óta egymást követő válságok mind elmesélhetők az önmagát szolgáló, a szélesebb társadalmat eláruló elitek korrupciójának szemüvegén keresztül.

Az, hogy az emberek millióinak megélhetését romba döntő bankszektorból gyakorlatilag senkinek nem kellett börtönbe vonulnia, vagy hogy egy professzionális szélhámos évtizedeken keresztül, büntetlenül élhetett vissza kiskorúakkal, olyan példák, amelyek eléggé könnyen bizonyítják azt a mélyen igazságtalan kettős mércét, amelyet 21. századi emberként szemünk előtt láthatunk.

Bűnhődjön az összes szemétláda! Olyan jogos érzelem ez, amelybe magamat is könnyen bele tudom hergelni, például az előző bekezdés leírása során.

Ez az érzelem az elmúlt két-három évtizedben rengeteg kívülről érkező, outsider politikust (antipolitikust?) termelt ki,

akik mind azzal az ígérettel léptek fel, hogy az emberek képviseletében leszámolnak az ilyen-olyan fajta nagykorrupcióval.

A példák sora végtelen. Silvio Berlusconit a teljes olasz pártrendszert elsöprő, Mani pulite (Tiszta kezek) névre hallgató korrupcióellenes vizsgálat röpítette hatalomba, Barack Obamát az örökletes Clinton-klán és az örökké háborúzni akaró kétpárti konszenzus elutasítása tette amerikai elnökké, de Macron, Trump, Bolsonaro, Orbán Viktor mind valahogy a régi elitek korruptsága és önzősége miatti népi elutasítás hullámain jutott a hatalom csúcsába.

A legtöbbjük aztán így-úgy maga is rettentően korrupt, vagy minimum az eredeti vállalásait eláruló politikusnak bizonyult.

Nyomukban pedig még nagyobb kiábrándultság, még nagyobb elégedetlenség maradt, amely olykor a demokratikus politizálással szembeni apátiát, máskor pedig egy újabb, még radikálisabb, még tekintélyelvűbb “tiszta kéz” felé való fordulást eredményezett — hogy aztán abból is kiábránduljon.

Hogyha viszont az emberiség egy jelentő része, adott nemzetállami kontextusokon átívelően, ugyanazt csinálja harminc éven keresztül, és ismételten kudarcot vall, akkor talán érdemes elgondolkodni az alapfeltételezéseink helyességén.

A korrupcióellenes politikai keret olyan, mintha sós vízzel próbálnánk oltani a szomjunkat.

Elsőre nem tűnik hülyeségnek, de nem alkalmas arra, hogy a szomjúság eredeti okát felszámolja, sőt még inkább fokozza a már amúgy is meglévő szomjúságot.

Ebben a metaforában a szomjúság a társadalom igazságérzetének megbillenése, a korrupcióellenes politika a sós víz, és az ivók, azok mi vagyunk.

Kétségtelenül igazságtalan világban élünk. Kétségtelenül a pénzzel és hatalommal rendelkezők úgy alakíthatják a dolgokat, ahogyan szeretnék, és nekünk ebbe vajmi kevés beleszólásunk van. Szóval kétségtelenül egy korrupt világban élünk.

Csakhogy az, amit jogi értelemben korrupciónak gondolunk, csupán a jéghegy csúcsa.

De az, hogy pár messiáskomplexusos szupergazdag idióta az isten pénzét is ráköltheti egy “szókitaláló” masinára, amivel az ő szempontjukból optimális esetben mindannyiunkat lecserélhetnek, rossz esetben pedig bedönthetik a teljes világgazdaságot, ez nem illegális tevékenység.

Ha én ellopok egy zsömlét a boltból, amiatt megüthetem a bokámat, ehhez képest ezek az AI-hiperskálázók az emberiség közösen megtermelt tudását teljes természetességgel sajátíthatják ki, hogy a rajtuk felhizlalt algoritmusaikat pénzért értékesíthessék azoknak, akiknek közös tudását az imént ingyen lenyúlták.

Az, hogy a gazadagok a pénzükkel önmaguknak kedvező ideológiákat gyártó és népszerűsítő “think tankeket” és más szervezeteket támogatnak, és ezzel az emberi társadalom világlátását, önképét torzítják a maguk kedvére, szintén nem illegális tevékenység.

Az, hogy a közösen megtermelt javainkból egyre kisebb rész jut a társadalom 99,9 százalékának, és egyre több a legfelső 0,1%-nak, szintén nem illegális tevékenység eredménye. Sőt még csak nem is egy-két ember tudatos döntésének következménye, hanem sok millió ember apró kis döntéséből összeálló szerkezeti átalakulás része.

Mindannyiunknak ki kell fizetnünk az adóinkat, kivéve a nagyvállalatoknak, amelyek kormányzati adókedvezményekkel és megfelelő könyvelési trükkökkel gyakorlatilag kimaradhatnak a közteherviselésből.

Én egyszerű állampolgárként vagy kisvállalkozóként csődbe mehetek. Egy nagy pénzintézet vagy vállalat “too big, to fail”.

Millió másik példát tudnék hozni amelyben a jog előtti egyenlőség és a klasszikus republikánus politikai egyenlőség ideálja mélységesen sérül anélkül, hogy valóban jogi értelemben korrupciós bűncselekményről tudnánk beszélni.

A vezetőszáron elvitt és rács mögé zárt politikus vagy nagyvállalkozó persze legalább a büntetlenség érzését tudja oldani, kicsit balzsamozhatja az igazságtalanságokba belekeseredett lelkünket, de végső soron a nagy strukturális igazságtalanságainkat és az abból fakadó méltánytalanság, igazságtalanság érzetét nem tudják valójában orvosolni.

Mert az alapprobléma nem az, hogy egyesek megszegik a törvényeinket. Hanem az, hogy a törvényeink, a normáink, a működésmódjaink, amelyek mentén a politika, a gazdaság, a társadalom felépül, ezek igazságtalanok, ezek nem a közjót, az egyetemes emberi szabadságot, kiteljesülést és jólétet hivatottak szolgálni.

Szóval amikor én egy politikust megítélek, akkor sokkal többet nyom a latba, hogy a közjót szolgálja-e, mindannyiunk által használható közösségi infrastruktúrákat épít-e, a környezetet próbálja-e ápolni, méltó lakhatást próbál-e teremteni, a dolgozó embereket védi-e a munkáltatóik kizsákmányolási kísérleteivel szemben, mint az, hogy amúgy elsikkasztott-e pár milliót, vagy mindenben betű szerint követte-e a közbeszerzési szabályokat.

Tudom-tudom, ez az én politikai fantáziám korlátosságát bizonyítja, de akkor is…

Ezzel nem mentegetni akarom a korrupciót, és azt sem mondom, hogy ne kéne elszámoltatni az elmúlt 16 év korrupciós bűnelkövetőit. Csak szólok: nem az ilyen típusú bilincscsattanásoktól várjuk azt, hogy jobb hely lesz Magyarország vagy a világ.

Minden nap, amit ennek a politikának a bűvkörében élünk, az egy elvesztegetett nap, amelyet arra is fordíthattunk volna, hogy egy sokkal jelentősebb átalakulás mikéntjének kitalálását és megvalósítását elkezdjük.

Hívj meg egy kávéra!

Mind az Egyesült Államok, mind pedig az iráni kormányzat megerősítette, hogy tető alá hoztak egy megállapodást, amelyet pénteken írhatnak alá Svájcban, és amely 60 nappal meghosszabbítja az április eleje óta életben lévő törékeny tűzszünetet.

Ennek értelmében újra megnyílhat a háború február 28-i kitörése óta szinte teljes egészében lezárt Hormuzi-szoros, Irán pedig ebben a 60 napban szabadon exportálhatja a saját kőolaját. A megállapodás emellett lefekteti egy későbbi béketárgyalás alapvetéseit, például, hogy Teherán és Washington tárgyalni kezdenek az iráni atomprogram felügyeletéről, a majdnem hadászati szintre dúsított iráni urántartalékok “felhígításáról” és az amerikai szankciók ezzel párhuzamos feloldásáról.

Mivel az elmúlt közel négy hónapban Trump már több tucatszor — a CNN szerint 38-szor — bejelentette, hogy sikerült megállapodnia Teheránnal, és mivel a tavaly októberi gázai megállapodásban sem sikerült tartani a lefektetett menetrendet, joggal lehetünk szkeptikusak a mostani hírek kapcsán is.

Simán benne van, hogy a pénteki aláírásig összeomlik az egész, sőt az is, hogy 60 nap után újra kiújul a konfliktus, vagy hogy nem sikerül megvalósítani a további békefázisokat, hanem ebben az első fázisban maradunk 60 nap után is.

Mindettől függetlenül pár következtetés már nagyon élesen kirajzolódik ezzel az iráni háborúval kapcsolatban, amely meglátásom szerint kiválóan hozta felszínre a világpolitika struktúrájának átalakulását. Alább néhány ilyen következtetést emelnék ki.

1. A 21. század eddigi legostobább háborúja és az ajatollahok ereje

Vagyunk néhányan Magyarországon is, akik a jellemzően USA által indított fegyveres beavatkozások kapcsán fel szoktuk hívni a figyelmet azok felelőtlenségére. Hogy ti. egy-egy ilyen háború bizony sokszor teljesen értelmetlen, és a végére rosszabb lesz a helyzet, mint előtte volt.

Ilyenkor rendre megkapjuk, hogy hát mi akkor az épp tetszőlegesen behelyettesíthető diktátorokkal vagyunk, és nem akarjuk, hogy jól móresre legyenek tanítva. A mostani konkrét esetben a kérdés így hangzik: te akkor most az ajatollahokkal vagy?

Trump és Netanjahu iráni háborúja kiválóan példázza, hogy bizony gyakran a ragadozó hozzáállás, a háborús fellépés az, ami a tetszőlegesen behelyettesíthető diktátort jobb helyzetbe hozza.

Kétségtelen, hogy az elmúlt hónapokban az iráni rezsimnek rengeteg csapást kellett elszenvednie, kezdve legfelső vezetőjének, Ali Hámenei-nek a halálával. Csakhogy a rendszer nemhogy összeomlott volna, hanem az egész világ előtt bizonyította túlélési képességét, sőt több ponton is olyan stratégiai előnyökre tett szert, amelyek február 28-a előtt nem voltak meg neki. Ezekről bővebben a második pontban írok.

A másik oldalon Washington egyetlen nyilvánosan megfogalmazott stratégiai célját sem érte el, cserébe felbolygatta az egész világgazdaságot, további ellenszenvet szított saját szövetségeseiben, és nagy lökést adott a kínai megújulóenergia-iparnak is.

Az iráni atomprogram ügyében pedig a legoptimistább forgatókönyvek szerint is maximum oda juthatunk vissza, ahová Barack Obama már 11 évvel ezelőtt eljutott. De még ennek is kicsi az esélye.

Szóval akkor ki is van az ajatollahokkal?

2. A precíziós távolsági csapásmérés képességének “demokratizálódása”

Minden konvencionális értékelés szerint az USA magasan a világtörténelem legnagyobb katonai hatalma, olyan fegyverzettel, olyan technológiával és olyan hadügyi büdzsével, amelynek nyomába sem ér senki.

És mégsem képes térdre kényszeríteni egy nála jóval kisebb, szegényebb és gyengébb országot, amelyik gyakorlatilag nem rendelkezik, például, hagyományos értelemben vett légierővel.

Ennek az egyik fő oka az, hogy a korábbi évtizedekkel ellentétben mára a precíziós távolsági csapásmérés technológiája viszonylag olcsón és viszonylag széles körben hozzáférhetővé vált nemcsak Irán, de nála akár még gyengébb szereplők számára is.

Ennek az átalakulásnak a középpontjában a drónok és a rakéták állnak, amelyekről Ukrajnában és a Perzsa-öbelben is kiderült: képesek radikálisan kiegyenlíteni a konvencionális harcászati erőforrásokban fennálló drámai egyenlőtlenségeket is.

A drónok segítségével Irán legalább két területen is úgy volt képes bővíteni stratégiai mozgásterét, hogy azzal mára erősebb geopolitikai pozícióba jutott, mint a háború előtt volt.

Az egyik a Hormuzi-szoros lezárásának fenyegetése. Ez egy olyan fegyver az iráni rezsim kezében, amely mint legnegatívabb forgatókönyv az elmúlt évtizedekben mindig ott szerepelt a stratégiaalkotó szakik látóterében, de igazából reális lehetőségként senki nem számolt vele — legkevésbé a Trump-adminisztráció.

Aztán mégis megtörtént, Irán lezárta a szorost, ezzel megbénította a globális olaj- és gázkereskedelem ötödét, és leállította más olyan létfontosságú termékek áramlását, mint a mezőgazdaság számára létfontosságú műtrágyák, vagy épp a chipgyártáshoz elengedhetetlen hélium.

Az iráni forradalmi gárda innentől bármikor képes lehet megbénítani ilyen módon a világgazdaságot, ami stratégiai értelemben egy atombombához fogható fegyver a kezében — annál sokkal olcsóbb és még “humánusabb” is, szóval mindenképp Teherán jövőbeli regionális és globális súlyát növelő csodafegyver.

A precíziós távolsági csapásmérés demokratizálódásának másik következménye, hogy az USA előretolt külföldi katonai bázisainak egy részét erőforrásból kitettséggé változtatja.

Hagyományos harcászati körülmények között ezek a bázisok az amerikai erőprojekció eszközei, ahonnan az USA mutogathatja egyértelműen nagyobb izmait, légicsapásokat és beavatkozásokat intézhet gyengébb ellenfelei ellen. Ámde az iráni háborúban viszonylag hamar kiderült, hogy az Emírségek, Katar, Szaúd-Arábia vagy épp Kuvait területén lévő amerikai katonai bázisok kiváló célpontokat jelentenek az iráni drónok és rakéták számára.

Ennek pedig hosszabb távú következményei lesznek majd az USA globális erőprojekciója, csapásmérő képessége szempontjából más régiókban, így például a Kínát körbevevő ún. első szigetlánc esetében is.

De a Közel-Keletnél maradva érdemes látni, hogy ezek a bázisok nemcsak az USA, hanem a nekik otthont adó államok számára is biztonsági garanciából fenyegetéssé változtak.

Jól látszik, hogy a régió két legfontosabb katonai hatalma, az Emírségek és a szaúdiak is elkezdtek az USA-tól valamennyire függetlenedő védelmi politikát folytatni (ld. pl. a szaúdi-pakisztáni-török harcászati közeledést).

Sőt leginkább Rijád irányából egyre erősödnek a hangok, amelyek egy Iránnal kötendő regionális alku szükségességét vetik fel. Reakcióként Teherán már jelezte: ennek alapfeltétele lenne, hogy az érintett országok ne adjanak otthon amerikai katonai bázisoknak.

3. Trump, a véletlen klímaharcos

Ahogy az első pontból már kiderült, amikor ostobaságokat csinálsz, akkor sokszor pont az ellenkezőjét éred el annak, amit szerettél volna. Ez pedig nemcsak az iráni fundamentalista rezsim, de globális energiarend kapcsán is igaz.

Kevés ember van a földön, aki jobban imádja a kőolajat és jobban utálja a megújuló energiaforrásokat, mint Donald Trump. A ki nem kényszerített, hülye háborújával viszont pont arra figyelmeztette a világ országait, hogy a kevés országban kitermelt, veszélyes csomópontokban összpontosuló fosszilis energiától való függést érdemes lenne csökkenteni.

Más szóval: Trump aláhúzta, hogy a megújulók energiamixen belüli bővítése nem csupán környezetvédelmi, hanem biztonsági és gazdasági stabilitási kérdés is.

Bár konkrét statisztikák még nincsenek, az idei évre vonatkozó befektetési döntéseket az államok és gazdasági szereplők még a háború kitörése előtt meghozták, a most hozott döntések hatása pedig majd csak később mérhető

de az International Energy Agency májusi jelentése úgy számol, az iráni háború okozta energiabiztonsági sokk jelentősen felgyorsítja a megújulóenergia-infrastruktúrák telepítését.

Mint ezeknek az infrastruktúráknak a termelési láncait nagyrészt ellenőrző ország, Kína jelentős győzelemként könyvelheti el ezt a fejleményt.

Még a főleg kőolajban és földgázban utazó országok egy része is ezzel a forgatókönyvvel kalkulál. Az Egyesült Arab Emírségek kilépése az OPEC-ből például azt mutatja, az ország tisztában van azzal, hogy a fosszilis energiahordozók jövője igen kétséges, így még amíg lehet, minél többet ki akar termelni, minél gyorsabban — ami a csövön kifér! —, ebben pedig az OPEC kitermelési kvótái csak akadályt jelentenek.

Szóval ahogy az Eurasia Group alapítója, Ian Bremmer nemrégiben fogalmazott, Trump akarata ellenére, kvázi véletlenül zöld elnök lett…

4. Kína, a stabilizátor

A megújulók kapcsán jelentkező potenciális győzelem ellenére a Hormuzi-szoros lezárása Kína számára is okoz komoly gazdasági nehézségeket.

Mindezzel együtt újfent bebizonyosodott, hogy a Trump-féle USA revizionista kalandorpolitikájához képest Peking a globális rendszer stabilizálójaként tud fellépni.

A kínai vezetés például tudatosan döntött a kőolajimportjának a radikális csökkentése mellett, amit a felhalmozott olajtartalékaival, illetve szén- és megújulókapacitásaival pótolt. A kínai keresletcsökkenés a globális olajimport-csökkenés aránytalanul nagy hányadát, 74%-át teszi ki, ami azt eredményezte, hogy a Hormuzi-szoros lezárása által kiemelten sújtott többi kelet-ázsiai országnak relatív értelemben több importlehetőség maradt. És a globális olajárak is stabilabbak maradtak azáltal, hogy a hormuzi lezárás miatti jelentős kínálatkiesést Peking egy jelentős keresletkieséssel ellensúlyozta.

Persze a kőolaj nemcsak a kínaiak miatt nem érte el az elemzők által jósolt 200 dollár körüli hordónkénti árat, a többi nagyobb fogyasztó tartalékkészleteinek felszabadítása is mérsékelte az áremelkedést. A nettó exportőr USA is hasonlóan járt el, a globális ár kontrollja érdekében a belföldi üzemanyagárak elszabadulását, és emiatt növekvő lakossági elégedetlenséget is bevállalva.

Épp június vége lenne az a pont, amikorra ezek a tartalékok kifogytak volna, és így megszűnt volna ideiglenes ármérséklő hatásuk. Ha össze is jön a mostani új megállapodás, és meg is nyílik a szoros, a magas olaj- és gázárakra még akkor is érdemes berendezkednünk, hiszen a leállított és/vagy megsérült kitermelő- és finomítókapacitások újraindítása még így is hónapokat fog igénybe venni. Szóval nem kizárt, hogy a következő időszakban még szűkös lesz a kínálat, az árak pedig emelkedni fognak tovább.

5. Így néz ki a többpólusú világ

A kínai stabilizátorhatás ellenére érdemes látni, hogy kb. idáig terjed Peking jelenlegi nagyhatalmi befolyása:

• a Hormuzi-szoroshoz hasonló fojtópont, a ritkaföldfémek segítségével tavaly képes volt elérni, hogy az USA ne ártson neki közvetlenül;

• brutális gazdasági súlyával képes stabilizátorként fellépni a világgazdaság egészére nézve, úgyhogy közben pont ezzel a brutális gazdasági súlyával maga is világkereskedelmi és geopolitikai konfliktusgenerátor;

• de nem képes megvédeni szoros szövetségesét, Iránt az amerikai katonai beavatkozással szemben,

• és nagyon távol van attól, hogy bármiféle átfogó alternatív rendszert legyen képes kiépíteni az második világháború után amerikai vezetéssel kiépített, most pedig Amerika által szétvert intézményrendszer lecserélésére.

Az iráni háborúval hivatalosan is véget ért az a rendszer, amelyben az USA (vagy más szuperhatalom) egyedüli hegemónként képes lenne rákényszeríteni akaratát a világra. Annak a korszaknak is hivatalosan vége van, amikor az USA egyedüli hegemónként hajlandó volt garantálni ún. globális közjavakat, például a tengerek szabad hajózhatóságát vagy épp a fosszilis energiahordozók biztonságos, kiszámítható áramlását.

Helyébe egy sokkal kaotikusabb rendszer lép, amelyben olyan regionális középhatalommá előlépő szereplők is képesek globális hatást kifejteni, mint Irán. És amelyben az USA szövetségesei számára is inkább kifizetődő a különböző gravitációs pontok közötti balanszírozás, a több lábon állás.

A világ stabilitása tehát az egymással versengő szereplők együttműködési, tárgyalási, megállapodási képességén múlik. Az egypólusú világnál sokkal instabilabb, a háborúk esélyét növelő rendszerbe vagy rendszerhiányba lépünk, ahol cserébe sokkal több szereplő hangja számít, és a megnövekedett háborús veszélyek elkerülése érdekében felértékelődik a diplomácia, az egymás iránti nyitottság szükségessége.

Hívj meg egy kávéra!

Sokan meg fogtok lepődni, amikor azt írom, hogy a 21. század második negyedére a katolikus egyház, és annak feje maradt az egyik kevés olyan szereplő a világban, amely karakteresen védi a humánumot, az emberi szabadságot, a szabad vitát, a népszuverenitást, a demokratikus közjót és egyetemes emberi ítélőképességet.

Pedig ez a helyzet…

Persze az a modernista karikatúra, amely a babona, a sötétség és az elnyomás ügynökeként láttatta az egyházat, mindig is eltúlzott volt, még ha volt is bőven benne igazság.

De kétezer év katolikus gondolkodásában bőven volt haladó, felszabadító gondolat is. A két kedvenc példám a lengyel Paweł Włodkowic (1370-1435) és a spanyol Bartolomé de las Casas (1484-1566), akik a Baltikum és Dél-Amerika nem-keresztény lakosságának védelmében írva, vitázva, érvelve megalapozták az egyetemes emberi jogok, egyenlő emberi méltóság és a tolerancia szekuláris gondolatait.

Itt persze nem célom több mint kétezer év ellentmondásos történelmét objektíven értékelni, mindez csak onnan jutott eszembe, hogy elolvastam XIV. Leó pápa Magnifica Humanitas című enciklikáját, és azt gondolom, hogy ezidáig

ez az egyik legértelmesebb átfogó átgondolása a mesterséges intelligencia morális, társadalmi és politikai vetületeinek.

A több mint 40 ezer szavas írás elég nagy médiafigyelmet váltott ki, sok hullámzó minőségű összefoglaló is készült belőle, és sok olyan praktikus gondolatot tartalmaz a nyilvánosság, a munka, a család, nemzetközi kapcsolatok AI nyomán bekövetkező átalakulásáról, amelyet mások is megfogalmaztak már.

A mesterséges intelligenciáról való nyilvános diskurzusból viszont hiányzik egy sokkal mélyebb, alapvetőbb, filozófiaibb réteg, és ennek kibontatása az, ami a Magnifica Humanitas valódi értékét adja, röviden erre térnék most ki.

A Wolfgang Münchauval közösen vitt podcastban, az Econoclasts-ban Jánisz Varufákisz egykori szirizás görög pénzügyminiszter fogalmazta meg, hogy rengeteget beszélünk a nyilvánosságban arról, hogy mit is tud csinálni az AI, mire képes, de kevesebbet arról, hogy mit kellene csinálnia, mire szeretnénk mi használni ezeket a képességeit.

Vagyis a technikai beszélgetés felülírja a sokkal fontosabb normatív-politikai beszélgetést arról, hogyan lenne jó integrálni ezt az új technológiát az életünkbe.

XIV. Leó elgondolásában a mesterséges intelligencia társadalmi technológia, amely képes alakítani, rendezni, sőt gyökeresen megváltoztatni az emberek egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát.

Emiatt pedig

a mesterséges intelligenciáról való gondolkodás egyúttal az emberek egymáshoz és önmagukhoz fűződő viszonyának természetéről való gondolkodás is.

Vagyis jóról és rosszról, helyesről és helytelenről, illetve az emberi természetről való gondolkodás is.

A pápa szerint a mesterséges intelligencia elsődlegesen nem egy “mágikus” és “materialitást nélkülöző” kód vagy algoritmus, hanem egy bonyolult, többszörösen összetett közvetítési hálózat, amely nyersanyagokat, energia-infrastruktúrákat és emberek rendez össze jól beazonosítható, konkrét módokon.

És az egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon is végzi ezt az összekötést: ki dönt a működésmódokról és ki részesül a technológia előnyeiből? A Magnifica Humanitas néhány alapvető, a katolikus társadalmi tanokból levezetett normatív elvárást támaszt a technológia iránt. Olyan elveket, amelyekkel nem-hívőként sem nehéz azonosulni: a közjó, a javak egyetemes rendeltetése, a szubszidiaritás, a szolidaritás és a társadalmi igazságosság.

Ebben az értelemben az enciklika egyik központi bekezdése ez:

A dokumentumban aztán bővebb kifejtésre kerül ezeknek az elveknek az alkalmazása a mesterséges intelligencia területén. Nagyon érdekes olvasni ezeket az emberközi, társadalmi-politikai viszonyok alakulására vonatkozó reflexiókat, de még érdekesebb azokat, amelyek önmagunkhoz, saját emberségünkhöz való viszonyunkat taglalják.

XIV. Leó kiindulópontja, hogy

a mesterséges intelligencia minden korábbi technológiánál alkalmasabb saját emberi természetünk, saját emberségünk felszámolására,

ezért határozottan be kell azonosítanunk és meg kell védenünk mindazt, ami emberré tesz bennünket.

Lehet, hogy én vagyok most kicsit egy ilyen ezoterikusabb, transzcendentálisabb időszakomban, de számomra az embernek, az emberi természetnek ez a fajta meghatározása — amely nem a hatékonyságról, optimalizálásról, a korlátok kiküszöböléséről, hanem a kölcsönhatásban élésről, az önreflexió képességéről, a morális ítélőképességről és vele kéz-a-kézben járó szabad akartról szól — elképesztően lelkesítő, reménykeltő és felszabadító.

A technológia kell, hogy az embert szolgáló eszköz legyen, nem pedig az ember a technológia nyersanyaga, kiszolgálója - rögzíti nagyon helyesen a pápa. És ennek a gondolatmenetnek a keretében pompásan szétszedi azokat a transzhumán és poszthumán ideológiákat, amelyekkel a Szilícium-völgy techurai a saját uralmukat igazolni próbálják, és amelyekről pont a legutolsó Birodalomban beszélgettünk Feledy Botonddal.

Hát szóval én igazából csak ezeket akartam aláhúzni az enciklikából, nekem ezek voltak a legizgalmasabb részek, de érdemes elolvasni az egészet. Már csak azért is, mert kiváló példája annak, milyen módon érdemes bármilyen nagy társadalmi, politikai vagy gazdasági ügyről morfondíroznunk, hogyan érdemes egy-egy ügyet mérlegelnünk, megforgatnunk, egyszerre komolyan véve egyrészt az ügyek történetiségét, történelmi térbe és időbe ágyazottságát, mulandóságát és változtathatóságát, illetve másrészt időtlen ideáljaink fontosságát, súlyát.

Persze van a szövegben sok tényleg ezoterikusnak ható teológiai gondolat, ami a nem hívő katolikusoknak valószínűleg nem sokat mondd. De még így is fontos megpróbálni átérezni ezeket a fajta vájbokat, mert a jóról és rosszról, társadalomról és emberiségről való bármilyen fajta gondolkodásnak érdemes lenne hasonló mélységű etikai és lételméleti alapokra támaszkodniuk.

És akkor itt térek vissza a nyitógondolatomhoz: érdekes, hogy napjainkban a gondolkodásunkat alakító, tehát ideológiai munkát végző nagy iskolák és intézményes szereplők többnyire feladták ezt a fajta mélyebb etikai és lételméleti gondolkodást1 — az egyik kevés kivétel a katolikus egyház maradt a maga kétezer éves, élő, folyamatosan formálódó gondolkodási hagyományával.

Pedig erre lenne szükség ahhoz, ha valaki adott esetben a liberális vagy épp a szocialista gondolkodást szeretné megújítani, hisz ahogy a Compact online magazint vezető Geoff Shullenberger rámutat: a mostani enciklika iránti lelkesedés pont azért ilyen nagy, mert pl. a szekuláris liberalizmus nem rendelkezik olyan nagy filozófiai narratívával — vagy nem vállalja fel azt —, amelyből kiindulva ellen tudna tartani a mesterséges intelligenciát ellenőrző techuraknak.

Mielőtt kifejteném, mit is értek ez alatt, szeretnélek megkérni, hogy ha tetszik, amit itt csinálok, akkor hívj meg egy kávéra a Ko-fi oldalamon keresztül!

Hívj meg egy kávéra!

Az Orbán-rendszer végével a magyar gazdaságpolitika, a magyar gazdasági modell újrahuzalozásának kérdése is előkelő helyre kerül a napirendünkön. A nyilatkozatok szintjén hallottunk pár alapvetést:

• a kiszámítható, korrupciótól és klientelizmustól mentes piaci viszonyok megteremtéséről,

• a “zebrák helyett unikornisok” gondolatáról,

• az energiaforrásaink több lábra állításáról,

• a közszolgáltatásokba való befektetésekről.

De mindez még nem áll össze egy átfogó, koherens gazdasági vízióvá, amely alkalmas lenne az egész társadalom bevonására, bemozgatására.

Márpedig erre a vízióra nemcsak az magyar gazdaság egymásba ágyazódott Matrjoska-válsága — tehát a tágabb európai modellválságba ágyazott, specifikusan magyar kórságokat is tartalmazó válságegyüttes — miatt van szükség, de politikai szempontból is.

A Magyar Péter által április 12-re összekovácsolt hatalmas választói koalíció széttöredezése csak akkor akadályozható meg, ha a rezsimbuktatásra összerajzott társadalmi csoportokat bevonja egy legtöbbjük számára konkrét tétekkel rendelkező és előnyöket hordozó

nagy, közös országprojektbe.

Tehát valami olyanba, ami nemcsak konkrét problémákra ad technokrata válaszokat, de egyúttal alkalmas a magyar nép lelkesítésére, motiválására is.

A közszolgáltatások, tehát az oktatás, az egészségügy, a tömegközlekedés, gyerekvédelem stb. színvonalának növelése kétségtelenül rendelkezik egy ilyen országprojekt ismérveivel, ugyanakkor a hiányzik belőle a GDP-termelő rész, vagyis hogy mit és hogyan termeljünk, a nap végén hogyan legyen több erőforrásunk, mint reggel volt.

Bár a zebrák-helyett-unikornisok paradigma divatosan hangzik, meg minden, de erősen szkeptikus vagyok, hisz az egész EU ennek a startup-ökoszisztémának a hiányától, a finanszírozás és a felskálázás nehézségeitől szenved. Az állapotok javításához tőkepiaci unióra és további szabályozási integrációra lenne szükség, ennek a politikai momentuma azonban látványosan nincs meg. Erről beszélt például a nekem adott interjújában Wolfgang Münchau.

Emiatt erősen kérdéses, hogy Magyarország egyedül képes lenne leküzdeni ezeket a nagy, saját befolyásán kívül álló szerkezeti akadályokat. De még ha igen is, hosszú idő mire a megjavított oktatásból kikerülő “innovatív magyarok” által felépített startup-infrastruktúra termőre fordul.

És csöppet sem világos, hogy a “termésből” aztán minden állampolgár részesülne is majd. A kelet-európai félperifériás országok történetében minden olyan felzárkózási kísérlet, amely elsősorban egy társadalmi szegmens, rendszerint a professzionális középosztály világpiaci integrációja által próbálta kivitelezni a centrumországok utolérését, általában nem a teljes társadalom feljebb lépését, hanem növekvő gazdasági, nyomában pedig szociokulturális szétszakadást, polarizációt eredményezett.

Hasonló érvek miatt gondolom frivolnak azt az elképzelést is, hogy itt majd a normál piaci viszonyok visszaállítása — jelentsen ez bármit is — automatikusan optimálisabb gazdasági kimeneteket fog hozni. Ha így lenne, akkor Európa nem stagnálna most már fél évtizede. Épp ezért gondolom azt, hogy

az új magyar gazdaságpolitika középpontjába a dolgok építését kellene állítani.

Olyan dolgok építését, amelyektől minden magyar állampolgárnak jobb lesz az élete, amelyek megvalósítására büszke is lehet, és amelyek egyúttal a magyar gazdaság fundamentumait is átalakítják, modernizálják — hosszabb távú növekedési pályát alapozva meg. (Tehát hangsúlyozottan nem térkövekre, reprezentatív épületekre és lombkorona-sétányokra gondolok…)

Mondok pár példát.

1. Építsük tele az országot gyorsvasúttal!

Mekkora lenne, ha Debrecenből Pécsre két óra alatt, bármelyik megyeszékhelyről Budapestre másfél óra alatt el lehetne jutni? Képzeljük el, milyen perspektívákat jelentene ez az egyéni szinten, és milyen mozgásokat indíthatna be a gazdaságban!

2. Építsünk házakat!

A lakhatás egyre inkább befektetéssé és spekulatív eszközzé vált, miközben egyre kevésbé megfizethető és egyre kevésbé áll rendelkezésünkre. A kelet-európai társadalmak (legalább) egyszer már kipróbálták, milyen gigantikus léptékben új otthonokat építeni. Tudjuk, hogy ezt meg lehet csinálni. És tudjuk, hogy minden árnyoldalával és kritizálható aspektusával együtt, milyen fantasztikus társadalmi és gazdasági modernizációs hatásai lettek ennek a múltban. Nincs okunk kételkedni abban, hogy újból így lenne.

3. Termeljünk olcsó, tiszta energiát!

Az olcsó, hozzáférhető és megbízható energia a 21. század második negyedére újra luxuscikké kezd válni, holott sem a hétköznapi élet, sem a versenyképes gazdaság nem képzelhető el nélküle.

Spanyolország példája jól mutatja, hogy a kontinensen belüli relatíve alacsonyabb árú energia az (újra)iparosítás központjává tud tenni egy országot és élbolyba sorolható gazdasági növekedést tud produkálni.

A megújuló energiaforrások nemcsak környezeti szempontból tisztábbak, de olcsóbbak is, sőt nemzetbiztonsági szempontból is kevesebb problémát vetnek fel, mint a fosszilis energiahordozók. A megújuló energia ma már nem klímapolitika, hanem geopolitikai életbiztosítás.

A tiszta energia és az elektromosítás pedig nemcsak gazdasági modellváltás, hanem egy gigászi közös társadalmi reformprojekt is, amely átalakíthatja az, ahogyan közösségként együtt élünk, pozitív hatással lehet a városaink lég- és zajszennyezettségétől kezdve az otthonaink kényelméig az életünk számtalan területére.

4. Építsünk 21. századi ipart!

Az Orbán-kormányok rengeteg rosszul átgondolt vagy egyenesen ostoba tétet tettek a világpolitika és a világgazdaság kapcsán, és az egész hóbelevanc végső soron rájuk omlott — ahogy ezt múlt szeptemberi elemzésemben bővebben ki is fejtettem.

De a Kína felé történt nyitás és a kínai központú elektromobilitási termelési láncokba való bekapcsolódás alapjait továbbra is helyesnek gondolom.

Persze a befektetőknek való szervilis aláfekvés, a bármiféle transzparencia és feltételrendszer nélküli állami támogatások elfogadhatatlanok. És az elmúlt időszakban épp tapasztalható iparági ciklus hullámvölgye még ijesztő is lehet.

Ugyanakkor hosszú távon még mindig ez az egyik legrealisztikusabb gazdasági jövőprojektünk. Spanyolország, ahová tömegével érkeznek a kínai autóipari és akkuipari cégek, ebből a szempontból is érdekes példa lehet.

Az elmúlt években ezzel az utolsó ponttal kapcsolatban rengeteg intelligens vita, beszélgetés zajlott le nálunk is, és ennek során felmerültek teljesen megalapozott kételyek is. Ezek egyébként a spanyol kontextusban is megfogalmazódtak. Az energiahiányt megújulók telepítésével orvosolják, az összeszerelő-üzem paradigma kapcsán megfogalmazott félelmeket pedig a befektetések számára előzetesen kiszabott konkrét feltételekkel és a helyi beszállítói lánc fokozatos kiépülésének támogatásával kezelik.

Nem érdemes könnyelműen hozzáállni tehát a témához. De ideologikus daccal lesöpörni az asztalról szintén nem érdemes.

És mindebben, vagyis az ipar, az iparosítás és Kína — különálló, de összefüggő — kérdésében rengeteg dolog uniós szinten tud csak eldőlni, uniós szinten kell kitalálni, építeni és fejleszteni dolgokat. A magyar EU-politikának a középpontjában pont annak kéne állnia, hogy ezen döntéseket az építés, a befektetés irányába tolja. És olyanokkal kössön szövetséget az EU-n belül, akik ezt az irányt képviselik.

A startupillúziók túlhangsúlyozása és a fegyvergyártás-mint-gazdaságélénkítés meglátásom szerint nem alkalmas arra, hogy minden magyar és európai állampolgárt újra a gyarapodás és a békés és méltó életet lehetővé tevő anyagi körülmények felé vezető útra állítsa. A fent felsorolt alapvetések, meglátásom szerint, alkalmasabbak.

Építsünk hasznos dolgokat, házakat, tiszta erőműveket, 21. századi gyárakat, gyorsvasutat, kórházakat és iskolákat. (És az sem baj, ha ennek az az ára, hogy körülöttünk eltűnik pár olyan dolog is, amit amúgy megszoktunk és megkedveltünk…)

Mindjárt le is írom, hogy mit gondolok én és mit gondolnak mások erről. Mindenesetre az ide, a Köztesre születő szövegek megírása is munka, igaz, olyan, amit szabadidőben, ingyen, pusztán a gondolkodás öröme által motiválva végzek. Ha nektek is tetszik, amit itt csinálok, és egy lájkon túl is visszajeleznétek, hogy folytassam, akkor tökre örülök, ha a Ko-fi oldalamon keresztül meghívtok egy kávéra!

Hívj meg egy kávéra!

Nem tudom, feltűnt-e nektek, de új divat ütötte fel a fejét az európai politikusok körében. Elzarándokolnak Kínába, és az ott tapasztaltak által megihletve kinyilatkoztatásokba fognak a világ nagy dolgait illetően. A spanyol miniszterelnök, Pedro Sánchez nemrégiben a pekingi Csinghua Egyetemen mondott el egy olyan beszédet, amelyben pöpec kis geopolitikai programot vázolt fel az Európai Unió számára.

Bő két hónappal előtte a német kancellár, Friedrich Merz is megfordult Kínában, hazatérve pedig jól kiosztotta saját polgárait, amiért

nem dolgoznak eleget,

túl sok betegszabadságot vesznek ki, és túl sokat foglalkoznak a munka és magánélet közötti megfelelő egyensúly (work-life balance) kérdéseivel.

Merz kijelentése nem értelmezhető anélkül a nagy globális átrendeződés nélkül, amelyről ebben a hírlevélben és sok partizános műsorban is beszéltem: az Egyesült Államok és szövetségeseinek relatív gazdasági és katonai súlya csökken, miközben a Globális Dél egy sor államának relatív súlya növekszik.

Illusztrációként elég csak egy adatsort idehozni: 1980-ban a G7-országok — az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Japán — a vásárlóerő-paritással kiigazított globális GDP 51,9 százalékát tették ki, 2016-ban 32,3 százalékát, 2025-ben 28,3 százalékát; és ez az arány várhatóan 2030-ra 26,2 százalékra csökken. Ezzel párhuzamosan Kína az 1980-as 2,1 százalékról a 2025-ös évben már 19,6 százalékra növekedett, 2030-ra pedig a 20,4 százalékot. India esetében a három szám: 2,7%, 8,2% és 9,7%.

Röviden csak Kína-sokként és Kína-pánikként szokás emlegetni ennek a relatív súlyvesztésnek a felismerését és hatásait, de valójában a mélyben

sokkal komplexebb világgazdasági és világkereskedelmi szerkezeti átalakulások zajlanak.

A merzi mondatok ennek a tendenciának a megfékezését tűzik célul, és nem meglepő módon Európa-szerte komoly vitákat indítottak el, amelyek nem mindig illeszthetők a 19. és 20. századból hozott ideológiai kategóriáinkba.

A támogatói oldalon megjelennek az olyan gazdasági liberális, főként a német nagytőke világlátást kifejező, artikuláló szereplők, mint az Institut für den deutchen Wirtschaft. A think-tank áprilisban publikált tanulmánya úgy érvel, a német munkaerő olyan drámai csökkenésben van, amely már külső erőforrásokkal — tehát, mondjuk, a munkanélküliek bevonásával vagy a bevándorlással — nem kompenzálható, elkerülhetetlen, hogy az emberek többet dolgozzanak. Az intézet javaslata szerint a kormányzatnak mindezt a korai nyugdíjazási lehetőségek csökkentésével és a munkavállalói adóterhek csökkentésével kellene ösztönöznie.

Más oldalról, de hasonló következtetésekre jut a baloldali politikai-gazdaságtani gondolkodás egyik nagyágyúja, Branko Milanović is.

Szerinte a világ egy kompetitív hely, ahol a kevesebbet dolgozók szükségszerűen lemaradnak. A közgazdáz szerint mindez évszázados távlatban nézve érthető meg igazán. A kapitalizmus megjelenése ugyanis nemcsak “ipari forradalmat”, de “iparkodó forradalmat” is elindított, vagyis arra kényszerítette az embereket, hogy sokkal többet dolgozzanak, mint tették azt korábbi termelési rendszerekben. Ennek az elődeik “iparkodása” által felhalmozott gazdagságnak az áldásait élvezzük most itt Európában, de mindez nem tart örökké.

Milanović a “létezett szocialista” rendszerek és kapitalista társaik közötti összehasonlítást is hoz az érvei alátámasztására. Szerinte a “mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk, ők úgy tesznek, mintha fizetnének” keleti blokkbeli modellje sokkal kellemesebb viszonyokat teremtett a munkások számára, mint a kapitalista hajtás, de cserében utóbbi eredményeképp sokkal több javat, sokkal több árucikket sikerült előállítani, ami végső soron a szovjet blokk vereségéhez vezetett.

A ZDF Politbarometer felmérése szerint a németek elsöprő többsége nem tartja jogosnak a kancellár kritikáját, és sok oldalról hangzott el az az ellenvetés, hogy ha létezne, például, megfelelő gyermek- és idősgondozási infrastruktúra, akkor az embereknek nem kellene annyiszor beteget jelenteniük.

Amiben persze van igazság, bár összehasonlítva az USA-val és Kínával, valószínűleg ez a hiány nem döntő jelentőségű a “mennyit dolgozunk” kérdésben.

A merzi álláspont legizgalmasabb kritikáját az egykori radbalos spanyol minisztertől, Alberto Garzóntól olvastam (akit amúgy nagyon szeretnék valamikor a következő időszakban elkapni itt Barcelonában egy Unortodox interjúra).

Ecosocialist Notebook - Alberto Garzón

The myth that working more makes us richer

A few weeks ago, Germany’s chancellor, Friedrich Merz suggested that Germany will have no future unless its workers start working harder. As he explained, after returning from a trip to China, things suddenly appeared much clearer to him, leading him to conclude that his country’s prosperity cannot be guaranteed by shorter working weeks—such as the four…

Read more

5 months ago · 15 likes · 1 comment · Alberto Garzón

A spanyol közgazdász szerint ostobaság a ledolgozott órák számával hozni összefüggésbe egy társadalom gazdagságát és jólétét, az sokkal inkább attól függ, hogy

pontosan mit, hogyan és milyen rendszerben termel.

Ami nemcsak azt jelenti, hogy a német munkások hatékonyabban dolgoznak, mint a spanyolok, akik pedig hatékonyabban, mint a görögök, hanem azt is, hogy a német gazdaságban dolgozók olyan termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, amelyek a piacon több pénzért értékesíthetők.

Innen nézve pedig nem arra van szükség, hogy többet dolgozzunk, hanem hogy okos iparpolitikával, minőségi oktatási és képzési rendszerrel ösztönözzük, a komplexebb, magasabb minőségű termékek előállítását.

Viszont még ennek az elképzelésnek is vannak határai. Mégpedig az, hogy ha mindenki a legmagasabb minőségű és mennyiségű termékek legyártásából és eladásából akar megélni, akkor valójában senki nem tud ebből megélni. Ha mindenki ipari exportőrré válik, valójában senki nem lesz az, mert nem lesznek, akik importálni akarnának.

Vagyis nem lehet mindenki Kína.

Valójában a kortárs gazdasági stagnálásnak is az a fő oka, hogy globális szinten túltermelési válság alakult ki, ami globális szinten csökkenti a termelőtevékenységek jövedelmezőségét. Ebből kifolyólag mindenki megpróbálja a másikra áthárítani ennek a válságnak a terheit.

Ez történhet országok között, ahogy például nagy exportőrök megpróbálják versenytársaikat kiárazni a piacról, hogy nagyobb piaci részesedésre szert téve kompenzálják a csökkenő profitrátákat.

De történhet országon belül is, a dolgozók kizsákmányolásának fokozásával: megpróbálni őket többet és olcsóbban dolgoztatni, és így tenni versenyképesebbé az előállított termékeket.

Ezen a pontot pedig eljutunk oda, hogy akkor a társadalmak jóléte lehet, hogy nem (csak) a többet dolgozástól, de nem is a hatékonyabban, minőségibben dolgozástól függ, hanem attól is,

mire fordítjuk és hogyan osztjuk el a megtermelt értéket.

A Globális Északon pont az a probléma, hogy a megtermelt értékből a tőke egyre nagyobb arányt szakít ki magának (amit aztán nem fektet vissza, minek tenné, úgysem jövedelmező), és a társadalmak többségét adó dolgozóknak egyre kisebb szelet jut.

Ugyanezt a jövedelmek értékén keresztül is lehet szemléltetni, sok grafikon kering az interneten, ami a dolgozói bérek 70-es évek óta tartó stagnálását és a legfelső 1% jövedelmeinek látványos növekedését rakja egymás mellé.

Ezeknek a tendenciáknak a megfordítása pedig szervezett politikai küzdelmet igényel.

Persze vannak azok, akik szerint a technológiai fejlődés valójában mindezt megoldja, és

elérkezünk a munka utáni világ korába.

A Szilícium-völgyi techoligarchák evangelistái szerint a mesterséges intelligencia és a robotizáció majd megszünteti azt a kényszert, hogy az emberi munkának részt kelljen vennie a javak megtermelésében, nekünk csak majd fel kell vennünk az általános alapjövedelmet és jól ellébecolnunk.

Nyitott szemmel járva a kortárs világban, ismerve a kortárs gazdaságunk politikai felépítését, azt nehéz elhinni, hogy a most zajló technológiai átalakulások anyagi előnyei nem inkább a legfelső 0,1% zsebében fognak megképződni.

A mesterséges intelligencia és robotizációs simán olyan disztopikus megoldásokhoz is elvezethet, amilyen az Andor c. sorozat börtönkolóniája, ahol az emberi munkaerő egyszerűen értéktelenebb, olcsóbb, mint bármilyen robot, ezért jobban megéri azzal termelni, a technológiát pedig az elnyomás és kizsákmányolás maximumának fenntartására használni.

De még ha be is köszöntene a “teljesen automatizált luxuskommunizmus”, a munka kérdése úgyis fennmaradna. Mégpedig úgy, hogy mégiscsak az emberi természetünk egyik fontos része, önmaguk és vágyaink kiteljesítésének, megvalósításának eszköze, kreativitásunknak és racionalitásunknak az egyik fontos csatornája.

Szóval bármennyire vonzónak hangozhat egy átdolgozott hét után, a munka utáni világ nem biztos, hogy kívánatos dolog. De az sem mindegy, hogy mit, hogyan és miért dolgozunk, és mihez kezdünk a munkánk gyümölcsével.

Mielőtt elárulnám, hogy mi is ez, még elmondanám, hogy ez a hírlevél az én kis szabadidős szerelemprojektem, nagy örömet okoz megosztani ezeket a szövegeket veletek. Ha nektek is tetszik, amit itt csinálok, és egy lájkon túl is visszajeleznétek, hogy folytassam, akkor tökre örülök, ha a Ko-fi oldalamon keresztül meghívtok egy kávéra!

Hívj meg egy kávéra!

Mostanában elég gyakran eszembe jut a Dekameron, meg Poe-nak a Vörös halálja. Amikor a minket körülvevő világ az eresztékei mentén szétesni látszik, amikor egymásra rakódó válságok fenyegetnek, az egyik első reflexünk a menekülés, a kivonulás.

És bár a fent idézett alkotásokból, és általában a történelemből is tudjuk, hogy a kivonulás csak a megmenekülés ideiglenes illúzióját adja, ezt a reflexet nehéz leküzdeni.

Annál is inkább, mert napjainkban a társadalom által felkínált megoldások is inkább abba az irányba tolnak bennünket, hogy egyénileg próbáljunk kiszabadulni a süllyedő hajóról. A libertariánus prepperek és balos ökokommunába kivonulók, a privát szigeteket és bombabiztos bunkereket beszerző szupergazdagok, és a Mars-kolóniára vagy a tudatukat virtuális térbe kimenekíteni tervező Szilícium-völgyi techoligarchák mind annak a módját próbálják megtalálni, hogyan lehetne kiugrani a társadalomból, a pusztulással sújtott emberiségből.

Néha, mikor az előttünk álló évtized kiszámítatlanságán gondolkodom, és azon, hogyan lehet minél nagyobb biztonságot teremteni, akkor gyakran jutok arra a konklúzióra, hogy meg kéne gazdagodni (ha ez ilyen könnyen menne ugyebár!), végső soron mégiscsak ez biztosíthatja, hogy engem és a szeretteimet kevésbé sújtsanak azok a problémák, amik az emberiséget sújtják.

De valójában ez tényleg nagy hülyeség. Nincs egyéni túlélés. Be kell látnunk, hogy a társadalmaink nagy problémáira nincsenek egyéni megoldások, közösen kell kidolgoznunk a megoldásokat és közösen kell elköteleződnünk mellettük.

Nem tudjuk kiidentifikálni magunkat a földgolyóról és az emberiségből. Szerencsére nem is kell!

Mind a mai napig imádom a tudományos-fantasztikus könyveket és sorozatokat, tinikoromban faltam a Star Treket, a nappalifotelt kapitányi széknek használva Picard kapitányként lemenedzselni egy-egy űrcsatát, és esténként aszteroidabecsapódásokkal rémisztgetni a kisöcsém.

Nem meglepő, hogy a nemrégiben lezajlott Artemis II holdmisszió is elképesztően lelkesített. Egyszerűen azt gondolom, hogy az emberiség legjobb arcát, a kíváncsi, felfedező, bátor és együttműködő arcát mutatja.

Azt mutatja meg, hogyan vagyunk képesek közösen elképesztő erőfeszítéseket tenni, fantasztikus dolgokat megvalósítani.

Az űrutazás eredeti gondolata és eddig ténylegesen megvalósult gyakorlata nem arról szól, hogyan tud valamelyik techoligarcha megszökni az ostoba földi NPC-k és Untermenschek közül, hanem pont az ellenkezője: hogy az erőfeszítéseinket összehangolva egy jobb világot tudunk teremteni. Geoff Schullenberger, a Compact főszerkesztője idézi egyik cikkében Lyndon B. Johnson amerikai elnök memoárjának azt a részét, amelyben az Apollo programokról ír:

Ha képesek voltunk embert küldeni a Holdra, képesnek kell lennünk egy szegény gyereket is iskolába járatni, és az időseknek megfelelő orvosi ellátást biztosítani — írja LBJ.

És igen, képesnek kell lennünk megoldani a 21. század második negyedében elénk tornyosuló válságokat is.

Azon a kétnapos politikai gyűlésen és konferencián, amelyen múlt pénteken és szombaton részt vettem itt Barcelonában, Mariana Mazzucato sztárközgazdász több beszélgetésben is felidézte a holdraszállást, pont ennek a gondolatnak a szemléltetésére.

Az esemény a Global Progressive Mobilization névre hallgatott, és Pedro Sánchez, a nemrégiben geopolitikai pólusképző ambíciókkal előálló spanyol miniszterelnök hozta tető alá.

Mazzucatónak egy könyve is van, amelyben a holdraszállás metaforáján keresztül magyarázza el, hogyan lenne megjavítható a kortárs gazdasági berendezkedésünk. De nem ő volt az egyetlen, a rendezvényen rengeteg tudományos területen dolgozó ember és államhatalmat gyakorló politikus hirdetett hasonló elképzeléseket.

A közös szál egy olyan baloldali, demokratikus államkapitalizmus elgondolása volt, amelyben az állam nem csak elhárítja az akadályokat a tőke útjából, illetve pénzt szór rájuk, hogy azt majd visszavásárlások révén a részvényeik értékének mesterséges növelésébe forgassák. Vagyis az állam nem ahhoz asszisztál, hogy a társadalom legfelső 0,01 százaléka hogyan legyen gazdagabb, miközben kizsákmányolja a bolygót és az emberiséget.

Ha bővebben érdekel, mi fán terem a kortárs államkapitalizmus, és milyen (vékony) remény rejlik benne, akkor ajánlom ezt az interjúmat!

Ehelyett az államnak demokratikus módon közös prioritásokat kell lefektetnie, és aktívan összehangolnia a saját, a tőke és a társadalom erőforrásait, hogy ezeket a nagy átalakításokat megvalósítsuk. Mindeközben úgy, hogy a közjót előrevigye, de amúgy a benne részt vevő vállalkozásoknak is hozzon nyereséget. Nem járadékot, nem extraprofitot, mindezek ellen az államnak küzdenie kell, hogy a közösen megtermelt javak a lehető legegyenlőbben oszoljanak el. A konferencia részvevői szerint ez nem csak utólagos újraelosztás kérdése, hanem az egész politikai-gazdasági berendezkedést úgy kell átalakítani, hogy már újraelosztás előtt is méltányosabb legyen.

Hogy mindez megvalósítható a gyakorlatban is, azzal kapcsolatban a helyszínen összegyűlt miniszterek és államtitkárok, államfők és európai biztosok most valahogy optimistának tűntek. Ahogy Pedro Sánchez a beszédében elmondta:

a radikális újjobboldal, amely a legtöbbet profitált politikailag a 2008 óta egymásra halmozódó válságainkból, megtorpanni látszik

— Orbán megbukott, Meloni népszavazást veszített, Trump háborúzik, LePenék nem tudtak nagyvárosokat bevenni —, szóval megnyílhat a tér, hogy a baloldal tényleges megoldásokat hozzon.

Ahogy a legutóbbi Birodalomban is kifejtettem, ez a fajta balos államkapitalizmus szerintem alkalmas lehet egy olyan társadalmi, választói koalíciók létrehozására, amelyekre támaszkodva aztán politikailag is kivitelezhetővé válnak. A 2010-es évek balpopulista zsizsgése után azzal kapcsolatban már szkeptikus vagyok, hogy ez mennyire fog sikerülni pont most és pont ezeknek a szereplőknek.

De azzal kapcsolatban is szkeptikus voltam, hogy Magyar Péternek és a Tiszának sikerülhet a közszolgáltatások reformja és a közjavak tisztességes felhasználása köré akkora heterogén társadalmi koalíciót összekovácsolni, amely képes lehet egy magát rengeteg eszközzel bebetonozó, másfél évtizedes hegemóniát kibillenteni a helyéről.

Szóval hát lássuk meg mi lesz mindebből. Nem tét nélküli dolgok ezek.

Most 2026 tavasza van, és a magyar választási kampány véghajrájára időzített budapesti látogatása kiváló alkalmat ad arra, hogy számba vegyem:

14 hatalomban töltött hónap után hol is tart az a fajta jobboldali populizmus, amelyet JD Vance képvisel.

Hiszen mozgalmas időszak van mögöttünk, és a politikai elképzelések, ígéretek és projektek próbája a kormányzás.

A Köztest a szabadidőmben írom, egy-egy szövegen nem ritkán heteket ülök, gondolkodom, átírom, szöszölök. És mindez nagy örömet, intellektuális feltöltődést okoz nekem.

Ha bennetek is hasonló érzéseket generál a szövegeim olvasása, és esetleg egy lájkon túlmenően is visszajeleznétek ezzel kapcsolatban, tökre örülök, ha a Ko-fi oldalamon keresztül meghívtok egy kávéra! Nagyon jól fog esni❤️

Hívj meg egy kávéra

Vance még mindig a legesélyesebb politikus arra, hogy Donald Trump első számú politikai örökösévé váljon, ő legyen a Republikánus Párt elnökjelöltje 2028-ban, és amennyire kiszámíthatatlan és rapszodikus a kortárs politika, akár még nyerhet is.

Viszont az amerikai jobboldali politizálásnak az a fajta megújítása, amelyet Vance ígért, már sokkal valószínűtlenebbnek és valószerűtlenebbnek tűnik, mint másfél-két évvel ezelőtt tűnt.

Így indult

Az iraki háborút megjárt, és Yale-en jogi diplomát szerzett Vance memoárja, a Vidéki ballada az amerikai álomról — eredeti címén: Hillbilly Elegy — a 2016-os Trump-győzelem után egy rövid időre a magyarázatot kereső liberálisok slágerkönyvévé vált, amely megmutatta, miért is pártolt át az amerikai munkásság egy része egy valóságshow-ingatlanmágnás demagóg, sérelemalapú politikájához.

Aztán az amerikai demokraták, európai centrista társaikhoz hasonlóan hamar feladták a valódi társadalmi megértés és politikai tanulságlevonás kísérletét, hogy olcsó, önfelmentő mítoszokba és hamis antifasiszta pózőrködésbe meneküljenek.

Ezzel párhuzamosan Vance fokozatosan lecserélte korábbi árnyaltabb, intellektuálisabb stílusát egy jóval demagógabb, agresszívabb stílusra, és rohamos lépésekkel közeledett a korábban még kritizált Trump-mozgalomhoz.

2019-ben katolizált, bérmálásakor Hippói Szent Ágostont választotta védőszentjének.1

2022-ben republikánus színekben Ohio állam képviseletében mandátumot szerzett az Egyesült Államok szenátusában, miután az előválasztáson, egy zsúfolt mezőnyben Trump támogatásának köszönhetően be tudta húzni az első helyet.

A Vance-i politikai kísérlet központi kérdése, hogy hogyan lehetne a Republikánus Párttal túllépni a neoliberális időszakon, és a párt koalíciójába integrálni a neoliberális globalizáció nyomán súlyos gazdasági és társadalmi nehézségek közé vetett, politikai elitek által nem képviselt társadalmi csoportok egy részét.

Azt, amit sokan “fehér munkásosztálynak” neveztek, de ami valójában a fiatalabb afroamerikaiak és latinók egyre növekvő hányadát is magába foglalta.

Vance ennek a “munkásbarát” fordulatnak lett a prominens, de távolról sem egyetlen képviselője a Republikánus Párton belül. A párt társadalmi kérdésekben hagyományosan antiliberális irányzatainak felkarolása mellett nyílt szakítást hirdetett a republikánusok szintén hagyományosnak mondható gazdasági liberalizmusával, a szabad piac, a vállalkozói szellem, a kis állam, a tőke és a kapitalizmus bálványozásával.

Részben a XIII. Leó pápa által kidolgozott katolikus társadalmi tanításra támaszkodva a megélhetési és társadalmi problémákat nem egyéni hibaként, hanem a gazdasági rendszer igazságtalanságaiként keretezte, és kritika alá vette a nagyvállalatok kizsákmányoló gyakorlatait, illetve a politikai és kulturális elitek asszisztálását mindehhez.

A 2015-16-os Trumphoz hasonlóan maga is élesen elutasította az USA felelőtlen háborúzásait és a túlterjeszkedő külpolitikai fősodort.

Szenátorként — nem ritkán populistább demokratákkal tandemben — nyújtott be nagyvállalatokat (például vasúttársaságokat és a hitelkártya-hálozatokat uraló Visa-Mastercard duopóliumot) az átlagemberek érdekében megregulázni próbáló javaslatokat. Kedvezően nyilatkozott a szakszervezetekről, az európai stílusú iparági béralkukról és a Biden-kormányzat trösztellenes lépéseiről. Republikánus politikusra nem jellemző módon egyszer még az autóipari szakszervezet egyik sztrájkőrségén is feltűnt.

Világgazdasági szempontból pedig az újraiparosítást és a munkahelyek USA-ba történő visszatelepítését célzó vámpolitika és protekcionizmus szószólója lett. Erős bevándorlásellenességét is ezzel, vagyis az amerikai munkások bérének és biztonságának védelmével magyarázta.

Azt már az idézett hírlevelemben és a 2024-es amerikai elnökválasztásokat felvezető partizános videóesszémben is jeleztem: ez a munkásbarátnak brandelt jobboldali politikai projektet — amellyel egyébként az európai radikális jobboldal egyes szereplői is kísérleteznek Boris Johnsontól Marine Le Penen át Herbert Kicklig — rengeteg belső ellentmondás feszíti.

És azon a ponton, amikor konkrét kormányzati döntéseket kell hozni, prioritásokat felállítani, akkor ezek az ellentmondások felerősödnek, sőt előre nem látható új kihívások is bejönnek a képbe. Ezt látjuk most a JD Vance nevével fémjelzett politika esetében is.

Így sikerült

A szétfeszítő tényezőket több külön kategóriába sorolnám.

1. Nehéz úgy munkásbarátnak lenni, hogy közben a tőkések közt is leginkább munkásellenes Elon Musk vagy Peter Thiel pénzel.

Az általam előrejelzett problémák a jobboldali politika belső ellentmondásaiból eredeztethetők. Az alapvetően a tőke szolgálatára szervezett politika elosztásbeli és általánosabb politikai gazdaságtani kérdésekben nem tud munkásbarát lenni, ahogy azt a tőke-munka viszonyt felügyelő szabályozó testületek megbénítása vagy személyzeti elfoglalása, a leggazdagabbaknak a szegényebbek egészségbiztosítása kárára juttatott adókezdvezmények kiválóan példázzák.

De talán semmi nem szemlélteti jobban mindezt, mint a kormányzat és a mesterséges intelligencia “hiperskálázók” között, Vance aktív közreműködésével megkötött szövetség, amely magas rezsiárakkal és végső soron munkahelyek tömeges megszűnésével kecsegteti az amerikai dolgozókat.

Ha Quinn Slobonianéknak igazuk van, és a muskizmus a fordizmus mintájára egy új, átfogó termelésszervezési rendszer, akkor az elődjéhez képest sokkal kevésbé kedvező a dolgozók (meg úgy az emberiség) számára.

The Crack-Up

Muskism cometh!

Muskism is out April 21 in the US but is already out in the UK, Netherlands and Germany. Reviews have started appearing in the Guardian, The Times, and the Irish Times. If you’re planning to read it, pre-orders are hugely helpful because they count toward the first week of sales—so please click…

Read more

4 months ago · 19 likes · 1 comment · Quinn Slobodian

2. A régi republikánus elitek megőrizték intézményes pozícióikat a Trump-forradalom után is

Viszonylag könnyen előrelátható volt az is, hogy a megszokott republikánus elképzelések a Republikánus Párton belül nem tűnnek el a MAGA-forradalom nyomán sem, így sok kérdésben a régi ortodoxia felül fog kerekedni. A kockázatos és túlterjeszkedő külpolitikai beavatkozások — legyen szó Venezueláról, Iránról, vagy épp az izraeli kormányzat feltétel nélküli, kritikátlan támogatásáról — mind a régi republikánus dogmák továbbéléséről tanúskodnak. Ahogy az venezuelai beavatkozás kapcsán az egyik Unortodox-interjúalanyom, Juan David Rojas szépen levezette, a hagyományos republikánus héják megtanulták hogyan lehet úgy becsomagolni saját célkitűzéseiket, hogy azok MAGA-kompatibilisnek tűnjenek.

3. Trump személyisége bizony történelemformáló tényező.

Sosem hagyhatjuk ki az egyenletből Trump személyes karakterét és hatalomgyakorlási módszerét. Ahogy azt sokszor kifejtettem, a társadalmi atomizáció és a közvetítő intézmények nélküli politika szükségszerűen instabil, hiányában van olyan stabil pontoknak, amelyek lehorgonyoznák, következetességet vagy bármilyen koherens belső logikát tartanának fenn.

Ehelyett sokszor a vezető személyes karizmája, állandó mozgása, voluntarista, önmagáért való cselekvése (cselekvés a cselekvés kedvéért) szervezi az események láncolatát.

Trumptól rengeteg erre vonatkozó példát tudnék idecitálni, amikor nemhogy a “munkásbarát fordulat” logikája, de a hagyományos tőkeszolgálat, vagy nemzetbiztonsági héjaság sem úgy érvényesül, ahogy megszokhattuk.

Az amerikai olajtársaságok nem vágytak a nehezen kitermelhető venezuelai olajra, az amerikai agrárcégek az irreguláris migráció megfékezésére, és bár az Nvidia bevételeire bizonyára áldásos hatással van, hogy engedélyezte a cég fejlettebb AI-chipjeinek kínai exportját, de a tágabb amerikai techszektor stratégiai céljait nem biztos hogy szolgálja.

A taktika elsőbbsége a stratégiával szemben — nehéz minden trumpi lépést nem egynapos tőzsdemanipulációs trükknek látni—, az egyéni és konkrét elsőbbsége az általánossal és elvonttal szemben, a rövid távé a hosszabb távval szemben: ezek a trumpi személyes hatalomgyakorlás, de tágabban a kortárs politikacsinálás alapvetései, amelyek szintén aláásnak bármilyen tartós politikai projekt megvalósítását.

A felmérésekből, előrehozott választási eredményekből és a félidős választásokra felvezető előválasztásokból kiolvasható, hogy mindezek erősen erodálták a 2024-es győztes választói koalíciót. A bevándorlás, az Epstein-akták, de elsősorban az Izrael feltétel nélküli támogatása és az Irán ellen indított felelőtlen háború kapcsán a MAGA-elitben felszínre tört súlyos feszültségek is ennek a tünetei.

A koalíció omladozik, és ahogy a konzervatív amerikai gondolkodó, Christopher Caldwell előrevetíti, a trumpizmusnak valószínűleg vége.

Bevetés közben eltűnt

Mindezekben a kérdésekben Vance alig állt ki, hogy a korábban hangoztatott nézeteit akár a nagy nyilvánosságban, akár zárt körben karakán módon képviselje. Bár a stábja aktívan szivárogtat az iráni háborúval szembeni ellenkezéséről, a nyilvánosság előtt mindebből annyi maradt, hogy hát igen, a múltban a közel-keleti kalandorpolitika azért volt rossz, mert az “buta elnökök” csinálták, de a mostani “okos elnök”, szóval minden rendben.

A tavalyi, jemeni lázadók elleni amerikai fellépés kapcsán kiszivárgott Signal-beszélgetésekből is inkább az derült ki, hogy egy apró lábjegyzetelés után félre is áll a héják útjából.

Vannak arról hírek, hogy szeretné nevére venni azt, ha sikerülne valamilyen békés megállapodást kötni Iránnal, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy Teheránnak érdekében állna mostanában megállapodni, és ha meg is állapodik, az nem egy nehezen védhető stratégiai vereséget jelent az USA-nak, ami nem igazán hozna politikai tőkét az alelnök számára.

A rövid idő alatt politikai szubsztancia nélkül maradt Vance tehát inkább a végzetesen online edgelordkodásban éli ki magát, meg abban, hogy a “libsiket hergeli” (owning the libs) és szégyenteljesen befekszik a saját feleségét és gyerekeit támadó szélsőjobbos influenszereknek.

Mindeközben személyes karizmára sem sikerült szert tennie, és 2028-ra simán előállhat egy olyan helyzet, hogy a neokon-MAGA-hibridet tökélyre fejlesztő Marco Rubio, a “munkásbarát fordulatban” hitelesebbnek maradó Josh Hawley, vagy épp a hagyományos amerikai külpolitikát elutasító, a konspirációs elmélet között is kényelmesen mozgó Tucker Carlson lépéselőnybe kerülnek, túlmanőverezik az X-threadekbe rekedt, a Trump-kormányzat legkevésbé népszerű intézkedéseihez láncolt Vance-t.

Szóval innen nézve elég találó a betoppanása a kedves politikai barátja, Orbán Balázs által vezetett, Amerikából kopírozott és a szétesés, a dekadencia bűzlő tüneteit mutató Fidesz-kampányba.

Az online térben emberek vérre menő vitákat tudnak folytatni bizonyos szavak, fogalmak, címkék jelentése, tartalma körül. Hogy mi is a trú baloldaliság, hogy a valódi politikai “közép”-nek Orbánt és Gyurcsányt vagy Orbánt és Magyart kell-e egyszerre elutasítania, vagy hogy a kismamáknak hogyan kell helyesen magukra kötniük a babát és a hozzátáplálásnak mi a megfelelő módszere. (Ha hihetek a gyereket nevelő barátnőim elbeszélésének, a fészbukkos kismama-csoportoknál kegyetlenebb, torokelharapósabb sarok kevesebb van a világon.)

A közösségi megmondók egy nem elhanyagolható része (talán egyenesen többsége?) a megszólalásait nem arra építi fel, hogy mit szeretne amúgy elmondani, hanem arra, hogy beszóljon valakinek, akiknek nincs igaza az interneten. Már Magyarországon is egész médiaszervezetet lehet felépíteni arra a konceptre, hogy meg vagy sértődve emberekre, akiknek nincs igazuk az interneten.

A nyilvánosságban zajló vita persze összességében jó és istennek tetsző dolog (RIP Habermas), de itt valójában nem erről van szó. Nem a gondolatok ütköztetéséről, hanem a hasonlóságok és — elsősorban! — a különbözőségek jelzéséről, fitogtatásáról, demonstrálásáról (=signaling) szól.

Ez pedig teljesen megváltoztatja a személyközi, társas létezésünk természetét, és rengeteg lelki, társadalmi és politikai következménnyel jár.

Én is hosszú ideig szenvedtem emiatt a működésmód miatt.

Az első (még nem okos) telefonomat 14, első okostelefonomat pedig 24 éves koromban kaptam, Facebookra 19 évesen regisztráltam, az első Insta-képet pedig 23 éves koromban posztoltam, tehát a felnövésem első húsz évében másfajta, elsődlegesen nem digitális társas létezést is megtapasztalhattam. De valójában a digitális létezés nekem is hamar természetessé, magától értetődővé, jelöletlenné vált, mint halnak a víz, szárazföldi élőlénynek a levegő.

Emiatt a magától értetődőség miatt pedig nehéz volt észrevenni, mitől is szenvedek. Hogy mennyi szorongással, fáradtsággal és ürességgel tölt el ez az állandó digitális signaling, a helyes állásponthoz való tartozásnak a demonstrálása, saját gondolataim állandó hozzámérése mások internetes “tévedéseihez”, a digitális külvilág állandó monitorozása, a nem megfelelő álláspontra való állandó ráugrás, a definíciós viták és a mindezekből mérgezően párolgó állandósult rossz hangulat, feszültség, gyanakvás és rosszhiszeműség.

Nem hiszek abban, hogy egyénekként ki tudnánk identifikálni a világból, amelyben élünk, a struktúrákból, amelyek körülvesznek, de az elmúlt pár évben sok munkával sikerült valamennyire kiszállni ebből a mókuskerékből.

Ma már nem követem, hogy mit gondolnak mások, nem követem, hogy kinek van igaza és ki téved az interneten, a gondolataimat igyekszem nem másokhoz viszonyítva megfogalmazni, felháborodás helyett igyekszem kíváncsian rácsodálkozni arra, aki másként gondolkodik, és mindezzel jelentősen oldani az állandósult rossz érzést, feszültséget. Sikerült visszakapni a gondolkodás és megszólalás örömét.1

Azt nem tudnám egy ilyen szövegben átadni, hogy mi minden segített ebben a folyamatban, viszont van egy dolog, ami tuti, hogy segített és amit egy ilyen geopolitikai válságnapló műfajában is meg lehet osztani. Mégpedig az olyan gondolkodási emelvényt, kilátót, amelyre felállva kicsit külső szemlélőként lehet ránézni arra a magától értetődő vízre, amely minket, halakat körülvesz.

Miért olyan fontosak a címkéink?

Nem kellemes bevallani magunknak sem, de az ébren töltött időnk egy nem elhanyagolható részét azzal töltjük, hogy bemutatkozunk az algoritmusoknak, vagyis megtanítjuk az általunk használt különböző digitális platformokat arra, hogy kik is vagyunk.

Változó, hogy milyen fokú tudatossággal tesszük, de ezt a munkát mindannyian végezzük, amikor beszívecskézünk valamit Instagramon, letiltunk valakit Facebookon, egyből továbbpörgetünk valamit TikTokon, vagy épp elidőzünk rajta, bekövetünk egy csatornát Youtube-on, a kedvelt számaink közé felvesszük Spotifyon, rákattintunk egy reklámra Google-ön vagy Amazonon.

Egyre nagyobb és nagyobb a tétje annak, hogy az Algoritmus jól ismerjen, jól lásson minket, olyannak, amilyennek mi szeretnénk, hogy lásson és ismerjen, hiszen az életünk egyre nagyobb része kapcsolódik valamilyen módon ezekhez a digitális platformokhoz.

Ráadásul mivel versenytársak nem szorongatják őket és a hálózati hatásnak köszönhetően kvázi foglyul tudják ejteni a felhasználók túlnyomó többségét, a platformok által nyújtott szolgáltatások minősége fokozatosan romlik (ez lenne a Cory Doctorow-féle enshittification, elszaródás), így egyre több és több erőfeszítést kell nekünk, felhasználóknak beleraknunk abba, hogy bár valamennyire elviselhető legyen az a digitális környezet, amelyben élnünk muszáj.

Az algoritmusos megismerés a címkéken keresztül történik: az internetet végzett tevékenységünk alapján az Algoritmus különböző kategóriákba sorol be bennünket, ezeket a kategóriákat pedig különböző statisztikai korrelációk mentén nagyon kategóriacsokrokba, kategóriaklaszterekbe fogja össze, majd mindezt visszatükrözi nekünk, ez a visszatükrözés lesz a személyes identitásunk a digitális térben.

Ez nem egy egyirányú folyamat, hanem egy kölcsönös adok-kapok. Nem az van, hogy a legbelső, pre-digitális esszenciánkat elmeséljük az Algoritmusnak, aki ezt tudomásul veszi, de nem is az, hogy csupán az algoritmus által készen kapott kategóriákat öltjük magunkra, tesszük identitásunk részévé.

Mindkettő egyszerre igaz, mi is aktívan, sokszor tudatosan alakítjuk, hogy milyennek lát minket az Algoritmus, de az általa elénk rakott kategóriák és címkék alakítják azt, hogy hogy mi milyennek látjuk magunkat, vagyis hogy mi kik vagyunk.

Első ránézésére ez megegyezik azzal, ahogy az identitásunk a társadalomban, a pre-digitális korban létrejött: ahogyan a biológiai, biokémiai, neurológiai, genetikai stb. beállítódásaink interakcióba lépnek a körülöttünk lévő emberekkel, közösségi normákkal, osztályhelyzetünkkel, szimbolikus társadalmi kategóriákkal, stb., hogy létrehozzák azt, akik és amilyenek egyénekként vagyunk.

Rímel azzal is, ahogy a személyes identitásaink azáltal jönnek létre, hogy találkozik, keveredik, összeütközik az, amilyennek mi magunkat látjuk, és amilyennek a külvilág lát minket.

De van egy nagyon nagy különbség, mégpedig az, hogy közösségi média és a digitális platformok világában az identitások társadalmi termelésének folyamata túlnyomórészt performatív beszédaktusokon keresztül, jórészt az Algoritmus fekete dobozában történik.

Az emberiség történetének nagy részében az identitásaink úgy jöttek létre, hogy

• kapcsolatba léptünk más emberekkel nonverbális módokon (egymás szemébe néztünk, megmagyarázhatatlan érzelmi kapcsolatok jöttek létre, szerelembe estünk első látásra),

• számtalan különböző intézményben, közösségben vettünk részt (család, munkahely, iskola, templom, kocsma, tánccsoport, focicsapat, cserkészcsoport, olvasókör, kaláka, önkéntes tűzoltócsoport, imakör, színjátszókör, é. í. t.),

• kézzel fogható dolgokat alkottunk és fogyasztottunk közösen.

Tehát önmagunk megmutatásának és a külvilág erre adott válaszreakcióknak egy sűrű, nem csupán a beszédaktusokhoz kötődő szövetében élhettünk.

Mindezzel nem az a célom, hogy régen-minden-jobb-volt típusú nosztalgiát keltsek bennetek, ennek a fajta társadalmiságnak is megvannak az árnyoldalai. Csak azt szeretném rögzíteni, hogy a “ki vagyok?”, “milyen vagyok?”, “hová tartozom?” típusú kérdések megválaszolása nem pusztán az alapján dőlt el, hogy egy fekete doboz által elém hányt címkehalmazból melyeket deklarálom magamra érvényesnek.

Vagyis csak azt szeretném rögzíteni, hogy gyakorlatilag főállású címkézők lettünk, és az, hogy milyen címkék tapadnak ránk, illetve hogy a ránk tapadó címkéknek pontosan mi is a jelentésük, brutális fontosságra tesznek szert.

Az algoritmikus árazás korában az, hogy milyen kategóriákba kerülünk, meghatározhatja, hogy mennyit keresünk, mennyit kell fizetnünk egy lázmérőért vagy egy taxiért, de ami talán még ennél is fontosabb, hogy kivel kerülünk egy dobozba, egy “közösségbe”.

Korábban sem mindig mi választottuk meg, hogy milyen közösségekbe kerülünk bele — sokba beleszületünk, én például egy Gyimesfelsőlok nevű faluba és egy etnokulturálisan meghatározott kisebbségbe, a romániai magyarok közösségébe —, viszont a közösségi együttlétnek, illetve az egyéni különbözőségek mediálásának millió non-verbális, viszonyi szintű eszköze állt rendelkezésünkre.

Vagyis nagyon sokféle ember élt egyetlen közösségen belül, ahol közösségi normák, szokások, rokoni, baráti és más (hierarchikus és nem-hierarchikus) kölcsönös kötelékek (hűség, tartozás, hitel, segítségnyújtás stb.) tartottak egybe, nem pedig egy papírvékony közös jellemző, amit valamilyen címke (nem, érdeklődés, politikai elköteleződés, táplálkozási preferencia, hobbi, vagyoni helyzet, iskolázottság, stb.) vagy statisztikai alapon összerakott címkecsokor jelent.

Mindennek az átalakulásnak van néhány nagyon vad következménye a politikára és a társadalmaink kohéziójára nézve.

Miért esik szét minden kortárs politikai mozgalom?

Mivel a közösségek csak papírvékony, címkék által leírható közös jellemzők mentén, a virtuális térben jönnek létre, ezért a közös cselekvés helyét a definíciós viták veszik át.

Nagyon érdekes megnézni, az elmúlt másfél évtized nagy politikai mozgalmainak kórlefolyását. Mindegyik valamilyen közös politikai címke, gyakran valamilyen hashtag körül artikulálódott, jellemzően nagyon tág és rosszul körvonalazott célok mentén, konkrét szervezeti hierarchiák és felelősségi köröket tartalmazó intézmények és vezetők nélkül, hogy aztán egyre kevesebb embert megmozgató, egyre keserűbb, bántóbb és személyeskedőbb ortodoxia-vitákba korcsosuljon és gyorsan kimúljon. (Vagy ami még rosszabb: keserű, nihilista digitális trollkodásban vegetáljon zombiként tovább.)

A 2010-es évek elejének brit diákmozgalmaitól, a 2010-es évek közepének spanyol és görög tüntetőin át a 2020-as évtized legelejének #BlackLivesMatter mozgalmáig mindegyik elsősorban digitális platformokon szerveződő politikai közösség ugyanerre a sorsra jutott. A 2014-es választások után, a liberális antiorbánizmus zsákutcásságával szemben szerveződő magyar alterbal sem kivétel ez alól.

Miért nem akarunk szót érteni egymással?

A demokratikus nyilvánosságban zajló vitákra, közös gondolkodásra is hatással van a tény, hogy a könnyen beazonosítható digitális címkék köré szerveződik az életünk.

Nem azért beszélgetünk, nem azért ütköztetjük a nézeteinket, hogy közelebb jussunk az igazsághoz vagy egy döntéshez, hanem hogy jelezzük az Algoritmus és az algoritmikus közösségünk felé a hovatartozásunkat, és/vagy a közösségünk alapját képező címke jelentése fölött kapuőrködjünk. Hogy jelezzük, hogy ezt mi tudjuk jobban, mi mondtuk először, nekünk van jogunk megszólalni róla.

Ennek köszönhető az is, amire a Bungacastos szokott rámutatni, hogy ti. szisztematikusan hagyjuk, hogy mások határozzák meg a politikai nézeteinket, hiszen a megkülönböztetés jelzése okán, bármilyen mélyebb gondolat vagy morfondírozás nélkül, gyakran automatikusan helyezkedünk azzal ellentétes álláspontra, akivel nem egy kategóriába tartozunk.

Ha Orbán Viktor azt mondja, hogy legyenek akkugyáraink, akkor a magyar liberális nyilvánosságot nagy részét hirtelen nem érdekli a zöld átállás; ha pedig azt mondja, hogy válságban van az európai politika, akkor mi dafke besöprünk szépen minden gondot a szőnyeg alá, és önmagunkat gaslightoljuk, hogy minden rendben van.

De ha végignézünk a nemzetközi progresszió és radikális jobboldal nézetvilágán, a gondolataik egy jelentős része csupán abból ered, hogy mechanikusan megszorozzák mínusz eggyel a másik oldal épp aktuális nünükéjét.

És mivel az algoritmusos valóságban az egyetlen értékünk, egyetlen társadalmi tőkénk a címkéink, amelyeket belakunk, így bármiféle koalíciókötés lehetősége minimális, hiszen a kompromisszum szükségképpen önfelszámoló. Beazonosíthatatlanná válunk, címkétlenné, társadalmi hullává.

A világban általában úgy történik meg bármi is, hogy eltérő társadalmi és hatalmi pozíciókat elfoglaló emberek, eltérő elvi háttérből kiindulva, eltérő érdekektől motiválva ugyanazt a dolgot akarják.

Például akarnak egy vasútvonalat egy településre. A helyi nagygazda azért szeretné, mert olcsóbb lesz elszállítani a marhahúst és tejet, amit a farmján termel, a nyugdíjas néninek könnyebb lesz bejutni a járási központ kórházába, a trafikos olcsóbban tud dohányt behozni a településre, a polgármester újra meg szeretné nyerni a választást általa, a természetvédő pedig örül az autósforgalom csökkenésének.

Ők együtt egy koalíciót alkotnak a vasútvonal érdekében, anélkül, hogy a néni amúgy egyetértene a unokáját mérgező dohánytermékek árusításával, a természetvédő pedig egyetértene a nagyipari állattenyésztéssel.

Ha mindezt az interneten akarnák felépíteni, akkor a természetvédőt egyből kitagadná a zöldpolitikából egy 300 kilométerre lévő random shitposztoló természetvédő, szóval ők a hátralévő időt inkább a címke fölötti értelmetlen vitával töltenék. A nénit gyorsan meggyőzné a 200 kilóméterre lakó komaasszonya, hogy nehogy már a hazaáruló, X párthoz tartozó polgármester újraválasztási esélyeit növelje azzal, hogy támogatja ezt a projektet, és így tovább.

Ahogy az esküdtszékekről szóló társadalomtudományos kísérletek annyiszor bizonyították, ugyanazok az emberek ugyanannak a kérdésnek kapcsán nagyon eltérő módon tudnak viselkedni, annak függvényében, hogy milyen intézményi-procedurális kontextusba helyezik őket, és ezek a peremfeltételek milyen csoporton belüli viselkedési mintázatokat ösztönöznek vagy gátolnak.

Ez igaz tágabban a közösségi nyilvánosság működésére is: azok a peremfeltételek, amelyet az algoritmusos, címkézés köré épített környezetünk teremt, nem alkalmasak egyébre mint az negatív érzelmek általi állandó fragmentációra.

Részben a fentiekből következik az árnyalatokkal, az ötvözetekkel, a beazonosíthatatlan dolgokkal szembeni idegenkedés is. A vegyesen gondolkodás csak árulás, vagy érdekvezérelt hazugság lehet, és akit nem lehet címkével beazonosítani, ahhoz mégis hogyan viszonyuljon az ember, honnan tudja egyből, hogy komolyan kell-e venni vagy egyből elzárkózni előle, szeretni kell-e vagy utálni? (Végülis semmi olyan más eszközünk nincs ennek ellenőrzésére, mint amilyen a pre-digitális korban a rendelkezésünkre álltak.)

Igenis, lehetünk jobban!

Ha napi szinten felállunk erre az emelvényre, és eljátszunk azzal, hogy saját magunkat, az érzéseinket, reakcióinkat, gondolatainkat megpróbáljuk ennek a világnak a részeként látni, elsőként azzal szembesülünk, hogy mi valójában nem ilyen emberek vagyunk, akikké ezek a címkék tesznek.

Második lépésként az is felmerülhet bennünk, hogy talán mások sem pont olyanok, amilyennek a Facebook-kommentek alapján látjuk.

Ezután akár az is felmerülhet bennünk, hogy ez az egész, amibe érzelmi, mentális és intellektuális energiát és időt fektetünk, a számunkra fontos címkék tartalmának védelme, a mások állandó kijavítása, a rengeteg szorongás és düh, annak kapcsán, hogy biztosan jól látszunk és biztosan jól lássunk, szóval mindez úgy, ahogy van, teljesen értelmetlen, fölösleges.

Olyan, mint szegény Tóték dobozolása: egy lelketlen gépezetnek felajánlott emberáldozat.

Innen már csak az a kérdés, hogy át tudjuk-e alakítani a környezetünk ösztönzőit és gátjait: tudunk-e másféle módon szerveződő emberi kapcsolatokat létesíteni, tudunk-e máshonnan várni elismerést és tudunk-e máshogyan elismerőek lenni, tudunk-e önmagunkból táplálkozni. Tudunk-e elég jól lenni önmagunkkal és a világgal kapcsolatban ahhoz, hogy a címkék nélkül is boldoguljunk. És hogy ne zavarjon sem az, hogy nem vagyunk pont olyanok, mint többiek, sem az, hogy a többiek mások, mint mi?

Ez nem magától értetődő még egyéni szinten sem. Ez már nem csak erre az emelvényre állás kérdése. Kemény munka, amihez sok segítség kell. Ami sajnos nem mindenkinek adatik meg.

Társadalmi-politikai szinten pedig egy teljesen más tál tészta. Erről majd máskor.

Az egész technokráciabeszélgetés azért vicces kicsit, mert sokan azt hihettük, hogy a “Történelem Vége” korának ez a paradigmatikus politikai formája megérdemelten kimúlt, megölte a 2008-as világválság, a Brexit és Trump, a “populistának” nevezett politika.

És valóban, úgy tűnik, hogy ez a “populizmus” nem hagyta érintetlenül a technokráciát sem, hiszen manapság inkább a kettő különböző ötvözeteiről, technopopulizmusról szokás beszélni — Chris Bickerton és Carlo Invernizzi Acceti politikatudósok nyomán. A fogalmat anno 2021-ben még Márki-Zay Péter kapcsán használtam, mostanában a kiváló Kováts Eszter alkalmazta nálam sokkal módszeresebben Magyar Péter kapcsán.

SZOLGÁLATI KÖZELEMÉNY

Eszterrel és Schultz Nórával holnap, azaz szerdán, azaz március 4-én este 19.00-tól immár harmadik alkalommal tartjuk meg a MANGÓ ÉLŐ néven futó hármas videós beszélgetésünket itt a Substacken.

Ezekben a beszélgetésekben általában továbbgondoljuk azokat a szálakat, amelyek valamilyen módon mindhármunk szövegeiben, megszólalásaiban megjelennek, ezúttal többek közt a technokráciáról is szót fogunk ejteni.

Gyertek, csatlakozzatok a beszélgetésünk élő közvetítéséhez! Itt tudjátok megtenni majd, itt pedig Facebook-eseményt is készített hozzá Nóra. De persze a legtisztább feliratkozni valamelyikünk vagy mindhármunk hírlevelére, és akkor automatikusan kaptok egy levelet a videóval, amit utólag is visszanézhettek.

Innen nézve felmerül a kérdés, hogy vajon ez a technokrácia 2026-ban ugyanaz a technokrácia-e, mint 1999-ben? Vagyis, hogy Hérakleitoszt parafrazeáljam,

vajon léphetünk-e kétszer ugyanabba a technokráciába?

A technokráciával szembeni kritikám elég jól dokumentálható az elmúlt több mint 10 évből származó cikkeimen és megszólalásaimon keresztül. És ezzel a kritikával továbbra is egyetértek, továbbra is azt gondolom, hogy a szakértelemre való hivatkozás antidemokratikus és antipolitikai, amennyiben azt a látszatot kelti, hogy a politika nem a társadalom különböző csoportjai között, konkrét térben és időben zajló érdek- és értékegyeztetési és -ütköztetési folyamat, hanem valamilyen “szakterület” technikai igazságainak az alkalmazása.

A technokrácia tehát kiveszi az emberek kezéből saját közös sorsukról való döntés jogát, és egy “hozzáértő” elit kezébe adja át, arra a hazugságra hivatkozva, hogy a közös dolgainknak csak egyetlen, “szakmailag helyes” megoldása van. Ez egy hazugság, amely általában a társadalom bizonyos részeinek — rendszerint a vagyonnal és hatalommal rendelkezőknek — az érdekeit bújtatja az egyetemes igazság álruhájába. Bizonyos elitfrakciók érdekéből varázsol megvitathatatlan, kikezdhetetlen dogmát.

De ahogy a technopopulizmus vagy technokrata populizmus fogalmai is sugallják, a mai körülmények között a szakértelemre való hivatkozás lehet, hogy már nem ezt a politikai funkció szolgálja, vagy ha mégis ezt szolgálja, nem biztos, hogy olyan hatékonyan tölti be, mint a kilencvenes-kétezres években, a “Nincs Alternatíva” korában.

A 20. századi intézményesült tömegpolitika végstádiumában, amikor

• a képviseleti intézmények kiürültek,

• a pártos verseny értelmét veszítette a jobb- és baloldali pártok közötti különbség felszámolódása nyomán,

• a választópolgárok visszavonultak a politikai részvételből a privát fogyasztásba,

• a vezetők pedig önreferenciális elitbuborékokba (klubokba, állami és céges bürokráciákba, akadémiába, NGO-ba) zárkóztak,

a technokrácia a kormányzás, a hatalomgyakorlás domináns igazolása, legitimitási forrása tudott lenni.

Ma viszont nem ebben a posztpolitikai korszakban élünk, hanem a hiperpolitika korában, amikor minden-de-minden átpolitizálódott, minden esemény, minden probléma politikai szempontból értelmeződik, a társadalmaink minden ügy kapcsán újra aktívan politizálnak a közösségi médiában, az utcán és a szavazófülkékben egyaránt. (Egyes számítások szerint a 2010 óta eltelt másfél évtizedben történelmi rekordot döntött a tüntetések száma, a legtöbb demokratikus ország választásain pedig a kilencvenes-kétezres évek csökkenő részvételi tendenciái is megfordultak.)

Nemcsak arról van szó, hogy minden politikailag túlfűtött, de csapongó és gyorsan mulandó is, efemer, ahogy egy korábbi hírlevelemben írtam.

Tehát minden átpolitizálódik ugyan, de stabil politikai közösségek és intézmények hiányában valójában semmire nincs megoldás. Minden politikai konfliktus, de semmi sem feloldása annak.

Ilyen körülmények között nekem valószínűnek tűnik, hogy a technokrácia maga is fragmentálódik, és esete válogatja, hogy milyen politikai funkciókat kezd el szolgálni: a régi, megszokott ideológiai funkcióján túl szárnysegédévé válik a hiperpolitikának vagy épp az azzal szembeni kimerültségnek.

• Adott esetben például retorikai bizonyítékul szolgálhat arra, hogy valamilyen nagy politikai ügy két oldalán elhelyezkedő politikai szereplők rendelkeznek nemcsak a politikai akarattal, de hozzáértéssel is ahhoz, hogy ha nyernek, meg is tudják valósítani azt, amiről a politikai harc szólt. (Get Brexit done, ugyebár…)

• Vagy demonstrálhatja, hogy a korrupt elitekkel szemben, a népért küzdő populista vezető nemcsak találomra, össze-visszasuhint a jelképes kardjával, hanem hozzáértő bajnoka a népnek, aki átlát a vele szemben ármánykodók cselszövésein. (A sajátos magyar észjárás, amiről Orbán oly sokat beszél a “hozzáértésnek” egy ilyen kifejezetten “népi” formája.)

• Vagy csak a “minden-politika-de-semmire-nincs-megoldás” működésmódtól megcsömörlött, az állandó politikai készenléti állapotba és kommentharcokba belefáradt emberek delegálási vágyának kifejeződése. Hogy valaki végre menedzselje kicsit nyugisabban, stabilabban a dolgokat.

• Sőt az is lehet — és vannak napjaim, amikor ezt tartom a legvalószínűbbnek —, hogy az egész csak egy üres, zombi forma, valami, ami azért él tovább, mert emlékszünk, hogy valamikor jelentett valamit. És mivel új dolgokat nem tudunk kitalálni, ezért a már-nem-élő-de-még-nem-halott politikai formáinkkal bábozzuk el a valóságot.

Ezek persze mind hipotézisek, amik segíthetnek végiggondolni a dolgokat, de simán lehet, hogy megcáfolja egy részüket az idő. A lényeg viszont az, ami az egész Köztesnek az alapállítása, hogy:

• történelmi időben élünk, ami azt jelenti, hogy bár sokszor látszólag ugyanabba a folyóba lépünk, valójában a folyó is megváltozott, és mi is, akik belelépünk; illetve

• hatalmas történelmi átalakulások közepén (elején? elejének a közepén? közepének az elején?) élünk, és ezért nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy ragaszkodjunk bejáratott egyenválaszainkhoz.

Fúú, amúgy ez a történelmi idő dolog, meg amiről korábban írtam, a történetiségünk válságról, most Irán kapcsán is nagyon durván befigyel, ahogyan a kontinuitás és cezúra kérdése is.

Teljesen világos, hogy az amerikai birodalmi hatalomgyakorlás kilencvenes-kétezres évekbeli hübriszének már alapeleme volt az “örök jelen”-ben élés, vagyis annak figyelmen kívül hagyása, hogy a nagy katonai beavatkozások rengeteg előre nem látható, jelenben nem is érzékelhető, más jelenségekkel kölcsönhatásban csak évek-évtizedek múlva jelentkező hatásokkal járnak.

Mostanra teljesen világos, hogy a trumpi birodalmi hatalomgyakorlás nem szakít ezzel, hanem turbófokozatra kapcsolva folytatja, megváltozott geopolitikai paraméterek között.

A Marvel-univerzum szuperhősfilmjeihez hasonló katonai beavatkozásaival, az ezekre a filmekre jellemző egyszerű jó-rossz felosztásaival, a fuck-around-and-find-out attitűdjével és az örök jelenre kondicionált emberek ujjongása mellett, Trump beavatkozásai — melyekből csak az elmúlt egy évben több volt, mint Biden négy éve alatt — gyakorlatilag kiiktatják a hosszabb távú, nem szándékolt következményekről való gondolkodást.

Az külön érdekesség, hogy Trumpnak már csak életkori okokból sem kell ezekkel a hosszabb távú következményekkel foglalkoznia.

Hosszú évtizedek teltek el, amíg a nyugati országok rendszer közel-keleti kavarásai egyre radikálisabb politikai ellenáramlatoknak (pl. a szélsőséges politikai iszlamizmus) adtak annyi üzemanyagot, hogy abból komoly baj legyen. 10-15 év kellett, hogy az afganisztáni és iraki beavatkozások továbbgyűrűző hatásai nyomán menekültek milliói próbáljanak meg jobb életet keresni Európában.

Még egy ötven vagy hatvan éves embernek is másképp tevődnek fel ezek az időtávok, mint egy nyolcvan éves embernek. Ez nem age-izmus akar lenni, inkább csak illusztráció, hogyan is manifesztálódik az egyének mikroszintjén egy vagy több tágabb, absztraktabb folyamat vagy jelenség — jelen esetünkben egyrészt a demokratikus politikai rendszer elitkiválasztási funkcióinak elsorvadása, az elit bezáródása, másrészt pedig a történeti időben való gondolkodás képtelensége a kortárs kultúrában.

Én inkább azokkal értek egyet, akik szerint Rubio beszéde csak stílusában tért el az elmúlt egy év Washingtonból érkező fejmosásaitól, tartalmában megerősítette az adminisztráció elmúlt egy évben megannyi csatornán, megannyi hangnemben küldött hármas üzenetét:

1. fizessetek be többet az USA globális pozícióinak fenntartására;

2. védjétek meg magatokat és tartsatok rendet a saját környéketeken;

3. igazodjatok a MAGA-kultúrharc ideológiai alapvetéseihez.

A decemberi Partizános geopolitikai évértékelőmben utaltam rá, hogy mintha a japánok már megértették volna ezt az üzenetet, az azóta lezajlott választások is ezt támasztják alá. Európában lassabban esik le a tantusz.

A Rubio-beszéd kapcsán még csak egy dologra hívnám fel a figyelmet: arra az erősen “civilizációs” diskurzusra, amellyel az amerikai külügyminiszter a transzatlanti kapcsolatrendszer feszültségeit kendőzi, és amelybe az Egyesült Államok elvárásait csomagolja — pont ahogyan a januári hírlevelemben előrevetítettem.

Az alapvetéseket mintha az európai elitek is kezdenék kapiskálni, bár a mélyebb gondolkodási kereteik még olyan erősen oda vannak láncolva a "Történelem Vége” korszak ideológiáihoz, hogy a valódi konzekvenciák levonása, a tagadási fázis meghaladása még várat magára.

Nem segítenek a helyzeten az amerikai Demokrata Párt, tehát Trump ellenzéke felől érkező üzenetek sem — és igazából ebben a hírlevélben erről szeretnék megosztani pár gondolatot.

Münchenben a hétvégén tucatnyi demokrata szenátor, kongresszusi képviselő és kormányzó is megjelent, mind elnöki ambíciókkal.

Ha az ember megnézi a centrista szárny és a balszárny két prominens képviselőjének, Gavin Newsom kaliforniai kormányzónak és Alexandria Ocasio-Cortez New-York-i képviselőnek a müncheni felszólalásait, akkor geopolitikai diagnózisában téves, megoldási javaslataiban minimum kidolgozatlan (Newsom esetében egyenesen üres), status-quo-ante gondolatmeneteket láthatunk.

Amiket jó lenne, ha az európai döntéshozók egyik fülükön be- és másikon ugyanazzal a lendülettel ki is engednének.

Newsom ki is mondta, Donald Trump ideiglenes, három év múlva eltűnik, csak össze kell szorítani a fogunkat, kivárni, oszt kész. AOC szerint Trump elfordul a világtól, hogy otthon építsen autokráciát — ami, hát, az elmúlt évtizedek geopolitikailag leginkább transzformatív elnöke kapcsán minimum fura diagnózis. És bármennyire is szimpatikus lehet nagy általánosságban AOC felhívása az átlagemberekért dolgozó, demokratikus (kül)politikára, az ebből következő javaslata, hogy ti. az emberi jogokon alapuló világrendet most már aztán részrehajlások és képmutatások nélkül kellene alkalmaznia — kinek is? a Nyugati világnak, azt hiszem —, inkább hangzik a demokráciaexportos neokonzervatív hübrisz átcsomagolásának, mintsem valami forradalmi újdonságnak.

Ha az európai elitek ezekre hallgatnak, akkor tényleg csak kicsit várni kell, és minden visszatér a Pax Americana csúcsára, 1999-be, maximum ezúttal az emberi jogokat védő amerikai bombázások már kevésbé részlehajló módon lesznek kiosztva a világban.

Az a durva, hogy ha akár Newsom, akár AOC megnyerné a Fehér Házért folytatott küzdelmet, valójában ők sem térnének vissza a status-quo-antéhez.

1. Ők is ugyanúgy megkövetelnék, hogy Európa nem potyautazzon az amerikai védelmi kapacitásokon, ahogy Obama óta minden amerikai elnök megkövetelte.

2. Ugyanúgy megkövetelnék, hogy Európa perkáljon többet az amerikai globális dominancia fenntartásáért, hiszen egy fundamentálisan átalakult geopolitikai erőegyensúlyon belül, az amerikai hanyatlás megállítása csak a költségvetési és kereskedelmi mérleg újrakalibrálása révén képzelhető el, ahogy ezt a Trump első ciklusa után kormányozni kezdő Biden is tudta.

3. Maximum MAGA kultúrharcból lenne kevesebb. Bár másfajta, hasonlóan ostoba ideológiai signalingből azért valószínűleg jutna elég.

És mindezt akkor, ha tényleg valamelyik demokrata nyer 2028-ban. De mi van, ha JD Vance? Vagy mi van, ha valaki még rosszabb? Ma sok mindenkinek elképzelhetetlen, hogy a végső rosszként tételezett “narancssárga Hitlernél” létezhet rosszabb, de a helyzet az, hogy a

közepétől kifelé stabilan üresedő és legitimitását vesztő amerikai politikai rendszer és a Barack “Változás” Obama óta egymást követő “most-aztán-tényleg-fordulatot-hozunk” elitekből kiábránduló társadalom simán képes Trumpnál és Vance-nél klasszisokkal durvább és veszélyesebb demagógokat kitermelni magából. (Ez amúgy az európai politikára is igaz, fogunk még nosztalgikusan gondolni Le Penre és Melonira!)

Szóval a letűnt nyugis idők visszavárása helyett Európának érdemes lenne minél inkább csökkentenie azt a brutális függését, amely az USA-val szemben fennáll a gazdaság, a védelem, a technológia, a kultúra, és igazából az élet minden más területén. Nem várhatunk arra, hogy mit dob egy egyre furábban működő politikai gépezet és egy egyre frusztráltabb társadalom, amelyre nulla ráhatásunk van. Gavin Newsom és Alexandria Ocasio-Cortez csak ennek felismerésében hátráltatnak.

U.I. Mindez nem az Európában épp nagyon dívó, költsünk még többet a fegyveriparra gondolkodásmód melletti kiállás. Továbbra is tartom, amit sokszor kifejtettem, legutóbb a már linkelt évértékelőmben, meg ebben a hírlevelemben: Európa védelmével nem az a baj, hogy nem költ eleget, hanem a már most is iradtlan mennyiségű pénzt rosszul, széttöredezetten stb. költi el. Szóval ahelyett, hogy elvonnánk az amúgy is évtizedek óta szorongatott jóléti államtól, hogy több tankot vegyünk, akár olyan dolgokra is költhetnénk, mint energiafüggetlenség vagy technológiai önállóság. De ez már egy másik téma.

az elmúlt időszakban észrevettem egy érdekes eltérést abban, ahogyan a Fidesz és a Tisza beépíti a generatív mesterséges intelligenciát a kampánykommunikációjába, és ezt muszáj itt feljegyeznem, mert az AI globális politikai felhasználásából is megmutathat valamit.

Szóval azt érdemes rögzíteni, hogy lövésem nincs, ez az eltérés milyen hatással lehet a választás eredményére, ha egyáltalán bármilyennel. De ettől még az egész sztori lenyűgözően érdekes, még ha nem is magyar választás-aritmetikai szempontokból.

Nézzétek meg ezt a két videót, a Fidesz legújabb negatív kampányvideóját Magyar Péterrel szemben, illetve ezt az MP által közzétett videót az ő és Kapitány István főszereplésével!

A hangulatot leszámítva van egy nagyon érdekes különbség a két videóban. A Fidesz közvetlen üzenetátadásra használja ezt a generatív mesterséges intelligenciával készült videót, állításokat tesz általa közvetlenül. Úgy használja az AI-videót, mint egy hagyományos választási plakátot vagy választási hirdetést. Van egy kampányüzenete és annak illusztrálására generál egy videót.

Ehhez képest a Tisza közbeékel egy plusz — eltávolító, önreflexív — lépést.

Van egy AI-slopnak méltán nevezhető videó, amelynek eredetéről nem derül ki sok, a videó leírásában Magyar utal arra, mintha ez valami fideszes kontent lenne, de látványvilágát és dramaturgiáját tekintve annyira pozitív az ellenzéki vezetőre nézve, hogy nem kizárható: a vele szimpatizáló közösségi médiás népművészet alkotása.

(Frissítés: a hírlevél kiküldése után nem sokkal jelezte a közösségi média politikai használatában nálam sokkal jártasabb ismerősöm, hogy a megnézett részletek valóban egy, a tiszás politikusokat lejáratni hivatott videóból származnak.)

De bárhogy is van, nem az történik, hogy egyszerűen csak közzétesz egy számára egyébként amúgy előnyös, propagandisztikus egyszerűségében a Fideszével vetekedő videót, hanem eltartja kicsit magától:

a párt két vezető politikusa nézi a videót velünk együtt, rácsodálkozik velünk együtt, nevet rajta velünk együtt. Mi, átlagos néző-szavazók nem az AI-videót nézzük, hanem azt nézzük, ahogy a két politikus nézi az AI-videót.

Ebben az eltávolító, önreflexív gesztusban az az izgalmas, hogy az egyik videó üzenete – hogy ti. A Tisza ilyen: überfasza –, ugyanúgy átmegy, mint a másik videónak az üzenete – hogy ti. A Tisza ilyen: hazaáruló g*ci –, csak közben megspórolja az AI-használat miatti negatív reakciókat, megspórolja a néző-választók egy részében érthető módon keletkező bizalmatlanságot.

Még ősszel, Zohran Mamdani New York-i és Rob Jetten hollandiai kampánya kapcsán írtam itt arról, hogy a bizalom utáni világban ezek az önreflexív eltávolító gesztusok hogyan képesek megteremteni az autentikusság, az őszinteség érzetét a politikával és a politikai kommunikációval szembeni generalizált állampolgári gyanakvás körülményei között is.

Ha igaz ez a hipotézisem, akkor ez a módszer a generatív mesterséges intelligencia politikai kommunikációs felhasználására is hatással lehet. Két eltérő módszertan, egy közvetlen-frontális és egy közvetett-önreflexív felhasználási mód versenyét láthatjuk.

Érdekes lesz figyelni, hogy melyik milyen eredményekre vezet (pl. melyik hogyan terjed a különböző közösségi médiás platformokon), és hogy melyik milyen kontextusokban honosodik meg. Nem gondolom, hogy az derülne ki, hogy az egyik egyértelműen célravezető és hatékony, a másik meg egyértelműen elhibázott és téves megoldás lenne.

Simán el tudom képzelni, hogy a korábbi primitív üzenetszajkózási eszközökhöz — ahogy Ruff Bálint mondja: a vashoz — hasonlóan ezek a fideszes AI videók is hatékony kommunikációs eszközöknek bizonyulnak.

De azt is el tudom képzelni, hogy a megszólítani kívánt választók legalább egy részében visszatetszést kelt, vagy az elsődleges üzenet helyett egy másik üzenetet ad át, az AI megbízhatatlanságát a Fidesz megbízhatatlanságává konvertálja át. Ez lenne a Marshall McLuhan-i “a médium maga az üzenet” nagyon vulgáris megnyilvánulási formája.

Meg persze azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos választói szegmensekben az egyik, más szegmensekben a másik bizonyul hatékonyabbnak.

• Donald Trump második elnökségével az Észak-Amerikát és Nyugat-Európát (majd később Közép- és Kelet-Európát is) összefogó “szabad világ" gondolatának árfolyama lenullázódott;

• Európát erőteljes (új/radikális) jobboldali fölény jellemzi, de az átalakuló geopolitikai rendre és az európai-amerikai kapcsolatok megkérdőjeleződésére nincs ezen szereplőknek egységes politikai reflexiójuk;

• a következő időszakban két, a jobboldalról érkező ideológiai keret versengése fogja meghatározni az európai politikát: a “civilizációk összecsapása” vs. “európai önállóság”;

• ez az ideológiai törésvonal elsősorban a jobboldalon belül fog megnyílni, de mindkét keret alkalmas önmaga alá rendelni eltérő gondolkodási árnyalatokat is.

A második világháború után az Egyesült Államok és Nyugat-Európa hierarchikus szövetségének, az USA bársonykesztyűs hegemóniájának ideológiai kifejeződését a demokratikus és kapitalista “szabad világ” gondolata adta. A Szovjetunió összeomlása után ennek a gondolatnak a jegyében történt meg a közép- és kelet-európai országok integrációja is ebbe a hierarchikus szövetségi rendszerbe.

A liberális “szabályokon alapuló világrend” ennek a “szabad világ” gondolatnak lett a kiterjesztése egy olyan pillanatban, amikor az egész világ egyetlen érdekszféra, az amerikai érdekszféra része lett.

Most, amikor az egypólusú időszak véget ért, és mind a tágabb, “szabályokon alapuló világrend”, mind pedig a szűkebb, “szabad világ” gondolata megkérdőjeleződik, és az emögött álló transzatlanti szövetségi rendszeren belüli kapcsolatok látványos nehézségeket élnek át, felmerül a kérdés:

milyen gondolati-ideológiai csomagok nőhetnek ki ebből az ellentmondásoktól és konfliktusoktól feszített helyzetből?

Más szóval: mivel a “szabad világ” narratíváját épp elég látványosan elveti az Egyesült Államok, milyen gondolatok következnek utána itt Európában?

A fantáziánk nyilván élénk, szóval végtelen számú új narratívát el tudunk képzelni, de itt inkább a legvalószínűbb — tehát politikailag, társadalmilag, kulturálisan lehorgonyzott — forgatókönyvekre vagyok kíváncsi. Vagyis a kérdésem: mi következik a jövőre nézve, ha a jelenleg azonosítható politikai tendenciák vonalát képzeletben meghosszabbítom?

És mivel itt Európában, a 2020-as évek második felében az új jobboldalnak áll a zászló, a radikális jobboldal diktálja az ütemet, Európa legnagyobb országaiban (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország) ők vezetik a támogatottsági versenyt, és rengeteg más országban (Spanyolországtól Romániáig) évek óta stabilan emelkednek, nem irreális azt képzelni, hogy az átalakuló geopolitikai helyzet ideológiai leképeződése is felőlük érkezik.

Viszont ez távolról sem egy egységes tábor, egyetlen közös, koherens geopolitikai narratívával, amely azonos módon közelít az amerikai-európai viszony újonnan felmerülő kérdéseihez, problémáihoz.

Jól látható ez a Trump venezuelai beavatkozására adott reakciókban is, amelyek három különböző kategóriába sorolhatók:

1. a kritikus csoportot a francia Marine Le Pen és Jordan Bardella képviselték, akik rosszallásukat fejezték ki az állami szuverenitás megsértése miatt; enyhébb hangnemben, de a brit Nigel Farage is “unortodox”-nak, illetve a “nemzetközi joggal ellentétes”-nek nevezte Trump fellépését.

2. az új jobboldali pártok egy része támogató vállrándítással intézte el a dolgot: ilyen a világ, az erősebb kutya érvényesül, lám-lám átalakul a nemzetközi rend. Ebbe a kategóriába sorolható Giorgia Meloni, Orbán Viktor és az AfD nyilatkozata is.

3. és vannak a trumpi fellépésnek lelkesen tapsikolók, számukra példamutató az egész akció. A spanyol Vox elnöke, Santiago Abascal ünnepnapnak nevezte a beavatkozást és teljes támogatásáról biztosította az USA kormányát, miközben a román AUR kezdeményezte, hogy 2026-ot nyilvánítsák “Amerika évének” Romániában, és párhuzamot vont a 2024-es romániai elnökválasztás körüli felfordulás és Maduro választási csalásai között, a sorok közt megfenyegetve a centrista román eliteket az immár volt venezuelai elnök sorsával.

Ezekből az eltérő értékelésekből radikálisan más tágabb geopolitikai elképzelések rajzolódnak ki, ezeket a különbségeket más konkrét ügyek kapcsán is be lehet azonosítani.

Innen nézve tehát a fő állításom az, hogy a jelenlegi viharos geopolitikai viszonyrendszerre Európából nézve kétféle (radikális) jobboldali ideológiai reflexió képzelhető el: egy “civilizációk összecsapása” és egy “európai önállósági” gondolatkör.

A “civilizációs” ideológiai keret gyakorlatilag a második világháború utáni transzatlantizmus “szabad világ”-ideológiájának átváltozása a trumpi időkre. Hiszen ahol a szabadság, a demokrácia, a szabad piac, tehát a tágan vett liberalizmus árfolyama lenullázódott, ott mi az, ami ideológiai szinten összekötheti Európát és Észak-Amerikát? Hát persze, hogy a “fehér”, “keresztény”, “civilizáció” védelmének és felvirágoztatásának a gondolata egy olyan többpólusú világban, amelyre viszonylag könnyen ráolvasható egyfajta “civilizációk összecsapása” értelmezés à la Samuel Huntington.

Ez a fajta gondolat persze nagyon sok ponton kikezdhető, hiszen mindezek a “civilizációs” kategóriák butuska és káros ráolvasások a valóságra, amelyek elfedik a különböző társadalmakon és állítólagos “civilizációkon” belüli értékpluralizmust, sokszínűséget és érdekkülönbözőséget. És persze elfedik az emberi történelmet valóban alakító mechanizmusokat, struktúrákat és cselekvőket is (— szpojler: nem az állítólagos “civilizációk” azok).

Mindenesetre egy könnyen érthető, “common sense”-nek beállítható ideológiai felépítmény, amelynek a multipoláriássá váló világ, az amerikai-kínai versengés és a globális migráció kontextusában, úgy tapasztalom, van egy fokozatos reneszánsza. És plusz politikai “előnye”, hogy képes újratermelni a transzatlanti érdek- és akcióegység gondolatát.

A másik, az “európai önállósági” keret kifejezetten az Egyesült Államok elleni érzésekre támaszkodva egyfajta leválás, szembefordulás, függetlenedés szükségességét szorgalmazza, elutasítva azokat a politikai és gazdasági kényszereket, amelyeket Washington egyre nyíltabban kifejt az európai országokkal szemben.

Az amerikai-európai viszonyok mindig is hierarchikusak voltak, és sosem nélkülözték a kényszer alkalmazását, de a geopolitikai kontextus eddig mindig ezeknek a feszültségeknek, és ennek nyomán az Európában mindig is létező Amerika-ellenes gondolkodási irányzatnak a lefojtását indokolta.

Ez utóbbi irányzatnak a megerősödését szintén tapasztalhatjuk a nyilvános diskurzusban, még ha ez egyelőre a korábbi transzatlantizmusban rekedt, tehetetlennek titulált európai elitek ostorozásában merül csak ki.

Jogosan tehetnétek fel azt a kérdést, hogy a “nemzetek Európája” koncepciót, az európai integráció ellenzését, az euroszkepticizmus miért hagyom ki ebből a felsorolásból, hiszen mégiscsak ezt szoktuk leginkább a kortárs radikális jobboldallal azonosítani. És valóban, ezt a nótát rutinból még szépen elhúzza a legtöbb hasonló szereplő, de szerintem valójában ez már csak ilyen nosztalgiakoncert, reflex, megszokás.

Mert a 2000-es és 2010-es évekből ismert "föderális Európa” vs “nemzetek Európája” törésvonal a jelen történeti kontextusban egyszerűen irrelevánssá vált. Európa kihívásai és útkeresése egyszerűen nem ebben a koordináta-rendszerben merül fel.

Egyrészt a közös cselekvés szükségszerűségét a saját “kisállamiságukkal” szembesülő európaiak jobboldalai sem kérdőjelezik meg igazán komolyan.

Másrészt ma a fő európai kérdés nem is annyira az, hogy “hogyan?”, hanem hogy “kivel?”. Nem az együttműködés módozatai, az integráció fokozatai vannak a figyelem homlokterében, hanem az, hogy az USA-val vagy nélküle, Kínával akkor hogyan is, Oroszországgal mi is van.

Szóval szerintem ezt a régi törésvonalat apránként felül fogja írni az USA-hoz és a világ többi részéhez fűződő viszony mikéntjének kérdése, és itt a Nyugat vs. Európa, vagyis a civilizációs vs. az európista gondolatkörök fognak versenyezni.

Annál is inkább, mert ugyan a mindkét diskurzust valamilyen módon a jobboldallal azonosítom — szerintem joggal —, mindkettő alkalmas arra, hogy magán belül eltérő árnyalatokat, viszonylagos értelemben vett jobb- és baloldalakat megtartson.

A civilizációs diskurzus “balszárnyán” potenciálisan túlélhet egyfajta szabadvilágos liberalizmus (“mi tiszteletben tartjuk a melegeket, nem mint azok a fránya másikok”, “mi demokratikusak vagyunk, nem mint azok az elmaradott keletiek”, stb.), miközben a jobbszélén a dél-afrikai és rodéziai apartheidokat istenítő nyílt fehér felsőbbrendűség-gondolat dívhat, à la Elon Musk.

Ugyanígy, az európista diskurzuson belül is van hely például Amerika-ellenes antikapitalizmusnak, Kína-barát harmadikvilágizmusnak, ahogyan az Európa-erőd migrációellenes bezárkózásának is.

Mint mondtam, a fent leírtakat a jelenben azonosítható tendenciák vonalának képzeletbeli meghosszabbítására alapozom. Persze a történelem ritkán ennyire letisztult. Ideális lenne, ha ezeken a kereteken kívül létrejöhetne valós politikai húzóerővel rendelkező, ideológiai gyökereit tekintve nem jobboldali diskurzus is. Meglátjuk, így lesz-e.

Mielőtt belevágnánk, egy fontos infó: ennek a cikknek a megjelenését a Mozinet Kulturális Szolgáltató Kft. támogatta, de a véleményem természetesen most is a sajátom, a feldolgozott téma pedig 100%-ban illeszkedik a Köztes mint “geopolitikai válságnapló” koncepciójához.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nem szoktam irigykedni a tévében vagy filmekben látott dolgokra, eddig talán egyedül a Szólíts a neveden című film helyszínéül szolgáló észak-olasz villa kapcsán éreztem tényleges sóvárgást. Ez most kiegészült egy második ingatlannal.

Az ünnepek alatt megnéztem Park Chan-wook koreai rendező magyar mozikban január 8-án debütáló új filmjét, a Nincs más választás-t, és a főszereplő You Man-su családi házára, erre az aprólékosan belakott, zsúfolt, kaotikus és gyönyörű otthonra kifejezetten irigy lettem.

Mindez azért különösen vicces, mert You Man-su filmbeli életében nem nagyon van más irigylésre méltó.

A Nincs más választás a kortárs kapitalizmus fizikailag és mentálisan dehumanizáló jellegének tanítómeséje. Látjuk benne a nagy iparági átstrukturálások egyéni életre gyakorolt hatásait; azt, ahogyan a munkahely elvesztése széttrancsírozza a magán- és családi életet, illetve lenullázza az egyén társadalmi értékét és önbecsülését.

Azt is plasztikusan láthatjuk, mennyire lehetetlen ebben a világban a dolgozók kollektív önszerveződése, kiállása, és ilyen körülmények között hogyan kerül előtérbe az egyéni érdekérvényesítés1 — akár szélsőséges, thrilleres formájában is, de nem szpojlerezek, nézzétek meg!!

Ebben a világban amúgy a “győztesek” és a “vesztesek” igazából egyaránt szenvednek és boldogtalanok. És ha valakik adott esetben nyernek ebben a beteges futamban, jutalmuk legalább annyira sivár és disztópikus, mint vetélytársaik vesztesége. Juhé!

Viszont ha ez a helyzet, akkor felmerül a kérdés, hogy ez olyan élet-e, amit érdemes élni, amelyért érdemes ennyit küzdeni. És itt eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mik is azok a dolgok, amelyektől az élet jobb, boldogabb, értékesebb, a szükségszerűen jelentkező munka pedig elviselhetőbb (akár élvezhetőbb!), és nem uralja le teljesen az egész emberi létezést.

A nyitányomban megidézett csodálatos családi ház felvillantja ezt a jó életet, a lehetősége ott van ebben a mégoly embertelen világban is.

De mi is ez az embertelen világ?

Feljebb kortárs kapitalizmusnak hívtam — ami persze igaz is. De közben annál több is: egy válfaja, túlpörgetett, hiperkapitalista alesete. Ezt — részben az olyan globális szenzációknak köszönhetően, mint amilyen a Squid Game vagy az Élősködők — főként Dél-Koreával és a Kelet-Ázsiával asszociáljuk, bár egyáltalán nemcsak itt jellemző.

Mindenesetre nem véletlen, hogy ezek az alkotások egy olyan országból jönnek, amely a kapitalista felzárkózás sikersztorija, és közben arányaiban itt születik legkevesebb gyerek a világban, itt lesznek a legtöbben öngyilkosok (az OECD-n belül), és külön szó van a túlmunka miatti elhalálozásra.

Itt, a Köztesben egy “világpolitikai válságnaplót” vezetek, a világunk épp zajló radikális átalakulását próbálom veletek együtt megérteni. És, hát, nem ritkán ostorozom az EU-t és az uniós eliteket, amiért fogalmatlanul bénézának, miközben az USA és Kelet-Ázsia (elsősorban is Kína) vadul diktálja a tempót.

Viszont a Nincs más választás és a hozzá hasonló alkotások nyomán felmerül a kérdés bennem: biztos, hogy ennek az eszeveszett globális versenynek a keretén belül érdemes az európai társadalmak jövőjéről gondolkodnunk? Nem inkább a kevesebb elidegenedést és több boldogságot lehetővé tévő modellféleségünket kellene homlokterünkbe helyeznünk?

Nem lenne több értelme abbahagynunk azt, hogy a kelet-ázsiai és amerikai kapitalizmusokhoz mérjünk magunkat?

(Az utóbbiban uralkodó társadalmi állapotoknak is több érdekes filmes megjelenítésével találkozhattunk tavaly: Eddington, Egyik csata a másik után, Bugonia. Egyiktől sem jött meg a kedvem irigykedni. Sőt a Nincs más választás forgatókönyvének alapját is egy amerikai regény, Donald Westlake The Ax c. könyve szolgáltatta.)

Nagyjából a Nincs más választás megnézésével párhuzamosan jött szembe a francia sztárközgazdásznak, Gabriel Zucmannak a Le Monde-ban megjelent publija, amelyben tévedésnek nevezi az elmeszesedett Európáról és az dinamikus Amerikáról szóló diskurzust.

Zucman nemzetközi statisztikákkal alátámasztva meggyőzően érvel amellett, hogy miközben az amerikai és az EU-s polgárok termelékenysége (tehát, hogy mennyi értéket állítanak elő) nagyjából megegyezik, aközben az európaiak jelentősen több szabadidővel, jobb egészségügyi állapottal rendelkeznek, sőt kisebb egyenlőtlenségek és karbonlábnyom mellett élnek.

Szóval valami választás csak van.

Nézem a második Trump-adminisztráció által kiadott új nemzetbiztonsági stratégiáról szóló sajtóbeszámolókat, és nem ismerek arra a valóságra, amelyet ezek kirajzolnak.

Miközben az első veretes, írásos nyomát látjuk annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzata megpróbálja szisztematikusan újragondolni szerepét egy olyan világban, amelynek már nem kizárólagos egyeduralkodója; és megkísérli részlegesen új cölöpökre helyezni viszonyát a földgolyó legtöbb régiójához, addig a valóságot értelmezni, reprezentálni hivatott médiából inkább egy rossz Mean Girls reboot jön át.

Persze ahhoz, hogy valóban értelmezni lehessen ennek a nagyhatalmi stratégiát definiáló gesztusnak a jelentőségét, bele kellene tudni helyezni egy hosszabb távú időhorizontba, amely meghaladja a jelen idejű beszédaktusok gyors egymásutánját.

A kortárs európai társadalmak erre ma sajnos közösségileg egyáltalán nem képeseket: válságba került az időbeliség, a múltat és a jövőt is egy kontextusnélküli, szabadon lebegő örök jelen szorította ki, és ez bizony részét képezi annak a tágabb politikai válságnak, amelynek egyes aspektusairól itt, a Köztesben már többször írtam.

Most így év végére tehát kicsit az időbeliség válságán szeretnék eltöprengeni: hogyan is hat a múltban és jövőben való gondolkodás képtelenségének hiánya a politikai életünkre.

A múltat végképp eltörölni — de nem úgy!

Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia csak egy friss példája annak, hogy mennyire nem vagyunk képeseket a jelen eseményeit berakni egy idővonalba, a múlt történéseinek kontextusában olvasni.

Nemcsak arról van szó, hogy egy rövidhírbe nem fér bele mélyebb elemzés (amúgy de!), hanem arról, hogy a legtöbb esetben aktívan igyekszünk tenni az ellen, hogy a dolgok történetiségével szembesüljünk.

A kortárs európai nyilvánosság tele van változatos praktikákkal annak érdekében, hogy kitörölje a körülöttünk zajló események történetiségét, konkrét időben, konkrét feltételek mellett dinamikusan kibontakozó természetét.

Az ukrajnai háború egy kiváló példája ennek. Ez nem egy olyan dolog, ami csak úgy egy adott ponton lepottyant az égből, és nem is egyetlen ember torz agyszüleménye, hanem sok egymásba fonódó politikai, gazdasági, társadalmi történés és fejlemény, feszültség és ellentmondás kölcsönhatásának folyománya. De az elmúlt években az európai nyilvánosságszeletekben gyakorlatilag kirekesztésre érdemes főbűnné vált ezeknek a felemlegetése.

Valamilyen perverz logika nyomán, ugyanis, az a vélekedés hatalmasodott el, hogy ha egy ilyen tragikus esemény feltárható, megérthető, a történelmi időbe ágyazható, akkor az olyan, mintha megkérdőjeleznénk tragikus voltát.

Ha megállapítod, hogy a mindenkori orosz vezetés fenyegetésként élt meg ezt vagy azt, vagy adott esetben felemlegeted a politikai felelősségek komplexitását (anélkül, hogy ezáltal igazolhatónak tartanál bármilyen fegyveres támadást), egyből megkapod a vádat, hogy relativizálod Putyin bűneit. Ha a történeti, társadalmi, politikai gazdaságtani megértés vágyával lépsz fel, egyből valamilyen morális bűnt követsz el.

A mágikus gondolkodásnak egy szembetűnő esete ez, ahol a saját valós helyzeted tényleges megértését akadályozod meg, és így bármiféle értelmes cselekvési stratégiának a lehetőségét blokkolod. Hiszen ha nem tudod, hogy miben vagy, azt sem tudhatod, mihez kezdj vele.

A bulvárosítás és moralizáló mágikus gondolkodás mellett ott van még a gyászfolyamatból ismert tagadás és harag is. A “történelem végéhez” hozzászokott európaiak fejében fel sem merülhet, hogy az itt és most valójában nem az ott és akkor, és amikor ez az alapvető igazság arcon csapja őket, akkor a belátás helyett érkezik a harag.

Az örök jelenben a politikai, gazdasági vagy bármilyen más cselekedetnek nincs időhöz és térhez kötött feltételrendszere, és ezen a medren belül kibontakozása; csupán és metafizikai helyessége van. Következésképp, ha egyszer valami sikerült, akkor annak másodszorra is sikerülnie kell. Csak aztán mégsem sikerül…

Ha történetileg gondolkodnánk, akkor elkezdenénk felmérni, hogy mi is a mostani kudarcunk kontextusa, és ez alapján módosíthatnánk a cselekvésünkön. De nem, inkább belép a harag és az áldozati póz, érkezik az “ahistorikus Gonosz”, ami mindenért felelős.

Az európai mainstream politikai pártok radikális jobboldallal szembeni tűzfala egy kiváló példája mindennek. Fel lehetne tárni, hogy valami, ami a dinamikusan növekvő gazdaság és bővülő jólét körülményei között, erősen integrált tömegtársadalomban működött, az nem működik stagnáló gazdaság és visszaszoruló jólét mellett, brutálisan atomizálódott és bizalmatlan társadalomban. Fel lehetne fejteni, hogy a tűzfal mint történeti gyakorlat pusztán politikai önámítás: addig működött, amíg nem volt társadalmi igény a szélsőségekre, de amint megszületik az igény rájuk, onnantól már hatástalan. (Hogy halmozzam a képzavart: olyan esernyő, amely csak akkor véd az esőtől, amikor épp nem esik.)

De ehelyett nyilván, hogy az emberek buták és megvezetettek, és ott vannak a gonosz populisták...

Az időbeliség múlttal kapcsolatos válságának egy negyedik megjelenése a nosztalgia és az utánzat dominanciája. Fredric Jameson amerikai filozófus szerint — aki az időbeliség válságát a posztmodern kapitalizmus egyik fő jellemzőjeként írja le — a nosztalgia és a másolat/utánzat a múltat mint kontextus nélküli szöveget vagy stílust jeleníti meg, anélkül hogy annak tartalmát, természetét figyelembe venné, értené.

Itt van például az a mód — és ezt már nem Jameson mondja, hanem én —, ahogyan fasizmus/nácizmus fogalmát a politikailag nem-tetsző szinonimájaként, a politikai kritikánk kifejtés nélküli jelölőjeként használjuk. Úgy tűnik, mintha a világban lévő rosszat, szörnyűségeset embertelent nem tudnánk másképp leírni, és mintha a világban a rossz és a szörnyűséges csak egyféleképpen, a fasizmus formájában jelenhetne meg. (Pedig sajnos nem.)

Ezzel analóg kelet-európai jelenség a kommunistázás is, például az, a beszédmód, amely kádárizmussal vádolja Orbán Viktort valamilyen nagyon felszínes, leginkább stilisztikai hasonlóságféleség alapján.

És ugyanebbe a kategóriába illeszkednek a különböző történelmi “jelmezbálok” is. Például az a kétfenekű játék, amit az új jobboldal egyes figurái, mint Elon Musk, folytatnak a náci karlendítéssel. De passzol ide a radikális baloldalon tapasztalható cosplay is, amely a múltbeli forradalmak esztétikájával kompenzálná saját történelmi partravetettségét, stratégiai cselekvési képtelenségét.

A tény, hogy nem vagyunk képesek elhelyezni magunkat bonyolult gazdasági, társadalmi és politika struktúrák és folyamatok folytonos továbbgördülésében, kibontakozásában, azt is jelenti, hogy nem tudunk cselekvőként fellépni, nem tudunk hatni ezekre a folyamatokra.

Vagyis ez felszámolja a politikát mint a világunk közösségi alakításának módját.

Ez a harc lesz a végső Q_Q

Hasonló eredménnyel jár az időbeliség válságának jövőre vonatkozó része is.

Tavaly jelent meg az LSE politikaelmélészének, Jonathan White-nak az In the Long Run: The Future as a Political Idea című kötete, amely szerint ahhoz, hogy működőképes legyen, a demokráciának szüksége van arra, hogy jövőtudata legyen.

Vagyis arra a széleskörű meggyőződésre van szüksége, mely szerint:

• az előttünk álló idő nem eleve elrendelt és állandó, hanem nyitott, alakítható, formálható;

• az előttünk álló idő kellőképpen tágas ahhoz, beleférjen elveszíteni bizonyos csatákat, beleférjen elrontani bizonyos dolgokat, beleférjen tévedni, mert egyetlen vereség, egyetlen hiba, egyetlen tévedés sem végleges, örökkévaló, minden elvesztett csata után marad idő később nyerni egyet, minden tévedés után marad idő kijavítani dolgokat;

• az előttünk álló idő eléggé kiszámítható ahhoz, hogy hozzáértő emberek, szakértők képesek legyenek felmérni a döntéseink kockázatait, képesek legyenek terveket készíteni és azokat kivitelezni; de nem annyira kiszámítható, hogy a közös dolgaink intézése teljességgel kiszervezhető lenne ezeknek a technokratáknak;

• és ezek a kockázat-elemzések, trendfelmérések, és úgy általában a jövőről szóló információk kellőképpen nyilvánosak (tehát nem titkosak) ahhoz, hogy közösségként mérlegelni tudjuk őket, meg tudjuk tárgyalni a jövőt, és döntést tudjunk hozni róla;

• végül pedig az előttünk álló időnek közösnek és nyilvánosnak kell lennie, hiszen ha mindenkire saját privát bejáratú kis magánjövő szabható (pl. algoritmusok által), akkor a kollektív cselekvés értelmét veszíti.

White úgy látja egy olyan korban élünk, ahol ezt a jövőtudatot kiirtottuk magunkból.

A jövőtudat válsága a “vészhelyzet”, a “kivételes állapot” politikájában ölt testet, ezt a politikát pedig egyszerre az elitek és a társadalom is táplálja, tehát egyszerre alulról és felülről is generálják.

A vészhelyzetben, a kivételes állapotban a jövő beszűkül és bezárul, sötétté és determinisztikussá válik. A vészhelyzetben nincs tere a jövő kollektív alakításának, ott meg kell találni az egyetlen megfelelő reakciót egy külső szükségszerűségre. A vészhelyzetben nincs időnk veszíteni, nincs időnk tévedni, hiszen ez a harc lesz a végső, ha ezt elbukjuk, akkor onnan nincs visszaút. A vészhelyzetben nincs idő mérlegelni, vitázni, a vészhelyzetben tudni kell, merni kell, és tenni kell, vagyis egy vészhelyzetben erővel és szakértelemmel rendelkező elitekre, élcsapatokra van szükségünk.

Háború, klímaválság, globális átrendeződés, migráció - megannyi helyzet, amelyet a hatalmukba kapaszkodó elitek és alulról szerveződő mozgalmak, konzervatívok és progresszívek egyaránt az “ez a harc lesz a végső” szellemében kereteznek, és ekképp a jövőtudat olyan válságát termelik újra, amely aláássa a kollektív, demokratikus önrendelkezés lehetőségét.

Vége van, kicsi!

Az időbeliség válságáról eleddig mint gondolati, meta-ideológiai jelenségként írtam itt, így az elsődleges megoldások szintén ilyen gondolati jellegűek:

• a történeti tudat visszaszerzése a múlt megismerése (tárgyi tudás) és egyfajta történelemfilozófia gondolkodásunkba való beépítése (módszertani tudás) által;

• a jövő nyitottságának, tágasságának visszaszerzése, merni nagyot gondolni, nagyot álmodni, nagyot ígérni.

Csakhogy ezek nem olyan dolgok, amelyeket otthon, magányosan meg tudunk valósítani. Mármint feltérképezni mindazokat a struktúrákat és folyamatokat, amelyekben vagyunk, tehát informálódni, olvasni, gondolkodni persze egyedül is lehet, de azért mondjuk nem ártana ennünk, aludnunk, dolgoznunk, szexelnünk, és úgy általában élnünk, szóval csak módjával!

Amire valójában szükségünk van azok olyan közösségek és intézmények, amelyek képesek ezt a térképkészítést (Jameson: cognitive mapping) szisztematikusan, napról napra, évről évre végezni, azokra alapozva cselekvési terveket készíteni, megtölteni ezeket a terveket közös célkitűzésekkel és ideálokkal. És persze képesek generációkon át fennmaradni és csatornázni, összehangolni az egyéni cselekvést, hiszen a valóság megváltoztatása soha nem egyik pillanatról a másikra történik, olyan folytonosságra van szükség hozzá, amely felülemelkedik adott egyéni életek, vagy az közösségi cselekvésre áldozható egyéni életszakaszok hosszán.

És persze meg kell reformálnunk a demokráciáink létező intézményeit is, a parlamentektől a pártokon át más képviseleti intézményekig, hiszen ezeknek korábban pont az volt a feladatuk, amit az előző bekezdésben felsoroltam, de mára kiüresedtek és nem tudják betölteni ezeket a funkciókat.

A jó hír, hogy ezek szerint mindent nem kell nulláról feltalálni, csak aprólékosan hozzáigazítani ahhoz a valósághoz, amelyben jelenleg élünk.

Zárásképp csak úgy itt hagyom White könyvének zárómondatát és ezzel kívánok minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket és egy boldog új évet!!

És akkor egy kis ajánló!!

A 2025-ös évben már nem tervezek új hírlevelet küldeni, mindenesetre ha a vakációs időszakban mosogatás közben olyan perverz vágyatok támadna, hogy még fogyasztanátok a munkáim gyümölcseiből, akkor nagy szeretettel tudom ajánlani az új interjúsorozatomat a Partizánon: ez az Unortodox, és eddig két rész jelent meg belőle.

Az első Wolfgang Münchauval a német gazdasági modell kifulladásáról és az EU hanyatlásáról.

A második pedig Helen Thompsonnal az energiáért, a ritkaföldfémekért és a technológiáért folytatott küzdelmekről. (Helen könyvét egyébként nemrég Schultz Nóra is ajánlotta az egyik szuperizgi videójában.)

És ha még ez sem lenne elég, akkor jövő hétfőn, dec. 15-én Marci engem fog kérdezni élő közönség előtt, kvázi geopolitikai évértékelő jelleggel. Erre a jegyek már elfogytak, viszont valamikor a két ünnep között a csatornára is felkerül majd.

Bár magam ellen beszélek, mindenesetre azért inkább tartsatok politikai és digitális detoxot az ünnepek alatt, én is így fogok eljárni!

Subscribe now

Nem vagyok túlzottan büszke rá, de a holland választások környékén kicsit belezuhantam a Rob Jetten-nyúlüregbe. Hot csávó, hot partnerrel, kiváló tehetséggel ült fel a legnagyobb TikTok-trendekre az október 29-i választást megelőző hetekben. Végül, kisebb meglepetésre, Jetten pártja, a D66 első helyre futott be a fragmentált politikai mezőnyben.

Hat nappal később egy másik lenyűgöző TikTok-tehetséggel rendelkező, a semmiből érkező fiatal politikus, Zohran Mamdani nyert választást, az Atlanti-óceán másik partján, Új-Amszt…, akarom mondani New Yorkban.

Nem árulok el titkot, amikor azt mondom, a 2020-as évtized a rövid videóformátumokban jól mutató, jól szereplő, azokat jól használó influenszerek, popsztárok és, igen, politikusok időszaka, Donald Trumptól Rob Jettenig. Mint olyan ember, aki hosszan, lassan, elkalandozva szeret beszélni, és szinte lehetetlen shortosítani vagy tiktokosítani, irigységgel vegyes csodálattal nézem ezeket a tartalomelőállítókat és politikusokat.

De ettől még nem érdemes determinisztikusan túlértékelni a dolgot, mert a politikai siker nem egy összetevős recept, még akkor is, ha a történelem során mindig összefüggött az épp aktuális médiadivattal.

Lenin és FDR nagyon jó érzékkel használták a rádiót üzeneteik eljuttatására, a fiatal és jóképű JFK felmosta a padlót a sminkeletlen és izzadó Nixonnal a történelem első amerikai elnökjelölti tévévitáján, ugyanebben az időben Charles de Gaulle teatralitása is a készülékhez szegezte az első generációs francia tévétulajdonosokat, a 24/7-es hírciklusok és kereskedelmi televíziók figyelemgazdaságát pedig a spindoktorokkal megtámogatott karizmatikus showmanek, Bill Clinton, Tony Blair, Silvio Berlusconi, Vlagyimir Putyin és Hugo Chávez uralták.

Azzal tehát nem mondunk nagyon magvasat, ha megállapítjuk, hogy a sikeres politikus az, aki jó érzékkel tudja használni a kor épp divatos médiaformáit.

Az már egy sokkal érdekesebb kérdés, hogy egy-egy adott kor médiájában milyen esztétikai és stiláris formák, beállítások működnek, ez a tény ugyanis sokat elmond arról, hogy

1. egy adott időszakban miből is épül fel az a megfoghatatlan, mérhetetlen, mégis tagadhatatlanul létező valami, amit karizmának hívunk;

2. és milyen megfontolások, logikák mozgatják a közéletünket, politikánkat, nyilvánosságunkat.

Egy tetemes mennyiségű Mamdani- és Jetten-short megnézése után az tűnt fel, hogy mindkét politikus egyfajta érdekes Schrödinger-macskája-állapotban van: egyszerre viselkednek úgy, mint komoly politikusok, és egyszerre mint ez előbbi énállapotuk paródiája.

1. Egyrészt részt vesznek azokban a jól koreografált, művies rituálékban, amelyekkel a professzionális politikusokat azonosítjuk a tömegpolitika korában: profi kampányspotokban mondják el marketinges precizitással kikristályosított, egymondatos üzeneteiket; a képviselni akart demográfiai csoportokat reprezentáló hétköznapi állampolgárokkal fognak kezet; jelölti vitákon vesznek részt; közhivatalokat töltenek be.

2. Másrészt viszont mindezeket a rituálékat valahogy egy (ön)ironikus gesztussal meg is kérdőjelezik, eltávolítják maguktól. Összekacsintanak a néző-választókkal: te is tudod, én is tudom, hogy ez a kampányoló politikus mutatvány mesterkélt, őszintétlen, nem autentikus, csak egy szerep, de én mint politikus nem vagyok ilyen, ezért beengedlek a szerep mögé is.

(Egy kicsit olyan ez a szuperpozíció, mint a “performatív férfi” alakja: sosem tudod eldönteni biztosan, hogy őszintén feminista-e vagy csak a randipiacon való érvényesülés érdekében vet be kulturális tőkét; hogy politikai meggyőződésekről vagy erényfitogtatásról van-e szó esetükben.)

Nagyon beszédesek ezek a mozgósító videók, amelyeket Mamdani tett közzé a New York-i polgármester-választás korai szavazási fázisának megnyitása után.

@zohran_k_mamdaniJuntos vamos a construir la ciudad que merecemos! Y con tu ayuda, voy a seguir aprendiendo español 😉 ¡Puedes votar temprano hasta el domingo y el día de las elecciones es el martes 4 de noviembre!

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

@zohran_k_mamdani‏أنا اسمي زهران ممدان وعم رشّح حالي لأكون العمدة الجديد في مدينة نيويورك

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

@zohran_k_mamdani"Without the night shift, there is no morning." Late Thursday night, I canvassed the taxi line at LaGuardia — and caught up with some old friends.

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

Ez a három videó érte el a legnagyobb nézettséget a kampány utolsó hetében, mindegyik elég könnyen beazonosítható módon egy konkrét demográfiai csoportot céloz meg, ahogy az amerikai politikában minden jelölt teszi évtizedek óta.

Ami különlegesebb benne az mindegyik videóba berakott önreflexív, eltávolító gesztus. Legerősebben az elsőben, a spanyolajkú New York-iaknak szóló videóban érezhető ez, ahol a hagyományos értelemben vett politikai reklám csak a videó első harmadát teszi ki, a fennmaradó kétharmadban a spanyol nyelvvel küzdő, bukdácsoló jelöltről szóló werkfelvételeket látjuk.

A jelölt valamilyen formában történő kinevetése, vagy a kampányolás megrendezettségére (pl. a sok kamerára) való utalás, tehát ez a fajta önreflexív-eltávolító gesztus a másik két videóban is megjelenik.

Rob Jetten esetében az egész TikTok- és Reels-világ utalásrendszerének a mozgatásával jön létre a Mamdani esetében felvázolt logika. Itt van például egy első-választóval történő kézfogós videó egy agyonhasznált TikTok-mémbe ágyazva:

@robjettend66Hey new Dutchies✨🇳🇱, time to let your voice be heard! Make your mark in the next election..🗳️ Your vote shapes our future. @Matheus Santana #dutch #thenetherlands #politiek #verkiezingen #stemmen

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

Vagy itt van a Schrödinger-megkettőződést már-már fizikai értelemben is produkáló, Labubu-mániát is megmozgató, szintén milliók által használt másik mém:

@robjettend66😉 @RobJettenLabubu

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

A magyar politikai kampányok hangulatába a játékosság kevésbé fér el, bár a pandémia idején készült operatív-törzs-filmtrailerek és a Washingtonba utazó magyar delegáció bőröndtartalmát firtató short valószínűleg nem ért velem egyet. Mindenesetre a werk mint hitelességnövelő, politikai autentikusságot generáló formai eszköz Magyar Péter közösségi médiás kommunikációjában is megjelenik, párhuzamosan azzal, ahogy a “jókedvű” és “mosolygós” szavak is fontos helyet kapnak a beszédekben, üzenetekben.

@magyarpeterofficialOktóber 23-án 14 órakor találkozunk Budapesten, a Deák Ferenc téren, a Nemzeti Meneten. #magyarpeter #tisza

Tiktok failed to load.

Enable 3rd party cookies or use another browser

Jó ideje szajkózom, itt is több irányba továbbgondoltam már, hogy bizalom utáni világban élünk, a politikai képviselet válságának időszakában, amikor egyszerűen nem hiszünk el semmit, ami a politika felől érkezik. Jól tudjuk, hogy az ígéreteiket megszegik, és hogy a demokráciáink valójában nem demokratikusak, hiszen azok a dolgok, amiket mi mint társadalom szeretnék, azok sosem következnek be.

Erre hosszú távon valódi megoldást csak a demokratikus-képviseleti intézményrendszereink radikális felfrissítése-megújítása hozhatja, de jól láthatóan itt még nem tartunk.

Amilyen feloldás a bizalom utáni politikára jelenleg adódik, az az autentikusság kergetése, hajhászása.

Ez alapvetően nem a szűken értelmezett politika területéről jön, hanem a tágabban vett kortárs kulturális repertoárunk kínálja fel. Ahogy a The Hipster Economy című könyv rámutat, az autenticitás fogalma a modern kapitalizmus fejlődésével párhuzamosan egyre jobban felértékelődött, mint a kapitalista tömegtársadalom okozta standardizáció, kommercializáció, árucikké válás, vagyis a különféle elidegenedés ellenpólusa.

A kézműves termék, a tökéletlen formájú, kistermelői zöldség, a turkálós ruha, a szándékoltan hibásnak tűnő minta vagy textúra a divatban, a #MiVanATáskámban videók mind a körülöttünk lévő valóságtól való elidegenedésünkkel szembeni autentikusság-kergetés megjelenési formája.

Nem nehéz belátni, hogy az autentikusság is ugyanúgy árucikké válik, tehát ugyanúgy elidegenítővé válik. Vagyis szükségszerűen “le fog lepleződni”, ami után egy újabb, még autentikusabb dolog után fogunk szomjúhozni. Tehát egy önmagát eszkaláló spirálban vagyunk és részben ebből is fakad a politikában az a radikális fragmentáció és átmenetiség, amiről egy másik hírlevelemben már bővebben írtam.

Mindez persze nem mond el semmit arról, hogy milyen polgármester lesz Zohran Mamdaniból, milyen miniszterelnök lesz Rob Jettenből, vagy épp — ha megnyeri az április választásokat — Magyar Péterből. Nagyon eltérő politikusok, a sikerük pedig nem egyszerűsíthető le shortvideó-zsánerekre, ahogyan politikai képességeik sem szűkíthetők kizárólag kommunikációs készségekre.

A kultúra inkább rólunk mond el dolgokat: hogy éhezzük az igazságot, éhezzük a valódit, éhezzük, hogy az ígéreteket betartsák. Azt akarjuk, hogy a politika a közjót szolgálja.

Ezek a vágyak nem teljességgel lehetetlen, elrugaszkodott fantáziák. Elérni őket viszont csak a nagy céljainkat generációkon át szolgáló stratégiákat követni képes közösségek és intézmények építésével lehet. Szóval valószínűleg nem jól komponált TikTok-videókkal, — legfeljebb a TikTokon is jól működő politikusokkal.

De mindenek előtt szeretnék köszönetet mondani nektek, hogy követtek, nagyon motiváló, hogy minden nap érkezik új ember ide. Ahogy az egyik hírlevelemben leírtam, nekem ez egy olyan felület, amely kiszakadást jelent az algoritmus zsarnoksága alól, azt a biztonságot adja, hogy azért jut el hozzátok, amit írok, mert ti ezt szeretnétek, és nem azért, mert egy algoritmus az arcotokba tolja.

Közösségi médiás felületeken nagyon ritkán osztom meg az írásaim, azt szeretném, ha szájról szájra terjedve, lassú növekedés mellett épülne itt az érdeklődők köre. Fura, anakronisztikus fogadásnak tűnhet, de eddig igazolódni látszik.

Szóval ha van olyan ismerősötök, akiről úgy gondoljátok, érdekes lehet neki, ami itt történik, légyszi adjátok neki tovább, forwardoljátok valamelyik írásom, vagy küldjetek neki egy linket! A mérföldkő alkalmából beállítottam személyes domainnevet is így a Köztes mostmár a www.papszilard.eu címen keresztül érhető el!

Share Köztes

Szerintem amúgy megéri idejönni, mert olyan trendekre, értelmezési keretekre hívom fel itt a figyelmet, olyan gondolatkísérletekbe kezdek, amiket igazolni szokott az idő.

Nem szoktam jósolni, de igyekszem minél jobban kidomborítani egy-egy mechanizmust, ami a valóságunkat szervezi, illetve benézni a nyilvános diskurzusok mögé, és ez szerintem segít abban, hogy reális jövőbeli forgatókönyveket is fel tudjunk rajzolni, át tudjuk látni, milyen konkrét alternatív szcenáriók is következnek ebből.

Három ilyen dologra szeretném most felhívni a figyelmetek.

Trump és a TINA vége

Tavasszal, a Trump által Liberation Daynek nevezett vámdzsembori kapcsán arról írtam, hogy nehéz lenne megjósolni, pontosan hogyan is alakulnak a konkrét vámszintek, de teljesen világos, hogy Trump a politikai gazdaságtani fantáziánkat szabadítja fel és széttöri azokat az ortodoxiákat, amelyeket a neoliberális közgazdasági gondolkodás egyetlen lehetséges igazságként, a dolgok egyetlen helyes kezelési módjaként állított be. (Innen a TINA: “there is no alternative!”)

Azóta Trump rengeteg olyan gazdaságpolitikai intézkedést hozott, amelyek azt bizonyítják, igenis léteznek alternatívák, lehet máshogy is csinálni a dolgokat.

• Az állam nemcsak engedelmesen kiszolgálhatja a nagyvállalatok igényeit, bemondásra támogatást adva nekik, hanem a közpénzért és szabályozási előnyökért cserébe részesedést kérhet, és a választáson nyertes közjó-koncepciót követve prioritásokat jelölhet ki a gazdasági szereplőknek.

• Nem ördögtől való felvetni azt, hogy a monetáris politika igenis politikai kérdés, a depolitizált jegybankiság ideája maga is részérdekek szolgálója, amelyek fölött a társadalom kontrollja visszaállítható.

Az egyik Birodalom-adásban még csomó példát összegyűjtöttem ezekből a trumpi politikákból, amelyek a hírlevelem megjelenése után születtek, és ezt a TINA-meghaladó vonalat folytatják.

Persze azt is hangsúlyozom, hogy ezek a trumpi lépések egy jó része nem olyan célokat szolgál, amelyek az én közjó-koncepciómba illeszkednek.

De ettől még elképesztően felszabadító annak a gondolata, hogy a gazdaságpolitika olyan valami, ami politikai kontesztációnak, küzdelemnek vethető alá. Ha egy jó hosszabb távú hozadéka lesz a trumpi korszaknak, akkor az történelmi értelemben innen fog kibontakozni.

A kortárs politika fragmentációja és efemeritása

A hiányzó baloldal mítosza című hírlevelemben arról írtam, miért is félrevezető a kortárs politikai folyamatokat egyszerűen csak a baloldal visszaszorulásának és/vagy árulásának keretben megérteni. Ehelyett a hagyományos keresztény-demokrácia és liberalizmus válságát is érdemes beletennünk a kosárba.

Az intézmények és bizalom utáni világunkban a demokratikus társadalmak politikai értelemben nagyon gyorsan múló rajokba összesereglő egyénekre fragmentálódtak, a politika pedig ezáltal egyre inkább elveszíti a szubsztanciáját.

Nem az van, hogy kevesebb baloldali vagy mérsékelt jobboldali szavazó lenne, vagy hirtelen egyre több a fasiszta, hanem az, hogy a fragmentáció és az efemeritás nyomán a demokratikus pártrendszerek szereplői szinte évente lecserélődnek, a társadalom áldandó elégedetlensége nem talál stabil intézményes csatornát, hanem folyamatosan új szereplők mögé rajzik, majd gyorsan ki is ábrándul belőlük.

A nemrégiben lezajlott holland választások, és a legutóbbi brit választások óta eltel egy év fejleményei kiválóan példázzák mindezt.

Nézzetek meg, a holland választások első hat helyén végzett párt mandátumainak változását 2023-hoz képest, figyelembe véve, hogy az összesen megszerezhető mandátumok száma 150!

Hollandiában két év alatt nagyon sok választó elrajzott a Wilders-féle Szabadságpárttól, és pár éve született koalíciós partnereitől, és más radikáljobbos pártokhoz (pl. FvD, JA21) rajzottak át. Hasonló folyamat zajlott le a progresszív oldalon is, ahol a liberálisabb érzelmű szavazók most egy eddig viszonylag kicsi pártot röpítettek az “egekbe”.

Sokan mindebből most a közép erősödését és a radikális jobboldal gyengülését olvassák ki, holott simán lehet, hogy két év múlva visszaerősödik a Wilders.

A mulandó, efemer rajzást látjuk, és azt is fogjuk látni még egy darabig, amíg valami újfajta stabil hegemónia nem alakul ki globálisan, és amíg Európa nem talál új, stabil növekedési modellt.

Ennek pedig jelenleg pár éves távon nem látszanak a jelei, szóval a rajzás erősödésére érdemes számítani.

Az magyar választások külpolitikai meghatározottsága

Amikor próbáltam címet adni az erről szóló hírlevelemnek, az “amerikai” Orbán kifejezést magam is kicsit jurnaliszta húzásnak éreztem, még ha a szövegben foglalt elemzések alapján indokoltnak is tűnt. Azóta a tiszavirág-életű “budapesti békecsúcs” körül történtek, de leginkább a washingtoni látogatás alkalmával történtek kifejezetten validálták még ezt a visszafogottan, de mégiscsak kattintásvadász címadást.

A szövegben nem jósoltam, de úgy érzem, az ott kirajzolt dinamikák jelentőségét az azóta történtek igazolta, és szerintem fogunk még látni karón varjút a jövő áprilisig hátralévő időben.

Amúgy abból a szempontból is szerettem ezt az írást, mert kidomborította a Köztes kísérleti funkcióját is: hogy itt elszöszmötölök gondolatmenetekkel, kirakom érdeklődő emberek elé, akikben szintén beindít gondolatokat, ami aztán még segít kikristályosítani az eredetit, és aztán mindezt szélesebb, pl. Partizános nyilvánosság elé is lehet tárni: így lett ennek a hírlevelemnek a nyomán Vétó adás is.

Jövőben is lesznek még ilyenek, most is van a csőben egy finomság, ami kicsit a zöld vasfüggönyös hírlevelemhez kapcsolódik, de erről majd a maga idejében.

Hát szóval így. Ezért szeretem írni ezt a hírlevelet, és ezért gondolom, hogy érdemes feliratkozni rá.

És még egy dolog. Van két ember, akinek a munkássága nagyon régóta inspirál, bátorságot és megerősítést ad, és úgy alakult, hogy mindhárman itt vagyunk a Substacken is. Ő Schultz Nóra és Kováts Eszter, szuper érdekes dolgokat írnak, érdemes őket is követni.

Nem titok, a szellemi barátságunk mellett személyes barátok is vagyunk, és egyszer toltunk már ezen a platformon egy élő beszélgetést, amelyben dumálunk azokról a dolgokról, amikről itt írunk, az írásaink közötti rokonságokat, áthallásokat, rezonanciákat bontjuk kicsit ki.

Most tartunk egy újabbat, pénteken, november 14-én 17:30-tól. Nagyon fun volt az első is, nagyon örülnék, ha minél többet csatlakoznátok. Itt lesz ezen a linken: https://open.substack.com/live-stream/75386

Facebook eseménye is van ám, ha esetleg így tartanátok észben időpontokat!

Kukkantsatok be még a péntek esti kieresztésre készülődve!

Subscribe now